Dr. Ozsváth Károly: Ki is voltam én? Kóczán György emlékére

2022 jún 24 | önismeret

Dr. Kóczán György

Ki is vagyok én?

“Ki is vagyok én? “címmel Kóczán György társszerzőmmel
az önismeretről könyvet írtunk, ami 1985-ben megjelenhetett kizárólag a hadsereg belső használatára. Szemelvényeket adok közre közös munkánkból.

„Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek más: miért féljek hát fölfödözni, ki vagyok? “ (Szophoklész)

P. tizedes fejfájásos panaszokkal jelentkezett a szakrendelésen. Az orvos kérdéseire azt is elmondta, hogy nehezen alszik el, fáradtabban ébred, étvágytalan, ingerlékeny. A doktor szervi eltérést nem talált, a tünetek idegi jellegűnek tűntek. Néhány további kérdésre kiderült, hogy a tizedest valamilyen sérelem érte. Közölte vele, hogy nem tartja betegnek, panaszai hátterében érzelmi feszültség van, ehhez lelki segítségre van szüksége. A tizedes tudomásul vette, bár nem nagyon hitt benne. Mégis elment a pszichológushoz. (Kóczán György pszichiáter és pszichoterapeuta- a továbbiakban K.Gy.- közös munkánkban a „pszichológus “szerepében az érzelmi élet oldaláról közelített, a racionalitás értelmezésében nekem jutott nagyobb feladat. A csoportokat együtt vezettük, erről korábban bejegyzést adtam közre. „Magatartás értelmező csoportok “címmel.)

K.Gy.: „Hogyan érzi magát a seregben? “A tizedes: „A katonasággal nincs problémám. “„És otthon? “„Otthon minden rendben van. “Az érzelmi feszültség jelei a katona viselkedésén is látszottak. A tizedes folytatta: „Tulajdonképpen jó parancsnokom van, de hirtelen haragú, ha fegyelmezetlenséget lát, dühöngeni kezd. “„Magával is kiabált? “„Igen, pedig nem is én voltam a hibás. Elmondott mindennek, lehordott. “„Önmagát milyen embernek látja? “A tizedes: „Én igyekeztem mindennek megfelelni. Nincs egyetlen fenyítésem. Nagyon bánt, hogy az őrnagy elvtárs így beszélt velem. A letolást a munkahelyemen is igyekeztem elkerülni. “K.Gy.: „Maga biztosan nagyon lelkiismeretes. “„Igen, mások is mondták, de otthon erre tanítottak. “K.Gy.: „Drukkolós természetű? “„Igen. Az iskolában is drukkoltam, pedig jó tanuló voltam. Azt hiszem, nagyon büszkék voltak rám a faluban. “„Önérzetes? “„Igen, az igazságtalanság nagyon bánt. Igyekszem a sértéseket elkerülni, ezért nagyon ügyelek, hogy hibát ne kövessek el. Különösen az önérzeti sérelmek viselnek meg. “„Hogy érzi magát a katona társai között? “„Elfogadnak, de az újoncokkal nagyon keményen megalázóan viselkednek a másodévesek. Nem mindig az kapja az elismerést, aki megérdemli. Egyes helyeken este „szórakoznak “a gyengébbekkel, erről senki sem panaszkodik, mert visszaüt rájuk. “(Egy sorkatona panaszlevelét elküldtem a katonai ügyészségre. Kiszálltak, de senki sem mert panaszkodni, „Az ügyész elmegy, mi itt maradunk. Jön a megtorlás.”)

K.Gy. számára világos lett, hogy a tizedes önérzetes, becsvágyó, képes a jó teljesítményre, de nincs elég önbizalma, fél a kudarctól, megszégyenüléstől. Az önismerete elégtelen, ezért felajánlotta a csoportfoglalkozásokat. A századparancsnok a nekünk küldött jellemzésben, leírta, hogy rajparancsnoka gátlásos, izgulós természetű. Ha jelentenie kell dadogni kezd. Katonai feladatát igyekszik jól ellátni, többre lenne képes, ha nem lenne ennyire bizonytalan. Maga is támogatja, hogy a fiatalember részt vehessen a rendszeres beszélgetéseken, mert ő is észrevette a teljesítmény csökkenését.

