A szkizofrénia elnevezés egy nagyobb betegségcsoportot foglal magában. Ennek részletezése meghaladja jelen írás kereteit, inkább kiemelek néhány fontos jellegzetességet: az érzelmi élet, a gondolkodás, a belső és külső valóság mentális feldolgozásának és fizikális érzékelésének súlyos zavara áll fenn, ennek következményeként a kapcsolatteremtés és kapcsolatok alakítása is károsodik. Pl. a téveszmés típusra jellemző, hogy a paciens erős szorongásait különböző gondolatokkal próbálja magyarázni: figyelme beszűkül bizonyos jelenségekre, egy más valóságot épít fel, pl. amiben őt üldözik, mert ő egy kiválasztott személy stb. Van olyan betegségtípus is, ahol minden cselekvés, megmozdulás nagy erőfeszítésbe telik. Súlyos formában a beteg mozdulatlanná válik, kapcsolata megszakad a külvilággal, belső mentális folyamatai is redukálódnak. Vannak olyan esetek, amikor az érzelmi élet elhalványul, hosszú évek alatt romlanak az intellektuális funkciók – hozzáteszem, hogy időben elkezdett, megfelelő kezelés esetében ennek súlyossága csökkenthető.
A betegség több okra vezethető vissza. A pszichiátria mai álláspontja szerint ennek hátterében az idegrendszer méhen belüli fejlődésének zavara, genetikai rendellenességek, és a személyiség korai lelki fejlődésében bekövetkezett súlyos zavarok (az anyával való kapcsolat, a családban meglévő súlyos kommunikációs problémák) állhatnak. Ebből következik, hogy a gyógyításnak is több irányból, több eszközt felhasználva kell történnie.

Az agyban biokémiai változások formájában jelentkezik az idegrendszer működészavara, ezért célzottan ezekre a működésekre ható gyógyszerek szükségesek. A lélektani állapot pszichoterápiás kezelése elengedhetetlen, hiszen egy bizalomteli kapcsolatban, amit az ehhez értő szakemberrel sikerül kialakítani, a paciens saját magát is jobban megérti. A nagyon ijesztő, szorongató, irreális, sokszor fájdalmas élmények, amiket a betegség során átél, feldolgozhatóvá válnak. Természetesen fontos a családterápia, a szociális alkalmazkodást elősegítő miliőterápia, a rehabilitációs lehetőség is. Sajnos ilyen komplex gyógyítás nehezen valósítható meg teljességgel a jelenlegi egészségügyi szisztémában.

A szkizofrénia valamennyi formájában torzulhat a test megélése, a belső testkép. A tér, a saját test érzékelésében is zavar keletkezhet, ami a lélektani állapot kifejeződése. A beteg nehezen különíti el, hogy mi az, ami őbenne történik, és mi a külvilágban. Másképp fogalmazva: az énhatárok súlyos zavara áll fenn. Mindez megnehezíti a kommunikációt. Mondhatjuk, hogy sokszor a szavak útján nehéz utat találni ezekhez a betegekhez, különösen az akut fázisok idején. Később, mikor a tünetek enyhülnek, könnyebb szavakkal kommunikálni, de hosszú időbe telik, míg a beteg és a terapeuta kapcsolata odáig fejlődik, hogy megértik egymás nyelvét.

A mozgás- és táncterápia olyan módszer, melynek segítségével különösen azoknak a betegségeknek gyógyítása válhat teljesebbé, amelyeknél súlyosabb fokú kommunikációs zavar áll fenn. A szkizofrénia (mint sok más súlyos betegség) terápiájának sincs egyedüli üdvözítő útja. Ez a feladat a szakemberek közötti együttműködést igényli. Fontos, hogy egy pszichiáterrel biztonságos kapcsolata legyen a betegnek. Egyes esetekben ez a személy egyben terapeuta is, ha nem, akkor fontos, hogy legyen valaki, aki a pszichoterápiát biztosítja.
A mozgásterápia során a mozdulatok, a saját test érzékelésének segítségével segítjük elő a paciens „énérzését”. A test mindig rendelkezésre áll. Érzékszerveink vannak, van súlyunk, egyensúlyérzékelésünk, látásunk, hallásunk, bőr- és izomérzésünk. Mindez valóságos „kincsesbánya”, amihez nyúlhatunk. A lehető legegyszerűbb úton indulva el – pl. járás, billegés, földre lemenés, felugrás stb. – a megváltozott (pl. elidegenedett) saját testtel segítjük felvenni a kapcsolatot.

