Január 26. és 27. a családunkban különös napok: Legkisebb fiunk, Flórián 1976. január 27-én született. Sajnálatos módon négy évvel később negyedik születésnapján meghalt az édesanyja rákban. Flóriánnak még három testvére van.

Tizenegy évvel később a legidősebb fiam Frank 1991. január 27-ére virradó éjszaka öngyilkos lett széndioxidot belélegezve. Huszonöt éves volt. Súlyos csapás volt számunkra. Frank volt a mi mindig vidám fiunk, aki mindent meg tudott oldani. “Frank majd elrendezi” mondogattuk. Egyáltalán nem az a típus volt, akit attól kellett volna féltenünk, hogy végez magával. Mégis megtörtént. Az autóban talált magnószalagon Pink Floyd “The Wall” című rockoperából válogatott dalokkal közölte szorongásait és félelmeit…
“Mother do you think, they’ll drop the bomb … Mother should I trust the governement, Mother will they put me in the firing line…” “Anya, gondolod hogy bombát dobnak. Anya, higgyek a kormánynak? Anya, kiküldenek engem a frontra a tűzvonalba?” 1991-ben volt, az Öbölháború kezdetén. Frank tartalékos volt a repülőknél.

Egy lehetséges választ Dr. Lutz-Ulrich Bessertől kaptam 2000. őszén és 2001-ben a Német öngyilkosság-megelőző társaság ülésein Hannoverben és Chemnitzben tartott előadásaiból. Egy traumaszerűen átélt súlyos kellemetlenség, szégyen, tehetetlenség öngyilkossághoz vezethet. Frank öngyilkosságának okait kutatva az egykori főnöke azt mondta nekem. Franknak idegösszeomlása volt a munkahelyén, és emiatt egy ideig táppénzen volt. Biztos vagyok benne, hogy ez volt Frank, a mindent megoldani tudó számára a traumát kiváltó súlyos kellemetlenség és szégyen. Valószínű nem akarta hogy még egyszer megtörténjen vele.

Ki tudná ezt jobban kifejezni, mint az, akivel hasonló történt már.

Hogy túléljem ezt az újbóli sorscsapást kerestem a lehetőségeket, és így kerültem kapcsolatba elárvult szülőkkel és 1992. elején Bayrethban az AGUS-szal. A landshuti újságban megjelent hosszú cikket követően 1992. április 12-én, egy pénteki napon volt az első csoporttalálkozó, ahol öngyilkosságban érintett szülők is jelen voltak. A landshuti AGUS létrejötte éppen ezért szoros kapcsolatban van az “Elárvult Szülők” szervezetének létrehozásával.

Már a következő napon, 1992. április 11-én, szombaton Bayreuthba utaztam az AGUS találkozóra. Jobb lett volna a következő találkozóra elmenni, mert a landshuti előző napi csoporttalálkozó és egy nappal később a rengeteg sors megismerése talán egy kicsit túl sok volt számomra, mert hazafelé az autóba valószínűleg a rengeteg élmény hatására megfájdult a fejem. Inkább Bayreuthban kellet volna az éjszakát töltenem. A Landshuthoz való nagy távolság miatt Landshuttal szomszédos járásokból hamarosan Moosburgi AGUS-csoportot létrehozását kezdeményeztem három öngyilkos hozzátartozói részvételével. De a későbbiekben is csak négyen maradtunk, és az egyik vagy másik gyakori elfoglaltsága miatt a találkozók egyre ritkábbak lettek, míg végül teljesen el is maradtak.

Idővel egyre több öngyilkosnak a szülei jöttek a landshuti csoportba, ezért aztán szét kellet azt választani. Egy újabb megfelelő újságcikkben egy kimondottan AGUS csoport megalakítását kezdeményeztem. Természetesen jelentkeztek olyanok is, akik a partnerüket gyászolták vagy egy felnőttek, akik egyik szülőt öngyilkosság miatt vesztették el. Ez volt az alkalom arra, hogy az “Elárvult Szülők” irányítását átadjam az eddigi helyettesemnek.

Az AGUS csoport minden hónap első péntekén jön össze 19.30-kor a Landshuti Megváltás templom közösségi házában. Amennyire a pénztárcánk engedi évente 25-30 Eurot fizetünk fűtésre és terembérletre. Néhány alkalommal ezt ki tudtam váltani azzal, hogy a kertemből ajándékoztam egy-egy karácsonyfát.

Legtöbbször egy 6-10 főből álló kis csoport vagyunk, csak ritkán többen, noha kb. 30 címünk van, részben olyanoké, akikkel már régóta történt a tragédia és most már csak laza kapcsolatot tartanak velünk. Az idők folyamán az “Elárvult Szülőkkel” együtt létrehoztunk egy kiskönyvárat. Eddigi csúcspont az elmúlt év júniusában hőlégballonnal történt egy kalandos utazás volt.

A csoportban kölcsönösen segítünk egymásnak megérteni, hogy mi történt és történik velünk és megkíséreljük elfogadni azt, amin nem tudunk már változtatni. Egyidejűleg bátorítjuk egymást, hogy azon változtassunk, amin tudunk és az események ellenére igent, mondjunk az életre.

Werner Kühnert
Gründlöandstraße 4 d

84028 Landshut

E-mail: kuehnert-lehrmittel@t-online.de

Internet: www.hand-in-hand-ev.Landshut.org