A buddhizmus máig ható hagyománnyal rendelkező, ókori keleti létszemlélet, mely Nyugaton is egyre jobban hódít. (Lásd a “Hódító Buddha” című riportot a National Geographic Magyarország 2005. decemberi számában!). Amikor az újkori Európa ismerkedni kezdett vele, a korra jellemző módon vallásként — a keresztény elvekkel szemben álló ateista tévhitként — értelmezték, és ez sokáig éreztette hatását. A buddhizmus vallásként történő besorolása például azt is meggátolta, hogy az emberi elme és psziché működésével kapcsolatos nézeteit tudományos szempontból számításba vegyék, holott ezek igen ősi megfigyeléseken és egyetemes emberi tapasztalatokon alapulnak. Napjainkban ez a helyzet szerencsére változni kezd. A buddhizmus “nem hivatalos” vezetőjének, a Dalai Lámának különféle tudományágak képviselőivel folytatott, számos kötetben publikált beszélgetései nagyban hozzájárultak ehhez. E könyvek közül egy — éppen a pszichológiát leginkább érintő — nemrégiben magyarul is megjelent (Daniel Coleman: Romboló érzelmek — Hogyan legyünk úrrá rajtuk? Beszélgetések Őszentsége, a Dalai Lámával, Trivium Kiadó 2005.) Bár a könyv sokkal gondosabb kiadói munkát érdemelt volna, mégis érdemes kézbe vennünk, ha mélyebben érdeklődünk a buddhizmus pszichológiai jelentőségű belátásai és módszerei iránt. Természetesen nem vállalkozhatok arra, hogy e rövid írás keretében részletesen ismertessem ezeket. Csak azt kísérlem meg röviden bemutatni, hogyan segíthet a buddhista szemlélet alkalmazása a depresszió leküzdésében.
A buddhizmus mint módszer
Ahhoz, hogy az ember elkezdjen buddhista módszereket alkalmazni, nem szükséges buddhistává válnia. A buddhizmus lényegében vallási ideológiától független, tiszta módszer, mely “csupán” a szenvedés megszüntetését célozza. Ezt az alapelvet fejezi ki a Buddha “négy nemes igazsága”: a szenvedés, annak eredete, megszüntetése, és az odavezető út igazsága. Eszerint létezik szenvedés (tehát érdemes tudatosítani), szenvedésünknek oka van (tehát nem véletlenül keletkezett), az ok megszüntetésével a szenvedés kioltható; méghozzá egy olyan eljárás segítségével, amit a Buddha “nemes nyolcrétű ösvénynek” nevezett. Feltűnő e felfogás optimizmusa: a szenvedés nem tartozik hozzá szervesen az életünkhöz, csak bizonyos okok, körülmények fennállása miatt kell szenvednünk. Ha ezeket sikerül kiküszöbölnünk, megszabadulhatunk a szenvedéstől. Az okokról általánosságban elmondható, hogy ezek pszichológiai természetűek, így ezek feltárása és megszüntetése is pszichológiai folyamatként értelmezhető. A buddhizmus pozitív üzenete számunkra tehát az, hogy végső soron csak rajtunk múlik, mennyire szenvedünk. A mellékes vagy külsődleges okok helyett a szenvedés alapvető okaira: a mohóságra, gyűlöletre, vágyra és tudatlanságra irányítja figyelmünket.
Tekintsük tehát a depressziót, mint a szenvedés jellegzetes formáját! Ebben az állapotban az ember szélsőségesen levert. Gyötrő gondolatok foglalkoztatják, nincs kedve semmihez, el van idegenedve embertársaitól, és legszívesebben a föld alá bújna. E meglehetősen zárt, beszűkült tudatállapot igencsak megnehezíti, hogy a probléma okához hozzáférjünk. (Talán még azt a kijelentést is megkockáztathatjuk, hogy a probléma sokszor magának az igazi oknak az elkendőzéséből adódik.) A krónikus, orvosi értelemben vett depresszióban szenvedő egyén tehát valószínűleg nem sokat profitálhat a buddhizmus módszereiből, hiszen ehhez legalább a szándék, hogy az ember a saját kezébe akarja venni a sorsát, elengedhetetlen. Az okok feltárásához tehát elszántságra, akaraterőre és bátorságra van szükség. Önmagunkból kell erőt merítenünk; a szakember (pszichiáter, lelkipásztor, guru) legfeljebb csak segíthet. A munka dandárját nekünk kell elvégeznünk. A buddhista hagyomány ezt úgy fejezi ki, hogy a tanítás alkalmazásának alapvető feltétele az emberi létállapot elérése. Pszichológiai értelemben ez annyit tesz: alapvető emberi intelligenciánk birtokában kell, hogy legyünk. Ha ugyanis józan ítélőképességünk fényében vesszük szemügyre a helyzetünket, beláthatjuk: depressziónk nem alaptalan.