P. betegsége és önismerete összefüggenek, nem tanácsolni kell neki, hanem olyan helyzetbe hozni, hogy mindezt önmaga és társai viselkedéséből felismerje. A következő beszélgetésekből kirajzolódott, hogy P. nem mert a leányokhoz közeledni, mert félt a visszautasítástól. Nem mert elmenni a tánciskolába, mert ügyetlennek tartotta magát. Olyan közvetlen barátja nem volt, akivel intim beszélgetést lehetett volna folytatni. A katonatársai nem a túlérzékenységét vették észre, hanem sumákolónak, szimulánsnak nézték. A következő beszélgetésen kérdésre elmondta, hogy már gondolt arra, hogy valamilyen lelki problémája van. „Egy pár dologban önmagamban nem tudok eligazodni. Egyetlen gyermek vagyok, szüleim mindig nagyon óvtak, vigyáztak rám. Emlékszem, nem engedtek le az utcára. Mindig mindent meg kellett mondanom. A barátaim nem jöhettek fel, mert felfordították a lakást. Időre kellett hazaérnem. Időnként nem éreztem jól magam otthon. Gátlásos voltam. Egyedül maradtam. “K.Gy. számára világos volt, hogy a szülőkhöz fűződő érzelmi viszonya feldolgozatlan. P. a terapeutával való beszélgetés tükrében felismerte, amit magának sem vallott be, félt a leányokkal való találkozástól, a másik testének érintésétől is. K.Gy. arra következtetett, hogy a tizedes csak biológiailag felnőtt férfi, érzelmileg kapcsolataiban kamasz, a világban helyét kereső ifjú, és néhány beszélgetésre lesz szükség ahhoz, hogy a személyiségfejlődésének ezt a diszharmóniáját feldolgozza.

 

(A foglalkozás után megbeszéltük a a célt és a tanulságokat. Az emberek többsége az önmagáról kialakult képpel, önismerettel többé-kevésbé megbízhatóan tudja szervezni életét, sikeresen alkalmazkodik a különböző élethelyzetekhez, követelményekhez. Ennek az az előfeltétele, hogy önmagáról olyan képpel rendelkezzék, mely elegendő azonosságtudatához, de ez a kép ne legyen olyan merev, hogy a továbbfejlődést gátolja. Ez a sajátos stabilitás és hajlékonyság a személyiség fejlődésének dinamizmusa, érési folyamatának legfontosabb mozzanata. Valójában az énről való tudás, személyiségünk központi magva kívülről kerül belénk. Az én kialakulásának feltétele a másik ember. Ez az anya. Az egy-másfél éves gyermek a fényképen, tükörben az anyját azonnal felismeri, de önmagát nem. A fejlődés e szakasza annyiban néma, hogy szavak nélkül, érzelmekben fejlődik. Az első egyik esemény az anyjától való távollét feszültsége (sírás), amit az anya jelenléte felold. Ez a szorongás az élet további szakaszaiban minden elszakadásban fellelhető. Az önértékelés kezdete arra az időszakra esik, amikor a gyermek számára élménnyé válik az „én tettem “érzése. Ennek az időszaknak az emléknyomai felismerhetetlenül, mint „ilyen a természetem “kerülnek a tudatos későbbi énkép alkotó elemei közé. A kisgyermekkorban a külvilág képe és az énkép együtt fejlődik. Ebből fokozatosan bontakozik ki az én és a másik viszonya. Ez nem magától fejlődik, hanem mint a felnőttek róla alkotott értékelései tudatosulnak. A szülő-gyermek kapcsolat diszharmóniája gyakran megtalálható az iskolás- és kamaszkorban. Nem ritkán a felnőttség érzelmi zavarai hátterében. Az iskoláskor az énkép fejlődéséhez a teljesítményre kapott folyamatos visszajelzéseivel a gyermek számára az önmagáról alkotott és a mások által visszatükrözött kép harmóniáját segíti.

P. tizedes esetében is felismerhetjük: a szülők túlzott ambíciói állandóvá tették a feladathelyzetben a szorongás élményét és ezért a kisebb kudarcokra is érzékenyebben reagált, Az önismeret fejlődésében a kortárs közösség szerepe jelentős.

 

A csoportfoglalkozásokon részt vett M. főhadnagy, aki gyomorpanaszokkal küzdött, amelyeknek okát nem találták. Én: „Ön nem gyomorbajos, de a gyomorpanaszait valami kiváltja, Együtt megkeressük. Bevonunk pszichológust is, ha elfogadja. “Néhány részlet a beszélgetésből: K.Gy. kérdései: „Hogy tanult? ““Jó tanuló voltam, de nagyon drukkoltam, hogy hátha nem sikerül. Otthon mindig elvárták, hogy a szüleim példáját kövessem. Féltem, hogy szégyent hozok pedagógus anyámra. Ott tanított ő is a középiskolában. “„Milyen volt a kapcsolata a szüleivel? “„Egyetlen gyermekük vagyok. Anyám féltett a rossz leányoktól, egyik barátnőm sem volt hozzám illő. Az osztályban eminens voltam, de nem voltak barátaim. Gyerekkoromban sem szerettem az erőszakos játékokat, csak a tornaórán éreztem jól magam. “„Apjával milyen volt a kapcsolata? “„Látszólag jó, de a munkája nagyon lekötötte, nem beszélgettünk. Anyámat jobban kedveltem, bár túlzott aggodalmaskodása időnként terhes volt. “„Van példaképe? “„Igen, Shwarzenegger!. “K.Gy. nem nevette ki, sejtette a korábbi énkép felépítésében az aránytalanságot. Vékony dongájú volt, viselkedése bátortalan, bár nagyon igyekezett jó képet mutatni pizsamában is. „Hogyan reagált a sikeres teljesítményeire? “„Örültem neki, de inkább szerencsének tartottam, ezért mindig maximálisra törekedtem.„A kudarcokat hogy viselte el? “„Nehezen. Mondták is szüleim, hogy nagyon sértődékeny vagyok, engem nem szabad megszidni. “„Buliba járt-e? „Szerettem volna, de nem engedtek, később meg már visszatartott a hangoskodás, tréfálkozás, durva beszéd. ““Nem lehet, hogy a seregben is ezek a fiatalkori élmények rontják el az örömét? “„Gondoltam rá”. „Lehet, hogy a hányinger ilyen feszültségből ered? ““Ez nem jutott eszembe. Csalódtam a katonai szolgálatban, de leszerelni nem szeretnék.““Jöjjön vissza néhányszor, és figyelje meg a környezete reagálását”. „Most megkönnyebbültem. Így még nem beszélgettem senkivel.”

