Sok nő számára ismerős az a szorongás, amely akkor jelentkezik, ha a menstruációja elmarad. Napjainkban is, dacára a felvilágosító óráknak és a fogamzásgátló tablettáknak, gyakran megtörténik, hogy a nem tervezett teherbeesés mégis bekövetkezik. Bár két embert érint az esemény, – egyedül nehezen menne – a döntés és a felelősség mégis mindig a nők kezében van. Természetesen a fiúkat / férfiakat is megérinti a beavatkozás – már amennyiben tudomást szereznek róla – mégis lelkileg és főleg testileg nagyobb áldozatot követel a nőktől.
Még azok a nők is, akik intellektuálisan belátják, és normáik alapján egyetértenek a terhesség megszakítással, gyakran kénytelenek szembesülni azzal, hogy lelkivilágukban törést okoz az abortusz.
A terhességmegszakadások, akár spontán módon történnek, akár mesterséges úton válnak meg a magzattól – mint mindannyian tudjuk – nem csak testi történések. Mivel mindkét esetben végső soron veszteség történik, nagyon fontos, hogy értsük, miért kell, hogy kövesse – akár időben eltolódva – a gyász és a depresszió érzése. Különösen akkor, ha komoly bűntudattal társul a magzat elvesztése, vagy elvetetése.

A nőgyógyászoknak, és az egészségügyi személyzetnek, miután ellátták a beteget, nem feladatuk a lelki történésekkel is foglalkozni. Sem idejük, sem pedig képzettségük nem teszi lehetővé, hogy egyénre szabottan lelki utógondozást végezzenek. Pedig mint minden kórházi tartózkodás, vagy testi beavatkozás mélyen érintik az emberek pszichéjét.

A nőiség, női identitás öndefiniálásakor meghatározó tényező, hogy valaki képes-e nőből anyává válni, vagyis a biológiai nemének megfelelően reprodukciós feladatának eleget tenni. Ha valamilyen okból ez meghiúsul – akár azért, mert még nem érzi magát felkészültnek a feladatra, ezért úgy dönt, hogy megszakítja a terhességét, akár spontán módon veszti el a babát, vagy egyszerűen nem esik teherbe – mély nyomot hagy a nők többségében. Talán éppen a nagyfokú érintettség miatt ezek a traumák – azt gondolom nem túlzás ezzel a szóval illetni – elfojtódnak, elfelejtődnek, esetleg bagatellizálódnak, vagyis működésbe lépnek a lélek tudattalan védekező mechanizmusai. Természetesen, mint minden esetben nagyfokú egyéni eltérések lehetnek. Az adott személyiség érettségétől, az ember egyéni életútjától, és még számos egyéb tényezőtől függ, hogy ki hogyan reagál az eseményekre.

Gyakran az orvosi néven funkcionális meddőség mögött is lelki tényezők állnak. Ez azt jelenti, hogy egészségügyileg a nő tökéletesen alkalmas lenne a teherbeesésre, és a baba kihordására, mégsem sikerül a dolog. Azonban a sok kivizsgálás és kísérletezés után, – ahol semmit sem találnak – a páciens elkezdhet pszichoterápiába járni, ahol aztán lehetősége van bepillantani – nem csak a teste – de a lelke mélységeibe is.

Két, abortuszon átesett páciens esete kapcsán szeretném bemutatni, hogy az eleinte problémamentesnek tűnő beavatkozás, és az akkor elfojtott érzések az idő és az életük előrehaladtával hogyan tértek vissza, és érték váratlanul az elszenvedőiket. Mindkét páciens dinamikusan orientált pszichoterápiában vett részt.

Lívia már 30 éves elmúlt, és nagyon szeretett volna gyereket. El is határozták a párjával, hogy eljött az idő a családalapításra. Minden rendben volt, a nőgyógyász sem látta akadályát a gyermekvállalásnak, Lívia mégsem esett teherbe. Elkezdődtek a kezelések, vizsgálatok. Ismét mindent rendben találtak. Senki sem értette, hol a „hiba”. Kapcsolatukat harmonikusnak érezték, és nem akarták, hogy a görcsös koncentrálás a gyermekáldásra megzavarja boldogságukat, kiegyensúlyozott szexuális életüket. Éppen elég történetet hallottak megkeseredett párokról, akik megszenvedték az évekig tartó erőlködést, mégsem lett meg az eredménye.