A depresszió nem rendellenes állapot
Talán az első legfontosabb felfedezés, ami ráébredhetünk, hogy a depressziónak bizony oka van. Ha az okokat fürkésszük, nem is kell annyira messze mennünk; akár családi problémáink vannak, akár megaláztatás ért bennünket a munkahelyen, akár a világ általános állapota miatt szorongunk (világfájdalom): minden szenvedés hátterében egy alapvető bizonytalanság munkál. Akárhogy is igyekszünk palástolni, valamilyen formában mindig előbukkan. E létbizonytalanságot nem csupán anyagi értelemben értjük, hanem elsősorban pszichikailag: a saját belső világában nem lel támaszra az ember. Nem elég, hogy körülöttünk szédítő ütemben változnak a dolgok, még a saját gondolatainkban, a saját érzéseinkben sem bízhatunk, mivel ezek is egyfolytában átalakulóban vannak. Képtelenek vagyunk megragadni önmagunkat. A buddhizmus szerint e bizonytalanságérzet természetes, éppen ezért nem lenne érdemes letagadnunk magunk előtt. Bizony, állandóan változunk; mi is öregszünk, megbetegszünk, és végül meghalunk, mint a többi ember. Nem tudjuk kik vagyunk, mik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk…egész létünket képtelenek vagyunk elhelyezni. Hogyne zavarna ez bennünket? Hogyne lennénk ettől “nyomottak”? Valljuk be őszintén: minden okunk megvan rá.
A depresszió effajta “kezelése” első hallásra talán megdöbbentő, hiszen látszatra fokozza a kilátástalanságságot. Fontoljuk meg azonban, hogy ezzel a problémát máris általános szintre emeltük! Már nemcsak én szenvedek, nemcsak engem sújtanak ezek a gondok, hanem mindenki hasonló problémákkal küzd, lévén általános emberi kondíció. Mivel a depresszió kóros befelé fordultsággal jár, ez a gondolat már magában is elég ahhoz, hogy az ember meglássa a betegségből kivezető utat. A depressziós ember annyira el van foglalva a saját problémájával, annyira meg van győződve arról, hogy ővele van baj, hogy a többi embert észre sem veszi. Pedig az önmarcangolás legjobb ellenszere az együttérzés. A figyelem fókuszának megváltoztatása, a gondolatok belülről kifelé irányítása már eleve lazít a bezártságon. Ráadásul felfedezhetjük, hogy a depresszió, e nagyon is személyesnek hitt tapasztalat, valami egyetemes emberi élményhez nyit utat, ami mindig is kínozta és sarkallta az emberiséget, amiből a történelem folyamán számtalan — spirituális, művészeti — érték fakadt. Ha a nagy vallásalapítókat, gondolkodókat, művészeket tekintjük, egyvalami bizonyára közös bennünk: mindegyikük szenvedett. A buddhizmus üzenete nekünk, depresszióban szenvedőknek, bármilyen furcsán hangzik: fedezzük fel a depresszió egyetemes értékeit!
A depresszió helye a spirituális fejlődésben
Talán nem is lenne annyira kínzó a depresszió, ha nem akarnánk minduntalan szabadulni tőle. Menekülési kísérleteinkkel tartjuk fenn bezártság érzetünket, a szenvedés csillapítására tett erőfeszítéseinkkel tartósítjuk a szenvedést, mint egyetlen biztos pontot az életünkben. A szenvedéssel az a baj, mint minden mással: nem állandó. Néha az okozza a legnagyobb szenvedést, ha rájövünk: még a saját szenvedésünkben sem bízhatunk. Egy bánat hirtelen örömbe fordul, egy temetésen váratlan boldogság fog el bennünket, holott szomorkodnunk “illene”. Állandóan kétségbe ejt minket saját érzelemvilágunk paradoxitása. Talán el kellene fogadnunk, hogy akaratlagosan nem uralkodhatunk felette. Hangulatainkat nem irányíthatjuk szabadon, kényünkre-kedvünkre, inkább oda kellene figyelnünk a saját lelki életünkre, megfigyelni saját belső törvényeinket. A depresszió arra figyelmeztet, hogy valamit elnyomunk önmagunkban, nem engedjük felszínre törni valódi érzéseinket, mert társadalmilag, neveltetésünknél fogva nem lenne elfogadott, környezetünket tekintve nem megengedhető. Emellett azt jelzi, hogy hiányzik az életünkből a spirituális dimenzió. Ahelyett, hogy menekülnénk előle, használjuk fel a depressziót, ezt az igazi értékként kezelt depressziót, önmagunk megismerésére és belső korlátaink meghaladására. Elsőként tehát ismerjük föl, hol vagyunk!