(Megbeszélés: Arra következtettünk, hogy a fiatal tiszt önképe alakulásában a milyen szeretnék lenni és a milyen vagyok nincs egyensúlyban. Ezért ilyen sértődékeny a neki kellemetlen megjegyzésekre. A teljesítményre adott reakciók érzelmi vetületét P. tizedesnél és M. főhadnagynál is felismerhetjük: a szülők túlzott ambíciói kialakíthatják gyermekükben a feladathelyzetben a szorongás élményét, és ezért a kisebb kudarcokra is érzékenyen reagálnak, illetve igyekszenek elkerülni minden olyan helyzetet, mely számukra sikertelenség, eredménytelenség lehetőségét jelentheti. Az önértékelés bizonytalansága már korábbi időszakokban is jelen lehet, a feszültség drukkban, szorongásban nyilvánul meg. Az önértékelés bizonytalanságának jelei a feltűnő öltözködés, kirívó viselkedés, az érzelmek és indulatok szinte teljes szabadjára eresztése, a vágyak, ötletek mérlegelés nélküli megvalósítása. Ez a serdülőkorban gyakori, de felnőttnél az érzelmi fejlődés elakadására utal. A l6-18 évesek biológiailag felnőttek, érzelmileg viszont szinte infantilisak. A korszerű társadalmi változások előnyei mellett ez kedvezőtlen, alkalmazkodási zavarokhoz vezethet. Alkohol, drog, agresszivitás, bűnözés, mentális zavarok. Ennek előjelei könyvünk megírásakor már észlelhetők voltak.)

 

K. főhadnagy ájulásos rosszullétei miatt jelentkezett a belgyógyászaton. Betegséget nem találtak. Az ideggyógyász sem talált szervi okot az ájulásokra. Így került pszichológushoz, aki beszélgetés után az önismereti foglalkozásokat ajánlotta. Amikor csoporttársainak bemutatkozott, elmondta: „Őszintén szólva nem tudom, hogy miért ide küldtek. Én ismerem magam jól. Magam választottam a tiszti pályát. Az iskolában jól szerepeltem, az alakulatnál gyorsan mentem előre az elmúlt években. Úgy látszik, hogy nem bírom a fizikai terhelést. Ha többet kell állni, például létszám-ellenőrzéskor, vagy ha jelentenem kell, szédülni kezdek, verejtékezem, a szívem hevesen kezd verni és ilyenkor gyakran elájulok. De nem találják az orvosok az okát”.