Lívia akkor jelentkezett terápiába, amikor úgy döntött, utána néz a dolognak, hátha sikertelen teherbeesése mögött tudattalan, lelki okok állnak.
Már egy ideje járt hozzám, sokat beszélgettünk, és emlékei közül előkerült egy nagyon régi kép. Egyszer már volt terhes. Eleinte tárgyilagosan, érzelemmentesen beszélt az eseményről, elmondta, hogy nőgyógyásszal is megbeszélte, aki miután többször megvizsgálta megnyugtatta, hogy nincs jelentősége a dolognak. Biztos, hogy nem az akkori beavatkozás miatt nem esik teherbe. Beszélgetésünk alatt feltűnt, hogy nem akar beszélni az abortusz körülményeiről, mint mondta, nem tulajdonít nagy jelentőséget neki, igyekezett minél előbb „túljutni a témán”, ezért tovább faggattam. Lassan kiderült, hogy 16 éves korában szinte az első szexuális együttlét alatt teherbe esett. Ahogy kiderült, rögtön el akarta vetetni a magzatot. Az anyja tudott róla, ő kísérte el a kórházba, mellette állt, nem szidta. Gyorsan lezajlott a dolog, az iskolából sem maradt ki. Igyekeztem az egészet elfelejteni. – mondta. Mikor megkérdeztem, hogy miért kellett elfelejteni, felsóhajtott, és mesélni kezdett. Mennyire félt az egésztől, az esetleges fájdalomtól, és szégyentől, hogy megtudja-e valaki. Lassan előjött egy kép, ahogy az ágyon ébredezik, és megkönnyebbülve veszi tudomásul, hogy túl van rajta. Aztán kiment sétálni, és szembetalálkozott a folyosón a nagy pocakjukat büszkén viselő kismamákkal. Akkor elszégyellte magát és hirtelen tudatosodott benne, hogy az ő testében is egy magzat élt. Amint visszaemlékezett a 14 évvel ezelőtti érzéseire, a terápiás órákon szinte újra élte őket. A félelmet, a szorongást, a szégyent, mindent. És ekkor szinte megvilágosodásként érte a felismerés, hogy akkor attól félt, hogy lehet, hogy neki eztán majd nem lehet gyereke. Nem tudott akkoriban mit kezdeni ezzel a félelmével, hiszen olyan fiatal volt még, olyan távolinak érezte azt az időt, amikor majd gyereket szeretne. Most, hogy eljött az idő, tudattalanul előjött az akkori szégyen és bűntudat is. Képes volt megfogalmazni és átélni az akkor és azóta is elfojtott érzéseit, és elsírta magát. Olyan kicsinek és kiszolgáltatottnak érezte ott magát, hogy azonnal el akarta felejteni az egészet. Megkönnyebbült, miután – végre felnőttként – újra tudta értelmezni az akkori eseményeket. Rájött, hogy számára a teherbeesés összekapcsolódott az azt követő fájdalmas emlékekkel, és ezért félt tudattalanul újra teherbe esni. Miután mindezekre „rájött”, három hónap múlva teherbe esett. A baba megszületett, most várják a másodikat.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy Lívia esetében nagyon tudat – közelben volt a megoldás: érezte, hogy valamiről beszélnie kell, – ezért látta megoldásnak a pszichoterápiát – szinte csak az elfojtott érzéseinek kellett segíteni, hogy a felszínre törjenek és tudatosodjanak. Nem minden esetben van így. Előfordul, hogy olyan sikeres az elfojtás, felejtés, hogy hozzáférhetetlen a tudat számára. Ekkor szimbólumterápiával, vagy sok esetben hipnoterápiával lehet segíteni a páciensnek. Minden esetben a terapeuta dolga és hatásköre, hogy eldöntse, melyik módszer a legalkalmasabb az adott páciensnél.

Éva egy barátságnak induló kapcsolat során esett teherbe. Mivel egyetemista volt, és a kapcsolat sem volt egyikőjük számára sem eléggé stabil, úgy döntött, hogy nem vállalja a terhességet.
Nagyon félt a beavatkozástól, de senkitől sem mert semmit sem kérdezni, mert akkor elárulta volna magát, és azt nem akarta. Leginkább a szülei reakciójától félt, ezért aztán csak a legjobb barátnője tudott a dologról.
Fontosnak tartotta, hogy a műtét díját egyedül állja, a fiútól nem akart pénzt elfogadni.
Túl lett a dolgon, és megkönnyebbült. Semmit sem érzett, nem volt szomorú, bűntudata sem volt. Nem akarta, így hát nem is gondolt rá. A kapcsolatnak is vége lett, a fiú sem kereste többé.
Aztán eltelt kilenc hónap, és egyszer csak, szinte napra pontosan beléhasított, hogy most születne meg a gyermeke. Nem tudta elhessegetni a vissza – visszatérő gondolatot, hogy ő most már anya lenne, és lenne egy szép babája. Aki csak az övé. Lépten-nyomon terhes kismamákba, vagy csecsemőjüket tologató anyákba botlott. Boldognak, szépnek és jóságosnak látta őket, önmagát pedig megvetette. Gyilkos vagyok, suttogta egy reggel és alig tudott felkelni.
Aztán azon gondolkodott, hogy akár őt is elvetethette volna az anyja, talán jobb is lett volna, hiszen úgysem ér semmit. Önvádak gyötörték, úgy érezte, meg akart halni. Félálomban aranyos kisbabákat látott, kékszeműeket, szőke, göndör hajúakat, amilyen ő is volt kis korában. Állandó sírógörcsei voltak, és mély depresszióba zuhant. Ekkor keresett meg, mert úgy érezte, egyedül képtelen megbirkózni kínzó érzéseivel.
Mikor lassan a felszínre kerültek a lelke mélyén rejlő érzései, Éva nem értette, hogy vajon annak idején, amikor az abortusza történt, miért nem érzett semmit, miért telhetett el ennyi idő, hogy a felszínre törjenek váratlanul és érjék felkészületlenül fájó, önvádló, bűntudattal terhelt érzései.