A depresszió (vagy ahogy Hippokratész nevezte: a melankólia) “a lélek sötét éjszakája”, a megvilágosodáshoz (megszabaduláshoz, üdvözüléshez) vezető út fontos állomása. Ha az ember elég bátor, itt szembesülhet valódi önmagával, felfedezheti rejtett képességeit és értékeit. Mivel a társadalmi szokások itt nem érvényesek (a depressziós mintha kiszakadna az emberi közösségből), a depresszió a misztikus hagyományokban szokásos, magányos elvonulással, lelkigyakorlattal rokon. Legjobb tehát, ha egy időre ilyenkor magányba tudunk vonulni (amihez már eleve nagy adag bátorság szükséges). Az embernek ilyenkor arra van szüksége, hogy újra végiggondolja az életét. Ilyenkor jól jön, ha van vallásunk: a keresztény ember Istenhez, a buddhista Buddhához fohászkodik. Az ima lélekemelő hatását a misztikában, különösen a buddhista hagyományban, a befelé forduló szemlélődés ereje fokozza. A buddhista meditáció szellemében az ember igyekszik minél tárgyilagosabban, torzítás nélkül szemügyre venni a benne felmerülő lelki eseményeket, anélkül, hogy ítéletet hozna, vagy módosítani próbálná az érzéseit. E szó valódi értelmében vett tudományos önvizsgálat segítségével függetlenedhet a hétköznapi, befásult énjét (elavult identitását) meghatározó feltételektől, és végső soron megszabadulhat a kínzó emlékektől. A sötétség lassan eloszlik, és a széthullott személyiség hamvaiból megújultan, főnixmadárként kél szárnyra a lélek…
A depresszió tudati kezelése
A buddhista elmetan talán leginkább abban különbözik a nyugati pszichológiától, hogy a konkrét fizikai tünetek és jelenségek helyett inkább a folyamatokra helyezi a hangsúlyt. Alapvető tétele, hogy nincsenek megváltoztathatatlan adottságok, minden jelenség állandóan változik és alakítható. A buddhizmus persze nagyon jól ismerni a meghatározottság és kondicionáltság fogalmát, hiszen a karma tana arról szól, hogyan lesznek a belső indíttatásainkból, a tetteinken át, a létünket meghatározó, objektív feltételek. Csakhogy ezek a tények, mint a drogfüggés, nem eleve adott körülmények; csak az ahhoz kötődő tudat számára tűnnek valóságosnak. Külső szemlélő számára például evidens, hogy a beteg kedélyét beárnyékoló viharfelhő csak a depressziós tudat kivetítése, ám aki benne van, az konkrét valóságnak éli meg. Ennek oka a tudat kondicionáltsága, feltételekhez kötöttsége, aminek egyedüli oka az, hogy nincs tisztában önmagával. A gyógyulás kulcsa tehát minden esetben a tudat megismerése és gyökeres átalakítása. (Tudat alatt a buddhizmusban a lelki-szellemi jelenségek összességét értik.) A megoldás tehát nem kívül, hanem belül keresendő.