(Az valószínű, hogy nem fizikai terhelések okozták ezeket a kellemetlen érzéseket. A törekvő fiatal parancsnoknak sem a főiskola, sem a kezdő katonai évek terhelései nem jelentettek problémát, vezetői elégedettek voltak vele. Kérdéseinkre tiltakozott, hogy bármilyen problémája lett volna a laktanyában, a rosszullétek mégis ott jelentkeztek. A jelentés okozhatott benne feszültséget, az tekintélykonfliktusra utalt. Az önismereti csoportban sokáig hallgatott. Én, a csoportvezető azt szerettem volna tudni, hogy hol kezdődött a bizonytalanság. K. főhadnagy így kezdett magáról beszélni: „Nekem a példaképem az apám volt. Tanár, akiért a diákjai rajongtak. Tőlem mindig többet követelt, mert nem hozhattam szégyent rá. Én is abba a középiskolába jártam, ahol ő tanított. Ő mindig tudott tanácsot adni. Apám nem dohányzik, nem iszik, vigyáz az egészségére. A szüleim házassága mintaszerű volt. “„Felelésnél nem drukkolt? ““De igen, most azonban nincsenek ilyen izgalmaim, a főiskolán nem éreztem ezt. “Az önismereti munka szabályai szerint ki kell várni, amíg az egyén olyan érzelmi állapotba kerül, hogy az igazi indulatai felszínre kerüljenek. Amikor valamelyik csoporttag a saját tekintélykonfliktusáról beszélt, K. mindig feszült volt, de nem szólalt meg, ha rákérdeztek, kitért, neki nincsenek ilyen problémái. Az ügy váratlan fordulatot vett. Apja felhívott és meghallgatást kért. A személyes megjelenése sokkal katonásabb volt, mint a fiáé. Szinte felelősségre vonó hangnemben a fia egészségi állapotának kivizsgálását követelte, tiltakozott, hogy fiát bolondnak nézik és pszichológiai beszélgetésekre járatják. Amikor szóhoz jutottam, csak annyit kérdeztem: „Hány éves a fia? “„28”, volt a válasz Az apa kifejtette, hogy milyen nagyszerű fia van, okos, erős, kitartó, tisztelettudó, soha sem feleselt. Egy ilyen fiú csak akkor eshet össze, ha komoly baja van. Őt ugyanígy becsülik az iskolában, mert nem ismert lehetetlent, amíg meg nem betegedett, mert ő 57 éves, idegesítő pedagógiai munkája van. Miközben a túlszabályozott apát hallgattam, kezdtem megérteni K. tekintélykonfliktusát. Az apa szorongó ember, aki félelmét bátorsággal kompenzálja. A fiával szemben úgy érez, mintha még csak 14 éves lenne. A fiú elfogadta apját, példának tekintette határozottságát. Sokra értékelte, ezért különösen bántotta, hogy megbetegedett, mert ez a gyengeségét, értéktelenségét jelentette. Egyikük sem vette észre, hogy kapcsolatukban most is az apa az uralkodó.K. még lázadni sem mert az apja korlátozó szeretete ellen. A kudarctól való félelem hazulról hozott, csak huzamosabb foglalkozások után kezdte megsejteni, hogy apjával szemben nem egyszerűen tiszteletet érez, hanem fél is tőle, a rosszullétekkel nem tudta ezt összekapcsolni.

 

B. technikus tiszt reszketéssel került kórházi felvételre, de szerencsére idegrendszeri betegsége nem volt. Meghívtuk a csoportba. Kérdésre első reszketést kiváltó élményét mondta el. „Megjött egy harckocsi a javításból. Megtisztítottuk, átfestettük, amivel a technikai parancsnokhelyettesnek szerettünk volna örömet szerezni. Éjjel azonban jött egy nagy vihar és a friss festést tönkretette. Nézegettük a katonáimmal, amikor oda jött és elkezdett velem ordítani a katonáim előtt, hogy mi vagyok én és ez a harckocsi úgy néz ki, mintha lefosták volna. Utólag jöttem rá, hogy itt kezdődött a remegésem. Nagyon bántott, napokig rágódtam rajta, és amikor találkoztam vele, a tehetetlen düh újra remegni kezdett bennem. Amikor a remegés állandósult, megrémültem, mert láttam ilyen reszkető öregeket.

K. ekkor szólalt meg váratlanul: „A sorakozón az egész egység előtt engem is lehordott az egységparancsnok. Ekkor estem össze először. Pedig úgy felnéztem rá, mint az apámra. Igazi katonának tartottam. Igazságtalanul marasztalt el. “Közben kiverte a víz, kapkodta a levegőt, rosszullétről panaszkodott. Ekkor kezdte elfogadni, hogy ez az önérzeti sérelem indította el a laktanyában jelentkező ájulásait. Ekkor lehetett felismertetni vele, hogy a parancsnokához is úgy viszonyult, mint az apjához, valójában a kamaszfiú érzelmi reagálási módjával. A visszafojtott lázadás helyett meg kell tanulnia, hogy hogyan tudja ezeket az indulatokat úgy kifejezni, úgy kiadni magából, hogy a feszültségtől megszabaduljon, de a kiváltót mégse bántsa meg jóvátehetetlenül. Ha a serdülőkorban több megpróbáltatás éri, érzelmileg közelebb került volna a felnőtt férfihoz. (Megbeszélés: Azok a hivatásos katonák, akik egy-egy igazságtalanság miatt hónapokig háborognak, többnyire hasonló módon kamaszfiús érzelmekkel reagálnak a sérelmekre.) K.-nak azóta nincsenek rosszullétei, egy-két fenyítést is átvészelt anélkül, hogy összedőlt volna körülötte a világ. A feldolgozatlan tekintély-konfliktus feszültsége valamilyen önmagában nem betegség értékű elváltozás túlértékelésében, szorongásos állapotokkal is járhat. Amit tettetésnek tartanak , hisztériásnak gúnyolják ,ezzel újabb önérzeti sérelmeket idézhetnek elő.

