A pánikroham szorongási roham. A szorongás érzése, annak lelki tartalmai és fizikai megnyilvánulásai rohamszerűen lepik meg az embert, és aránylag gyorsan felfokozódnak, akár ájuláshoz is vezethetnek. A pánikroham napjainkban a legelterjedtebb pszichés zavarok közé tartozik (De Masi, 2004).

Már az elnevezést megvizsgálva is értékes információkhoz juthatunk. A jelenség névadójáról, a görög Pán istenről azt tudjuk, hogy – egyes források szerint – isten és állat nászából született (Graves, 1955/1981). És valóban, a pánik jelenségében van valami mélyen „animális”, nevezetesen az, hogy a roham során a testi folyamatok, és az azoktól való rettegés teljesen átveszik az irányítást az ember felett. A mitológiából azt is megtudjuk, hogy Kronosz és a Titánok ellen vívott harcban Pán ordítására a Titánok fejvesztve menekültek. És valóban. A pánik félelemszerű, és könnyen félelmet ébreszt abban, aki még nem látta.

Diagnosztikai szempontból különbséget kell tennünk a pánik-szindróma (vagy más néven pánikzavar, „pánikbetegeség”) és a pánikroham között (Füredi et al., 2001). A pánik- szindróma főbb jellegzetességei a leíró diagnosztika (DSM-IV) szerint egyrészt a kiszámíthatatlanul fellépő pánikrohamok, másrészt legalább egy hónapos anticipátoros szorongás – azaz a beteg attól szorong, hogy jön a roham – végül természetesen az, hogy nem találunk egyéb okot a háttérben, mely a rohamokat kielégítő módon magyarázná. A pánik-szindróma legfontosabb jellegzetessége tehát maga a pánikroham.
Nézzük hát, mit is ért a leíró diagnosztika pánikroham alatt! Az amerikai pszichiáterek által szerkesztett, és hazánkban is elterjedt leíró diagnosztikai kézikönyvben, a DSM-IV-ben a következő meghatározást találjuk:

Jól körülírható időszak intenzív félelemmel vagy diszkomfort érzéssel, amelyben az alábbi tünetek közül legalább 4 (vagy több) hirtelen fejlődik ki és maximális intenzitását 10 perc alatt eléri:

1. palpitatio (heves szívdobogás), szapora szívverés (tachycardia)
2. izzadás
3. remegés vagy reszketés
4. fulladás- vagy légszomj-érzés
5. fuldoklás (torokgombóc-érzés)
6. mellkasi fájdalom vagy diszkomfort
7. hányinger vagy hasi diszkomfort
8. szédülés, bizonytalanság vagy ájulásérzés
9. derealisatio (a realitás elvesztésének érzése) vagy depersonalisatio (olyan érzés, mintha elvált, elszakadt volna saját testétől)

(10) megőrüléstől vagy az önkontroll elvesztésétől való félelem
(11) halálfélelem
(12) paresthesiák (zsibbadás, érzéketlenség, bizsergés)
(13) hidegrázás vagy kipirulás, hevülés.

Mint láthatjuk a tünetek feloszthatók testi érzékletekre (1-8, 12-13), és pszichés tartalmakra (9-11). A szorongás pszichés tartalma először jelentkezik, majd egyre erősebbé válik, testi formát ölt, kontrollálhatatlan fizikai tüneteket hoz magával. Az egész állapotot az az érzés uralja, hogy a halál a küszöbön áll (De Masi, 2004). Ezt erősítik a testi tünetek. Az ember figyelme ilyenkor beszűkül, a testére koncentrálódik, és minden kis érzetet a halál közeledtének értékel, ami növeli a szorongást, és ez növeli a szorongással együtt járó testi folyamatokat. Ezt aztán az ember ismét érzékeli, ez tovább növeli a szorongást, és így tovább, akár az ájulásig. A folyamatot, ha már egyszer elindult, nehéz megállítani. Egyfajta hasadt tudatállapot jön létre ilyenkor, mert bár az ember tudja, hogy nem fog meghalni, azt mégsem hiszi el, ennek ellenkezőjét képzeli.