A buddhizmus pótolhatatlan értéke számunkra abban rejlik, hogy rengeteg módszert őrzött meg a tudat megismerésére, átalakítására és felszabadítására. Ezekhez a módszerekhez elvileg ma már bárki hozzájuthat, ám alkalmazásukhoz rendkívüli elszántságra, kitartásra és józanságra van szükség. A depresszió kezdeti stádiuma kiváló alkalmat nyújt arra, hogy az emberben ez az elszántság megszülessen, de amint az állapota javulni kezd, könnyen megfeledkezik róla. Pedig a tartós gyógyuláshoz és szellemi fejlődéshez rendszeres gyakorlásra van szükség. Hangulatainkat, érzelmi reakcióinkat, világlátásunkat régóta belénk ivódott szokásaink határozzák meg, amelyek megváltoztatásához rengeteg idő kell. Jó, ha az embernek vannak társai a lelki/szellemi úton, akikkel együtt gyakorolhat, akikkel meg tudja osztani belső tapasztalatait. A depresszióra hajlamos egyénnek pedig különösen nagy szüksége lenne rá, hogy egyfajta rendszerességet alakítson ki az életében. A szellemi gyakorlatok végzése kiváló formája ennek, ráadásul az ember ilyenkor állandó kapcsolatot tart a belső világával, és ezért még időben észreveszi a káros/kóros folyamatok kialakulását. Végül annyira megismeri saját magát, hogy már nem lesz kiszolgáltatva az érzelmeinek.
A depresszió buddhista módszerekkel való kezeléséről bővebb információ található az alábbi angol nyelvű oldalakon:
Depression: A Buddhist View http://buddhism.kalachakranet.org/depression.html#1
Buddhism and the Blues http://www.psychologytoday.com/articles/pto-20031030-000001.html
Can Buddhist practice be used as an aid to depression? http://www.serve.com/cmtan/buddhism/depression.html
Beyond Boredom and Depression http://www.katinkahesselink.net/tibet/boring.html
Meditation and Depression http://www.purifymind.com/MeditationDepression.htm
Tibetan Buddhism and research psychology http://www.apa.org/monitor/dec03/tibetan.html
Kétségtelen, hogy ahhoz hogy az ember buddhizmussal foglalkozzon, nem kell buddhistává válnia, – ahogy én is ezt teszem éppen bizonyítva ennek lehetőségét-, de ez esetben felmerül a kérdés, hogy mire lehetne jutni a publikációban lentebb javasolt vagy inkább megemlített szellemi gyakorlatokkal, míg továbbá a következők merültek fel bennem az írás alapján.
Még ha vallási ideológiáktól bizonyos értelemben mentes is a buddhizmus bár önmagábn a Magasztos Buddha szerepét illetően ez talán túlzóan nyugati szemlélet, amennyiben és mivel az ateizmus ideológia úgy a buddhizmus nem ideológiától mentes, hiszen a teremtő istent erkölcsi okból és filozófiai megfontolásból is tagadja, mely erkölcsi kifogás a szabad akaratot adó Teremtőt illetően egyébként tárgytalan, filozófia megfontolást illetően pedig a nyugat is felkészült (Aquniói Szt. Tamás stb). Ha pedig a buddhizmust bármely megfontolás mellett is a tudományhoz hasonlítjuk, úgy nem hagyható figyelmen kívül, hogy a tudományos világkép alapvetően materialista, míg a buddhizmus egyáltalán nem az. Továbbá a Négy Nemes Igazságtól kezdve a Nemes Nyolcas Ösvényig az továbbá a helyzet, hogy azokat igaznak hisszük vagy sem, ahogy bármely meggyőződésről végső soron ez elmondható épp a buddhizmus szerint (is), míg továbbá a mohóság a gyűlölet a sóvárgás és a tudatlanság a nyugati nézetrendszerek – mindegyike – szerint is mellőzendő, míg a helyes beszéd stb. tehát más filozófiai talajon ugyan, de gyakorlandó egészen a helyes kontemplációig, melyre még világiaknak is adatik lehetőség lelkigyakorlat formájában. Hogy feltűnő a buddhista felfogás optimizmusa, ami a tanulmányban nem részletezett módon a szenvedés kezdetét a végtelen múltba és megvilágosodás hiányában a végtelen jövőbe teszi, az pedig végül is nézőpont kérdése, én nem nevezném optimistának, de a zsidó és a keresztény vallásnál és általában a tudománynál optimistábbnak nehezen.