 

F. százados az egység gépjárműszolgálatát kiválóan irányította. Őt úgy jellemezték, hogy nem ismer lehetetlent. Szinte éjjel-nappal benn volt a laktanyában. Fekélybeteg lett. Az is kiderült, hogy teljesítménye csökkent. Korábbi magas presztízse is kezdett süllyedni. A rehabilitációja érdekében ő is önismereti tréningre kapott ajánlatot.

F. százados: „Én élek-halok a munkámért, soha nem tagadtam meg a feladatot. Most, hogy tönkre tettem magam ebben az idegtépő beosztásban, kezdenek leírni. “F. is azt a gyakran használt közhelyet ismételte, amit hivatásos katonáktól hallunk. Valójában ez rossz önértékelés, de F. ezt nem tudta. Mint, hogy arra sem jött rá, hogy önértékelési bizonytalanságát azzal ellensúlyozta eddigi katonai pályáján, hogy feladatait mindig maximálisan akarta megoldani. Csak fokozatosan ismerte fel, hogy nem ebbe betegedett bele, hanem a görcsös erőfeszítésbe, hogy elkerülje a kudarcot. „Miért éppen katona lett? “F. százados: „Én már gyermekkoromban a magam csinálta puskával és karddal játszottam. Arról képzelődtem milyen szép az egyenruha, milyen jó lehet a katonának. Vézna gyerek voltam, de azután megerősödtem. Anyám özvegy volt, apámról emlékképem is alig maradt. Erős férfi szerettem volna lenni, hogy anyámnak segítségére legyek. És sikerült. “F. hivatástudata ezek szerint már gyermekkorában is jelen volt. A két évtizedes hivatásos katona pálya mégis kudarcba torkollott. (Megbeszélés: Az egyenruhás pályák választói között önértékelési problémákkal küzdők is előfordulnak. Ez nem baj. A baj ott kezdődik, ahol az egyén nem tud boldogulni a választott pályán, nem kapja meg azt a biztonságot, ami a pályán való érvényesüléshez szükséges. Az „ én már gyermekkoromban ez, vagy az szerettem volna lenni “arra utal, hogy a személyiség fejlődésében ez egyoldalúvá válik, és ha később a korán választott pályában csalódik, nehéz lehet új pályát találni. Az is lehet, hogy a pályaválasztásban valamilyen kínosan megélt hibáját, tulajdonságát szeretné kompenzálni. A példakép követése is így alakul ki. Átveheti gondolkodását, szokásait, modorosságát, anélkül hogy észrevenné. Ebben nemcsak a nagy tisztelet, de a félelem is ott rejlik, később a csalódás is eltúlzott lehet. A kései pályaválasztás azzal kockáztat, hogy az egyén újra és újra próbálkozik, de egyikkel sem tud azonosulni. Minél kevésbé stabil az egyén énképe, minél kevésbé képes vágyainak teljesítésére, annál inkább megreked egy beosztásban, munkakörben. Ez feszültséggel jár, betegséghez, szenvedélyek kialakulásához vezethet.)

 

G. főhadnagy szívszúrással, álmatlansággal jelentkezett orvosnál. A vizsgálatok után az orvos hamar rájött, hogy a háttérben beilleszkedési zavar húzódhat meg. Megnyugtatta, hogy betegsége pszichológiai eredetű, és önismereti foglalkozásokat ajánlott. A bemutatkozáskor mondotta: „Egész eddigi életem során arra törekedtem, hogy tiszta filozófiám legyen. Én kijövök mindenkivel, aki nem sérteget. Én dolgozni akarok, de utálom a látszatmunkát. “Csoporttag: „Tényleg olyan élkatona vagy, ahogy ezt sejteted magadról? “„Hát nem vagyok mintakatona, nem szeretem a sok formaságot. “Én: „Miért lett hivatásos katona? “G.: „ A technikumban nem tudtam eldönteni, hogy mi legyek. Az apám hivatásos katona volt. Keményen nevelt. Az az igazság, hogy nehezen viseltem. Nem is tudtunk igazán szót érteni egymással. Szerettem volna repülő lenni, de a szemem miatt nem feleltem meg. Mezőgazdasági szakmában tanulhattam volna tovább, de hogy hazulról megszabaduljak, katonai főiskolára jelentkeztem. Itt jól ment minden, kedvet kaptam a pszichológiához. Csapattiszt lettem. Eleinte jól ment minden. Majd összeakadtam egy vaskalapos főnökkel, aki nem respektált engem. “Csoportvezető: „Most hogy érzi magát a hadseregben? “G.: „Most már csalódtam. Én annyit tettem a katonáimért, kiálltam értük, de becsaptak. A parancsnokom igazságtalanul felelősségre vont. Hát engem csak egyszer fog ilyesmiért a szőnyeg szélére állítani a főnököm. “Csoporttag: „Akkor mégsem teszel meg mindent a katonáidért! “„Most már nem. A legszívesebben gyerekekkel, vagy öregekkel foglalkoznék, azok biztosan nem hálátlanok. “(Megbeszélés: Hiába vértezte fel magát filozófiai és pszichológiai idézetekkel, a saját dolgaiban a kamaszfiú viselkedés mintáival nem boldogult, de ezért másokat, a környezetét tartotta hibásnak. Ez a csoportban is megnyilvánult: „Veletek nem lehet együttműködni. “A csoportüléseken fokozatosan megértette, hogy mégis lehet. Ehhez azonban neki is közelednie kellett a csoport közösségéhez. (Megbeszélés: A tekintélyszemélyhez való viszonyulás a lázadás és a függés egyensúlyát jelenti és ha felnőtt korban jelentős konfliktus fordul elő, akkor kamaszkori érzelmi megrekedésre gondolhatunk, a szülőktől való elszakadás és az önállósodás folyamata nem fejeződött be. A pályaválasztás racionális és emocionális síkon zajlik, mint minden döntésünk. A mérlegelés egyik oldalán az egyén önértékelése, mi érdekli, mire képes, a másikon az objektív lehetőségek. A pályára vonatkozó elképzelések nem a valóságot tükrözik, hanem, ahogyan a társadalmi környezet az egyes foglalkozásokat többnyire előítéletesen értékeli.)

