Bár több mint egy éve történt a krízis, most is nehezen tudok írni róla. Azért írok mégis, mert úgy látom, sokan vannak hasonló helyzetben, akik szenvednek, s nem tudják hová forduljanak, mit tegyenek. Hátha jelent valamit számukra saját tapasztalatom közzététele. Felismerik hogy krízisben, nehéz helyzetben vannak, mernek és tudnak támogatást kérni.
Viharfelhők gyülekeztek fölöttem, körülöttem akkoriban. Elegem lett a munkámból, magánéletemben is kisebb zűrök voltak, a krízis mégis egyik percről a másikra következett be.

Bár a percre, napra is emlékszem, amikortól nem tudtam aludni, mégsem tudnám naptárszerűen megmondani, mikor volt az első éjszaka, hogy csak forgolódtam. Április vége volt, az biztos. Szóval egyre több nehézség adódott az életemben, az i-re a pontot mégiscsak egyetlen kérdés tette fel, amit egy férfi kérdezett meg tőlem és én nem tudtam megválaszolni. A kérdést az álmatlanság megjelenése előtt nem egészen egy héttel korábban tette fel nekem. Teljesen zavarba jöttem, azt hiszem el is vörösödtem, pedig nem szoktam, de azt tudom, hogy olyan rossz érzés kerített hatalmába a kérdés elhangzása után, ami csak hosszú hónapok után múlt el. A kérdés régmúlt, gyerekkori szenvedéseket idézett fel bennem, pedig egyáltalán nem a szenvedéseimre vonatkozott. A felidézett szenvedések megtörténtét nem tudtam elfogadni, a múltat nem tudtam megváltoztatni, mégis akkori életem ebből a szenvedésből tett szert erőre, energiára. Mondhatni ez a traumatikus élmény irányított. A szenvedést létrehozó traumát egyszerre akartam letagadni, elhazudni, ugyanakkor úgy éreztem, hogy minden, ami vagyok ebből a traumából ered. Mintha iszonyú erők húznának különféle irányokba, s felvetődne a lehetőség, hogy szétszakadok. A kérdéssel traumatikus élményeim felerősödtek.

Mit is próbáltam tenni? Hogy is volt?

Az első álmatlan éjszakát csak egy részleges kihagyásnak gondoltam. Ha ma éjjel nem, akkor majd holnap, gondoltam először aztán még jó néhány álmatlan éjszakán. Az igazi aggodalom, a harmadik éjszaka után következett. Három éjszaka egymás után semmit nem aludtam. Nem keltem fel, forgolódtam, s igyekeztem semmire sem gondolni. Zolpidem hatóanyagú gyógyszerrel próbálkoztam, ami volt otthon, de ez az altató nem hogy semmit nem segített, de még sokkal rosszabbul is éreztem magam beszedése után, mert a gyógyszer elaltatni nem tudott, de bennem munkált valahogy. Többször is próbálkoztam ezzel a gyógyszerrel, nem segített, krízisem egyre mélyült. Orvoshoz nem akartam menni, mert nem hittem el, hogy ez velem megtörténhet, s nem akartam, hogy olyasmiről kelljen beszélnem, amiről magammal sem állok szóba. Látszólag mindenem megvolt, rendezett anyagi körülmények, jó viszony a párommal. Igyekeztem semmire nem gondolni. Mai fejemmel már tudom, hogy hárítottam a kérdést, amit feltettek nekem. Közérzetemben jelentős tényező volt az, hogy ez velem nem történhet meg.

Végül több mint egy hónap után írattam fel háziorvosommal a Zopiclone hatóanyagú gyógyszert, amely lassan elaltatott. Ez a gyógyszer sokszor segített, de nem szedtem rendszeresen, mert nem akartam rászokni.

A krízis alatt arra ügyeltem, hogy egyrészt ne látszódjon az, hogy krízisben vagyok, másrészt hogy el tudjam végezni a munkámat.

Ugyanakkor minden gondolatom az alvás körül forgott, ami sehogyan sem akart magától menni.

Be kellett, hogy lássam, nagyon elégedetlen vagyok az életemmel. Büntetni akartam magamat, talán ez is magyarázza azt, hogy nem engedtem magam aludni, s az, hogy nem aludtam és ezzel foglalkoztam, hozzásegített ahhoz, hogy a számomra rendkívül kínos kérdéssel ne foglalkozzak. Tudatom alatt azonban végig ez a kérdés izgatott. A kérdés, ami óriási szenvedésre kérdezett rá, amit nem volt hatalmam megválaszolni, s nem tehettem semmit. A tehetetlenség érzése súlyos önértékelési válságba sodort. Minden és mindenki rossz volt körülöttem, mindenkit utáltam, beleértve magamat is.

Azt hiszem meg akartam halni, öngyilkos gondolataim voltak. A haláltól nagyon féltem. A tudat alatti számára állítólag a halálhoz leghasonlóbb állapot az alvás, lehet, hogy ezért is nem engedte meg tudatalattim számomra az alvást, mert azt gondolta, hogy az a tudat által kívánt halál állapota.

Sokat sportoltam akkoriban. Azt gondoltam, hogy ha kifárasztom magam, el fogok tudni aludni. Természetesen semmi eredmény. Később, ha már egy kicsit tudtam is aludni, csak éjfél körül tudtam elaludni, s fél háromkor ismét ébren voltam. Azután, ha jobb passzban voltam elaludtam hajnali öt óra körül, de fél hatkor ismét éber voltam. Elalváshoz megpróbáltam kisebb nagyobb szokásokat kialakítani, pl. mindig ugyanazt a zenét próbáltam meg elalváshoz felhasználni. Ha elaludtam is, két-három óránál nem aludtam többet.
Nyomorúságos korszak volt. Életem legnyomorúságosabb korszaka. Gyengének, kiszolgáltatottnak éreztem magam, problémáimat szégyelltem. A nem alvás hosszú hónapokig tartott. Bár képes voltam sportolni, kifárasztani magamat, a közérzetem nagyon rossz volt. Kerestem emberek társaságát. Akkoriban nem tudtam egyedül lenni, de a társaságban csak arra koncentráltam, hogy ne látszódjék krízisem. Igazából a konkrét személyek, események egyáltalán nem érdekeltek, nem tudtam önmagam lenni, pedig szívesen feloldódtam volna a vidám együttlétekben.

Így történt meg az, hogy mindent a régi, megoldatlan krízis irányított körülöttem és bennem is. Ma már azt hiszem, hogy krízis akkor is bekövetkezett volna, ha a kérdést nem teszik fel.

Végül pszichoterápiás segítséget vettem igénybe ezen honlap segítségével. Bár több, mint egy éve történt ez a krízis, s még mindig tartok az elalvástól, ma már 8 órákat alszom. A terápiában azt a kérdést beszéltük meg, ami olyan nagy gondot okozott, persze azóta rengeteg újabb kérdés is adódott. Azt a kérdést úgy érzem, a magam módján, lehetőségeim szerint megválaszoltam, azt hiszem ez segített ahhoz, hogy ma már aludni tudjak. Egyedül nem tudtam volna megválaszolni.

Egy 39 éves férfi