A továbbiakat illetően, hogy – „A buddhista elmetan talán leginkább abban különbözik a nyugati pszichológiától, hogy a konkrét fizikai tünetek és jelenségek helyett inkább a folyamatokra helyezi a hangsúlyt. Alapvető tétele, hogy nincsenek megváltoztathatatlan adottságok, minden jelenség állandóan változik és alakítható.” – inkább az a különbség szembetűnő, hogy nyugaton nemcsak elmetan és azzal foglalkozó szerzetesség létezik, hanem háziorvos, szakorvos, mentő szolgálat és közegészségügy, azaz és konkrétan és többek közt elmegyógyászat is, a folyamatos kutatás mellett. A nyugati orvoslás továbbá és így a pszichológia is a tünetet a kórtörténettel, mint folyamattal együtt veszi figyelembe, a kutatás pedig a depresszió okainak feltárásával is foglalkozik, ami szintén a folyamatokra való hangsúlyhelyezés. A nyugatról továbbá éppen azt mondhatjuk el, hogy párhuzamban azzal az – egyes gnosztikusok által vitatott – meggyőződéssel, hogy a teremtett világon minden mulandó (!) maga, a változtatás volt, a változtatás és a változtatás lesz, mint egyebekben a világon egyetlen és egyedülálló módon egyáltalán dinamikus megújulásra képes kultúra, mihez képest a kelet pl. D. T. Suzuki szerint (is) passzív (E. Fromm – D. T. Suzuki Zen buddhizmus és pszichoanalízis Helikon).
Hogy „A buddhizmus persze nagyon jól ismeri a meghatározottság és kondicionáltság fogalmát, hiszen a karma tana arról szól, hogyan lesznek a belső indíttatásainkból, a tetteinken át, a létünket meghatározó, objektív feltételek. Csakhogy ezek a tények, mint a drogfüggés, nem eleve adott körülmények; csak az ahhoz kötődő tudat számára tűnnek valóságosnak.” a tekintetben elmondhatjuk, hogy a nyugat nem kevésbé ismeri a meghatározottság és a kondicionáltság fogalmát, mivel ismeri az okság törvényét, olyannyira hogy még az okok és feltételek következtében zajló változások ütemét is figyelembe veszi, az orvostudománnyal egyetemben (túl gyors növekedés stb.). Nincs olyan nyugati nézetrendszer, ami szerint a drogfüggés vagy szinte bármi eleve adott körülmény lenne, amin nem lehet változtatni (esetleg a Föld forgásirányán nem lehet inkább gyakorlatilag), az életnek lényegében semmilyen területéhez nem fordult és nem fordul azonban úgy a nyugat, hogy az nem megváltoztatható az eddigi néhány ezer évben egészen a genetikai manipulációig, ahogy fent hivatkozott Suzuki szerint is tehát a nyugat jellemzője, hogy aktív. Minden esetre azon a görög felvetésen, hogy a végzet elkerülhetetlen már túl vagyunk, mely nézetek mellett a görögök maguk sem tétlenkedtek egyébként.
Eltérés az persze fennáll, mely első sorban filozófiai kevésbé pl. erkölcsi eltéréseket a Dalai Láma akként fogalmazta meg legutóbbi budapesti tanítása során (is), hogy a nyugat szerint az élet fontos, a buddhizmus szerint nem fontos. A nyugati ember depressziója az élet fontos, értelmes, valamely közeli és távoli céllal bíró voltát illető zavar, motiválatlan kilátástalansága azonban, hogy a buddhizmus szerint ez valamely ha jól értem felébredésszerű esemény ez félreérthető, hiszen a buddhizmusnak eleve a szemlélete maga az, hogy az élet szenvedés (Első Nemes Igazság) nem pedig az, hogy az életnek ha nem tudhatjuk is pontosan, hogy mi, de a mulandóság ellenére (transzcendens) értelme és célja van (ld. Hankiss E., Walter Kasper stb.).