 

Az egyik szakmai megbeszélésen a csapatorvos mondta el S. őrvezetővel kapcsolatos gondjait, aki a gyengélkedőn derékfájdalmakkal jelentkezett. A közeli polgári kórházban az utolsó ágyékcsigolya íven hasadékot találtak. A megbeszélés tagjai számba vették a derékfájás lehetséges okait, ezek nem voltak valószínűek. Az orvos folytatta: „Ennek a katonának az anyja vezetőnővér abban a kórházban, ahol a fiát vizsgálták. Maga hozta el a leletét, nagyon aggódott a fiáért. Biztos le akarja szereltetni. “Megkérdeztem, hogy hogyan bánt az anya a felnőtt fiával. Orvos: „Úgy pátyolgatta, mintha súlyos beteg kisfia lenne. Többet ugrált körülötte, mint a felesége.” (A szexuális zavart vetették fel, ami gyakran jár derékfájással.) Orvos: „Lehet, hogy a feleségével van problémája. Elég erőszakosnak látszott az anya. “(Megbeszélés: A résztvevők arra a következtetésre jutottak, hogy a csapatorvos a felszín alapján tételezi fel, hogy az őrvezető szimulál. Lehet, hogy a derékfájás csak ürügy volt, S. nem mert igazi bajáról beszélni. Ezt a feltevést az erősíti, hogy az elvált anya túldédelgette felnőtt fiát és – akarata ellenére – megnehezítette a fia számára a férfiszerep megvalósítását. A felnőtt férfiak szexuális problémái nem ritkán az anya – fiú gyermekkori érzelmi kapcsolatának felnőttkorban való megmaradása. A pszichológiai beszélgetésekben is gyakran felbukkan a párkapcsolat zavarának elemzésekor, hogy mondja a férje „Oh, az anyám nem így csinálta ezt vagy azt “Ez egyetlen feleségnek sem esik jól. A fiú az anyjáról építi fel a nőideált és olyan elfogadást, melegséget vár, amit az anyjától kapott. Ez nem tudatos. A fiatal nő nem anya, hanem feleség akar lenni. A fiú hasonlóan az apjáról mintázza – ha az apa alkalmas erre – a férfi ideált. Önismereti csoportjainkban a párkapcsolati kérdésekre csak akkor volt célszerű rátérni, ha a csoporttagok önismerete már elbírta ezeket az intim problémákat is.)

 

M. alezredes szívpanaszokkal végül az ideggyógyászaton jelentkezett. A. magas beosztású egységparancsnok feltűnt jó megjelenésű, feszes katonás küllemével, markáns arcvonásaival. A szokásos módon indítottam: „Jó napot kívánok. Önöké a szó! “Ez az indítás a kezdő csoport számára feszültséget gerjeszt. M. elsőnek szólalt meg. „Úgy látom, én vagyok a legidősebb. Végleg szeretném tudni, hogy mi a bajom, azért is, hogy mikor számíthatnak rám a beosztásomban, mit várhatnak tőlem az elöljáróim. 25 éve vagyok hivatásos tiszt. Megszoktam az egyenes, határozott beszédet. Önmagamtól is ugyanazt várom el. A fegyelmet és rendet mindennél többre becsülöm, és nem tűröm, hogy bárhol határozatlanság legyen. Az íróasztalom is ezt fejezi ki. 25 év alatt megszoktam, hogy a zubbonyom jobb zsebében van a személyi igazolványom, a bal zsebben hordom a jogosítványom, a farzsebben a fésűt. Otthon is megkövetelem ezt a rendet, a szekrényben pontos helye van az ingeknek, zsebkendőknek, lábravalóknak és bárhová nyúlok, sötétben is megtalálom.”