Jellemző a módszer szemléletére, hogy nem kész mozdulatokat, megoldásokat kínálunk, hanem mindig egy vizsgálódási lehetőséget, sokszor a gyermeki játékosság eszközével. Ezt nevezzük „testtudati” munkának. Ezzel párhuzamosan (sokszor egyidejűleg) halad az ún. kapcsolati munka, ahol egymás mozgását is lehet érzékelni: pl. a másik mozgásának követése, kiegészítése, vagy míg az egyik mozdul, a másik addig valamilyen pozícióban mozdulatlan marad, folyamatosan egymást váltva, páros, hármas, csoportos formában. Nincs jó vagy rossz megoldás, hanem tapasztalási folyamat zajlik. Ennek során fejlődik a kapcsolatteremtési, visszajelzési készség. A csoportvezető mintát is nyújt, ami főleg eleinte nagyon fontos. Jó, ha nem egy szakember vezeti a csoportot, hanem ketten. Egyikük mindig aktívan vesz részt a csoportmunkában. Később a betegek átélik, hogy egymást kölcsönösen segíteni, megérteni tudják, és így ők is megérthetők; a megértettség élménye alapvető emberi igény. A mozgásterápia harmadik „munkaszintje” az ún. alkotás értékű improvizációké, amelyek nem megtervezhetőek (kezdettől csírájában minden „,elmozdulásban” ott van a keresés-találás élménye, hiszen minden improvizáció, ami történik). Ez azt jelenti, hogy egyre hosszabb időket tud a beteg kitölteni saját történéseivel, mozgásával, és egyre nagyobb örömet tud benne találni.

Egymás előtt születhetnek meg hosszabb mozgásimprovizációk. Fontos hogy a résztvevők látják egymást, a”nézők” figyelmükkel segítik azt, aki(k) egy kiemelt térben mozog(nak). Pl. egyedül vagy két kísérővel a teremben egy „úton” mennek végig, vagy a terem egyik része a kinevezett játéktér, ahol egyéni, páros, stb. mozgásalkotás születik. Ahogy a beteg fokozatosan birtokba tudja venni a rendelkezésre álló teret, időt, a többi emberrel történő együttmozgás lehetőségét, jobban el tudja különíteni a külső és belső történéseket, erősödik figyelmi kapacitása, csökken szorongása, erősödik kapcsolata a realitással. Minél több tapasztalatra tesz szert arról, hogy érdemes megmozdulni – mert valami mindig meg fog születni ebből -, erősödik bizalmuk magában a folyamatban, azaz abban a pici jövőképben, ami minden foglalkozás időtartamára vonatkozhat: így létrejön egy lélekben követhető időbeliség a számára. Természetesen a vezető a folyamatot instrukciókkal biztonságos mederben tartja. Minden csoportfoglalkozást megbeszéléssel fejezünk be, ami eleinte nagyon döcög. Majd egyre fontosabbá válik a csoporttagok számára élményeik megosztása, és az ezek kapcsán felmerülő személyes problémáik megbeszélése. A szavak újra visszanyerhetik tartalomhordozó minőségüket.

Maga a csoportfolyamat 3 hónaptól 2 évig is tarthat, intézményben heti 2 alkalommal, később ambuláns csoportban heti rendszerességgel.

A mozgás- és táncterápia mint módszer a negyvenes években fejlődött ki, Németországban és USA-ban. Magyarországon 20 éve kezdődtek az első próbálkozások. Az utóbbi 10 évben fejlesztették ki szakembereink (köztük jómagam) az6 általunk jelenleg alkalmazott terápiás technikát. Szerte a világon nagyszámú és sokféle táncterápiás iskola működik.

Dr. Merényi Márta
pszichiáter, pszichoterapeuta,
táncterapeuta