„A buddhizmus pótolhatatlan értéke számunkra abban rejlik, hogy rengeteg módszert őrzött meg a tudat megismerésére, átalakítására és felszabadítására.” A nyugat nem különben, még ha a megnyugtató (…) ima, a feloldozó gyónás stb. ma már kevésbé divat is. Nagyszerű, ha úgy látjuk, hogy a tehát más filozófiai meggyőződésen és életfelfogáson alapuló, valójában nem, főleg nyugatiak számára nem veszélytelen buddhista módszerekhez ma már bárki hozzá juthat elvileg, de ha a nyugati ember céltalan és motiválatlan azt nem lehet a buddhizmus „üdv a klubban” hozzá állásával kezelni, valahogy úgy hogy a nyugati értelemben szenvedő ember végre eljutott valami bölcs belátásra, amit csak folytasson, hiszen az élet értelmetlen pont, ahogy depressziósan látja. Mielőtt bárkinek bármi baja van előbb nem árt megfontolás tárgyává tennie, hogy úgy gondolkozik-e, vagy akar-e (nem beszélve arról, hogy tud-e) úgy gondolkozni a világról mint a buddhizmus, ami szerint az ember tehát végtelen idők óta újraszületve szenved és fog még rengeteget mielőtt megvilágosodik és a szenvedéstől egy füst alatt magától az újraszületéstől, azaz az élettől is (holtában maradéktalanul) megszabadul, mely és számos további buddhista nézet mellett érthető (meg), hogy az élet és a bármi a buddhizmus szerint nem lényeges, már csak azért is tehát, hogy önmagunk lényegtelen voltának elméleti és gyakorlati elsajátítása ne járjon tragikus következménnyel, ahogy arra volt példa a buddhista praxis történetében. Minden körülmények közt is megfontolásra érdemes továbbá, hogy vajon miért is lenne jobb a citrom a bajra, mint a hagyományos hagyma?
Egyebekben ajánlom Martin Philip Zen kiút a depresszióból c. könyvét, ami minden esetre élvezetes olvasmány, akkor is ha mint nyugati felfogású ember tehát úgy gondoljuk: fontos egy értelmes, nemes célra törő, humánus, testben-lélekben egészséges, boldog élet mind a magunk mind minden ember számára.
Kedves Tamás!
Ha valakinek nincsen keze-lába, akkor annak miért mondjuk azt, hogy másszon ki a gödörb?l? A depresszió megfosztja az embert az akarater?t?l, vagyis nem képes befolyásolni a saját állapotát. Halkan mondom, hogy elvileg is kétséges, hogy képes-e valaki önmagát nevelni. Hiszen az kicsit olyan, mint amikor valaki a hajánál fogva akarja felemelni magát. Kár belecsöpögtetni az emberekbe, hogy t?lük függ a saját sorsuk. Ez hiú reményeket ébreszt, aminek még súlyosabb betegség az ára.
A szerz? válasza:
Ne haragudjon, hogy csak most válaszolok. Alighanem igaza van abban, hogy a klinikai értelemben depressziós ember öner?b?l nem képes kimászni a gödörb?l. Ha azonban egyszer már kimászott (vagy kisegítették) onnan, akkor sokat tehet azért, hogy újra ne essen bele. Nemrég Oxfordban jártam egy konferencián, amelyen a buddhizmus alkalmazási lehet?ségeir?l, többek között a depressziós betegek gyógyításában betöltött szerepér?l is szó esett. Kísérletileg bebizonyították, hogy azon betegek körében, akik gyógyulásuk után elkezdtek meditálni, 30%-kal csökkent a visszaesés kockázata. Mindez egyszer?en annak köszönhet?, hogy megismerték, mi zajlik az elméjükben, és képesek voltak változtatni rajta. A sorsunk, ha nem is teljes egészében rajtunk múlik, sokban befolyásolhatjuk mi is a hozzáállásunkkal!
A buddhista meditáción alapuló terápiás módszer elnevezése egyébként MBCT – Mindfulness-Based Cognitive Therapy, azaz „tudatosság-alapú kognitív terápia”.
Lásd http://en.wikipedia.org/wiki/Mindfulness-based_Cognitive_Therapy
Tisztelt Agócs Tamás!
Valóban nagyon szép a meditáció segitségével depresszióból gyógyulók 30%-os mutatója, hisz ebben az adatban sok szerencsés ember ”látható”. Csakhogy, mit tud kezdeni a környezet egy (a buddhista elméletet lexikális szinten tudó) borderline személyiséggel, aki a depresszió okozta szenvedések miatt ”rohan f?höz-fához, szalad a vargához”, a ”csodatév?” ezoterikusoktól várja a megváltást, szomatikus betegségekbe menekül, de bármiféle szakmai segitséget elutasit? Kudarc-orientált gondolkodása és életvezetése miatti ”pofonok” hatására lelkileg terrorizálja szeretteit, ám emiatt ? szenved a legjobban. Szerettei átlátják / átérzik a kálváriáját, de tehetetlenek. Ezeknek a betegeknek magukra kell maradniuk, tényleg lennének menthetetlen esetek? Köszönöm, ha megtisztel válaszával,
üdvözlettel:
Sylvia