K.Gy. észrevette, hogy a fegyelmezettnek látszani akaró ember arckifejezésében, taglejtésében mennyi feszültség tükröződik. Érezte a küszködést, hogy szabatosan fejezze ki magát és azt a törekvést, hogy magabiztos, pontos és fegyelmezett ember benyomását keltse. A csoport tagjai elismeréssel hallgatták a határozott, magabiztos ember bemutatkozását. Szólni nem mertek ellene, feltehetően a beosztottjai sem, bár ez a feszes viselkedés bennük is ellenérzést válthatott ki. Úgy véltük, a családja számára is terhet jelentett ez a katonás magatartás. K.Gy. itt hozta be a családot: „És mit szól ehhez a felesége? “A kérdés meglepte az alezredest, de rövid idő után megszólalt. „Nagyon nehéz a tisztfeleségeknek, de ők ezt vállalták. Tudniuk kell, hogy a férjeik parancsot teljesítenek, amikor egyik helyőségből a másikba kell költözniük, amikor hetekre elvonulnak gyakorlatokra, vagy éjszaka percek alatt kell szolgálati helyükre bevonulni. Én ezt 25 éve csinálom és a feleségem zokszó nélkül követ. Megérti, hogy neki is áldozatot kell hozni, ő sem rendelkezhet szabadon az idejével. Megérti, hogy én a laktanyai dolgokról otthon nem beszélhetek, mert ez nem tartozik kívülállókra. Amivel nap mint nap foglalkozom, meg sem értené.”( Az igaz, hogy nehéz a tisztfeleségeknek, komoly alkalmazkodást követel. A férj talán fel sem fogta, hogy ezzel a viselkedésével feleségének mennyi nehézséget, érzelmi megfosztottságot okozott. K.Gy.-nek úgy kellett dolgoznia, hogy hozzásegítse M.-t személyisége ellentmondásainak felismeréséhez. Először el kellett fogadni a katonás magatartását, hogy ne ellenségesként reagáljon a későbbi visszajelentésekhez.)

K.Gy.: „És mit ad mindezekért az áldozatokért feleségének, gyermekeinek?”

M.: „Amikor összeházasodtunk, szinte semmink sem volt. Ma anyagilag biztonságban élünk. Feleségemet is becsülik, mert köztiszteletben álló ember vagyok. Nem iszom, nőügyeim nincsenek. Gyermekeimet taníttatom. Igaz, hogy kevés időt tudok a családommal tölteni, de ha otthon vagyok, akkor a családommal vagyok, együtt megyünk kirándulni. Sajnos az utóbbi időben egyre kevesebb az együtt töltött idő. “K.Gy: „Igen, azt látom, ön megbízható, jóságos apa. Nyilván arra törekszik, hogy mindent megadjon szeretteinek. El tudom képzelni, hogy felesége és gyermekei nagy hálával gondolnak önre. ( Feltételeztük, hogy M. otthonát is olyan mintaszerűen vezeti, mint törzskarát a laktanyában, de ezzel még nem szembesíthető.) K.Gy: „Korábban mindig egyetértettek a gyermeknevelésben, a családban? “M.: „Hát persze, hiszen komolyabb problémák nem is voltak. A feleségemet mindig meg tudtam győzni arról, amit helyesnek tartottam. Amikor a gyerekek kicsik voltak, akkor inkább a feleségem döntött. A gondok akkor kezdődtek, amikor idekerültünk S. városba. A feleségem itt nem ismert senkit, ő falusi leány volt, nem ismerte a városi szokásokat, ezen elég sokszor összetűztünk. Amikor parancsnoki beosztásba kerültem, sokat kellett dolgoznom, későn tudtam hazamenni. Akkor többször előfordult, hogy vitatkoztunk, hogy a gyerekek még nincsenek ágyban vagy nem készült el a lecke. Ez főleg azért volt, mert a feleségem nem tudta jól beosztani az idejét. Abban az időben elég sokat betegeskedett. “K.Gy.: „Betegeskedett, mi baja volt?” (A férj feltehetően nem vette észre, hogy a betegeskedés akkor kezdődött, amikor nagyvárosba kerültek, és őrá is kevésbé számíthatott.) M. „Már nem tudom pontosan, nőgyógyászati, meg vérnyomás problémák voltak, sokat sírt, rosszul aludt. Akkor többször elájult, engem hazahívtak a laktanyából. Feleségem édesanyja néhány hónapra hozzánk költözött. “K.Gy.:„Felesége azóta rendbe jött? “M.: „Hát lényegében igen, de nagyon kell vigyázni, mert az időjárásra érzékeny, gyógyszerekkel, orvosi felügyelettel tűrhetően van. Kikapcsolódásra van szüksége, ezért is megyünk minden évben honvédségi üdülőbe. Úgy látszik, a városi levegő nem tesz neki jót. “K.Gy.: „Dolgozik a felesége? ““Dolgozott, de beteg lett és azóta otthon van, nem is tudott újra munkába állni.” (Még számos beszélgetés kellett ahhoz, hogy ebből a zsákutcából elfogadható egymáshoz illeszkedés fejlődjék. A feleség a betegségeivel fejezte ki elfojtott érzelmeit.) (Megbeszélés: Ennek a házasságnak az a tanulsága, hogy mindkét társnak felelőssége van a csapdahelyzet kialakulásában. Gyökeresen átalakul a változó társadalmi viszonyok közepette a férfi és a nő korábbi szerepe, a család, a társadalmi intézmények, iskola, munkahely, közösségi kapcsolatok. A társadalmi változások mindig az egyéni magatartások szövevényes hálójában jelentkeznek. A házasságban a férj és feleség szülők, új kapcsolatok között nem tudatos kölcsönös szabályozás, szinte játszmák zajlanak.)