Tudni kell, hogy lelkünk védekező mechanizmusai – amelyek többnyire tudattalanok – azokban az esetekben, ha olyan kellemetlen, esetleg traumatikus események érik az embert, amelyeket nagyon nehéz elviselni, akkor önkéntelenül, hatékonyan megvédik a személyiséget az elviselhetetlen, fájó érzésekkel szemben. Sokszor csak átmenetileg van rájuk szükség, hogy a lélek időt nyerjen és megerősödjön annyira, hogy képes legyen újra szembenézni és feldolgozni ezeket az érzéseket. Talán úgy lehet legjobban a fenti folyamatot elképzelni, mint amikor megvágjuk a kezünket. Akkor a nyílt seben egy var képződik, amely védi a sebet, amíg az be nem gyógyul. A gyógyulási folyamat után a var lelökődik, leesik, hiszen nincs már rá szükség. A példánkban a seb a trauma, a var pedig lelkünk védekező mechanizmusait jelképezi. Ha nincs már rájuk szükség, mert megerősödött, begyógyult a „seb”, – talán csak egyszerűen „az idő gyógyította” – könnyebben eltűnnek. Persze ekkor is fájdalmas lehet az emlék, de kevésbé, mint annak idején.

Valószínűleg éppen ez történt Éva esetében is. Hiszen ha mindezeket az érzéseket akkor, az abortusz alatt és után éli át, talán túl sok lett volna a lelkének, és kínzóbb, elviselhetetlenebb érzések árasztották volna el. Így kapott egy kis időt, hogy a lelke felkészüljön a gyász és a veszteség feldolgozására, akkor, amikor már időben eltávolodott az eseménytől. Valószínűleg tudat alatt számolta a napokat, hiszen a „nem létező” baba megszületése körüli időpontban szakadtak fel bűntudattal terhelt érzései. Emellett Évát más aktuális veszteség is érte akkoriban: a barátnője – az egyetlen személy, aki tudott a dologról – hirtelen hosszabb időre külföldre utazott. Az idői egybeesés emiatt is lehetett, hiszen a tapasztalat szerint gyakran éppen egy kisebb, aktuális veszteség hozza felszínre a korábbi, elfojtott emléket /emlékeket.
A terápiás órákon sikerült együtt feldolgozni a veszteséget, és elkezdődhetett a gyászfolyamat. Újra végigbeszélte az akkori eseményeket, átélte a félelmét, a magára utaltságot, a kiszolgáltatottságot, mindent. Lassan kevesebbet fantáziált a születendő gyermekkel kapcsolatban, és egy idő után annak látta, ami valójában volt, egy pár hetes magzatnak, akinek nehéz élete lett volna, ha megtartja. Belátta, hogy túl nagy ára lett volna, ha vállalja az anyaságot, hiszen még nem fejezte be az egyetemet, lakása, stabil kapcsolata sincs. Felvette a fiúval a kapcsolatot, és vele is megbeszélte az akkori eseményeket. A felelősséget, és a tapasztalataikat megosztották egymás között, és bűntudat, vagy harag nélkül tudták folytatni az életüket.

Sajnos az abortuszt elszenvedők nagy részét gyakran jobban megviseli a kórházi légkör, a velük foglalkozó kórházi személyzet elítélő attitűdje, mint maga a beavatkozás. Többen megbélyegezettnek érzik magukat, főleg olyan kórházi intézményekben, ahol külön szobát tartanak fenn hasonló problémákkal érkezőknek. Sajnos, az sem ritka eset, hogy a szomszédos szobában lévő kismamák megvetően, sajnálkozva nézik az abortuszra várókat. Legalábbis az érintettek – érzékenységtől függően – így élik át, ezért az ő szubjektív érzéseik számukra mindenképpen hitelesek. Van, akit egy megjegyzés, egy pillantás hosszan elkísér, de sosem tud róla beszélni senkinek. Mélyen magában hordozza érzéseit, igyekszik elfelejteni őket. Van, hogy sikerül valóban elfelejteni, vagy egyedül feldolgozni a történteket, de ha mégsem, érdemes egy szakember segítségét kérni.

Bokor Judit
Pszichológus, terapeuta