 

K. honvédet parancsmegtagadás miatt átadták a katonai ügyészségnek. A vádiratból kitűnt az eseménysorozat: a rajparancsnok sorkatona tizedes parancsot adott K. újoncnak a körlet felmosására. Elégedetlen volt a munkájával, újból megparancsolta, hogy mosson fel. Látván K. ingerültségét, és azt, hogy csak tessék-lássék módon fogott hozzá a munkához, amikor elkészült, a tizedes a hamus vödör tartalmát kiszórta és harmadszor is utasította a felmosására. K. ekkor inkább kifejezésre juttatta, hogy nincs ínyére ez a szívatás, és végül lecsapta a felmosórongyot. A tizedes üvölteni kezdett, és újra parancsot adott. K. most már azért sem csinált semmit. A tizedes levitte az ügyeletes tiszthez, jelentve, hogy K. megtagadta a körlet felmosására kiadott parancsát. Az ügyeletes tiszt adott parancsot K.-nak, aki vele szemben is kijelentette, hogy pedig nem mos fel. Jegyzőkönyvet vettek fel. Ebben a parancsmegtagadás szerepelt, aláírta, és így.átadták a katonai ügyészségnek.

(Az eset megelőzhető lett volna, ha valaki az elöljárók közül – mint az esetek többségében – észrevette volna K. érzelmi közlésében érvényre jutó megalázottságát, elkeseredettségét és próbálta volna önmaga számára megfogalmazni, ennek oksági összefüggését keresni és ezzel megérteni a honvéd viselkedését. Egy némi emberismerettel és empátiával rendelkező más elöljáró két mondattal megszakíthatta volna ezt a folyamatot. Vajon hány parancsnok érez rá a beosztottjai érzelmi jelzéseire, amikor beszélget velük? Felismeri-e, ha dicsérik, ha a hiúságára játszanak, avagy pusztán rendfokozatával éri el az engedelmességet? Azért fogadják el, mert hisznek neki bíznak benne. Az a parancsnok, akit személyében is elfogadnak vezetőnek, kéréssel is többre megy, mint a legkeményebb utasításokkal. /Ezt az „Érzelmi feszültségek a katonai szolgálatban “című tanulmányomban tudományos vizsgálattal támasztottam alá – 1977/

 

 

Az előzőekben azt szerettük volna bemutatni, hogy az önismeret elégtelensége hogyan válik konfliktus forrássá és hogyan nehezíti e konfliktus feldolgozását. Azt is érzékeltetni kívántuk, hogy az önismereti válság nem egyik pillanatról a másikra lép fel, vagy nem morális rossz tulajdonság, hanem elégtelenül elsajátított személyes készség a másik és a többi emberrel való együttműködés kezelésében. Ez a készség nem elsősorban az észelvek és a megtervezett viselkedés szintjén érvényesül, hanem az érzelmi életben. Valójában, akik itt példaként szerepelnek, érzelmileg nem jutottak el a felnőtt korba, noha biológiailag tökéletes felnőttek. Ép az idegrendszerük, a szó hagyományos értelmében nem tekinthetők ideg-vagy lelki betegnek, nem is különcök, hanem pontosan olyanok, mint amilyenek mi vagyunk. Mi is kerülhetünk hasonló helyzetbe. Aki átélt már ilyen válságot, önmagában igazolhatja, hogy milyen kellemetlen, olykor milyen kétségbeejtő és kilátástalan helyzetben érezzük magunkat. Ezek a válságok, kudarcok azonban az élet velejárói, a boldoguláshoz nemcsak a siker, hanem a kudarc elviselése is hozzátartozik.

 

© 1985 *Ozsváth Károly – Kóczán György*

Ki is vagyok én? - Dr. Ozsváth Károly, Kóczán György könyv borítója

Archívum

A Facebook szabálya szerint a cikket csak akkor tudja lájkolni oldalunkat, ha egyidejűleg be van jelentkezve a Facebook fiókjába.

Kövessen minket!

Szóljon hozzá!

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Archívum

Share This