A képzeletnek nagy jelentősége van a roham kialakulásában. A roham elindulásánál asszociatív csatornákon keresztül válthatja ki egy adott inger a folyamatokat. Az asszociációk létrejöttében a tudattalan fantáziáknak jelentős szerepe van, hiszen valójában semmi sem indokolja, hogy a halálfélelem megjelenjen. A külső realitásban semmi sem fenyegeti az embert. A fenyegetés valójában belülről származik, a mentális reprezentációk sajátos összekapcsolódásából, továbbá abból, hogy az ember a belső testi folyamatait, indokolatlanul, veszélyesnek ítéli meg.

Ha a pánikroham egyszer megjelent, feltehetően újra meg fog jelenni, egyre erősödő mértékben. A szervezet mintegy rátanul erre a működésmódra. Ezáltal a pánikroham traumatikus eseménnyé válik, megjelenik a tőle való szorongás, mely egyre erősebben áthatja az ember hétköznapjait. A kiváltó ingerek köre az asszociációs csatornákon keresztül egyre bővülhet, ezeket az ember megpróbálja kerülni, ami az élettér szűküléséhez vezet. Szerencsés esetben azonban a pánikroham megmaradhat izolált jelenségként, és lassan magától is enyhülhet.

Ha az evolúciós pszichológia nézőpontjából közelítünk, a pánik jelensége mögött rejlő adaptív értékre is fény derül. Joseph LeDoux (1996, idézi De Masi, 2004) a félelmi reakciók három fajtáját – félelemköröket – különböztet meg komplexitásuk alapján. Minél komplexebb a reakció, annál több hely jut a tudatos mérlegelésre, viszont a reakció annál lassabb. A legprimitívebb félelmi reakció az agy ősibb képleteiben játszódik le: a limbikus rendszer, elsősorban az amygdala érintettek. Ez a félelemrendszer váltja ki az úgynevezett fight–flight (küzd-fuss!) reakciót, azaz a reakció azonnali. Ekkor a hormonális és neurovegetatív reakciók azonnal beindulnak, a tudatosodás csak utólagos. Ez a félelemkör a legnyilvánvalóbb veszélyeztető jelekre aktiválódik, vagy azokra, melyek ezekkel összefüggésbe hozhatók. A második a tudatos félelemkör, melyben a pre-frontális kéreg és a limbikus rendszer érintettek. Végül a reflexív félelemkör, mely a legtöbb helyet hagyja a tudatos reflexióra, a thalamus-cortex-amygdala hármasságán nyugszik. Nem meglepő, hogy a pánikroham az első félelemkörhöz tartozó reakció. A reakció azáltal veszti el adaptív értékét, hogy egyrészt a veszélyt kiváltó inger valójában csak a hozzá fűződő tudattalan asszociációk miatt veszély, másrészt, mert ez az inger a belső testi folyamatok veszélyességének fantáziájával asszociálódik. Ettől pedig menekülni nem lehet, önmagát generáló, bénító állapot jön ezzel létre.

A pánikroham három szinten értelmezhető, és gyógymódja is ezeknek a szinteknek megfelelően gondolható el. Az első szintet a szomatikus, vegetatív reakciók szintje jelenti. Ezt a szintet farmakoterápiás kezeléssel (anti-depresszánsok, anxiolitikumok) célozhatjuk meg. A következő szintet a közvetlen mentális reprezentációk jelentik: a félelem hamis tulajdonítása, a traumatikus emlékezet és a katasztrófa érzete. Ezt a szintet a kognitív terápia célozhatja.

A legmagasabb, vagy ha jobban tetszik legátfogóbb szint (ezek itt nem értéket jelentő, hanem képi jelzők) a személyiség egésze, mely a pánikroham során nem képes az adott ingert mentálisan reprezentálni, hanem kénytelen a szomatikus reakciót is felhasználni ahhoz, hogy az inger a befogadóban otthonra találjon. Például valaki megijeszt, és én épp nem vagyok felkészült. A vegetatív reakciók egy pillanat alatt lejátszódnak. Pszichés tartalomként csak testi folyamataimat észlelem (mint a pánikrohamnál), és csak mikor már megnyugodtam tudom végiggondolni a történteket. Ha stabilabb pillanatomban jön az ijesztés, akkor nem a testi reakció lesz a domináns, hanem a pszichés tartalom, mely lehet egy fantázia, gondolat vagy érzés, öröm, harag, és így tovább. Tehát ez utóbbi esetben mentális apparátusom elég erős volt ahhoz, hogy az ingert számomra uralhatóbb mentális tartalommá konvertálja. Hogy hol húzódik ennek a konvertálhatóságnak a szintje, az a személyiség mentális konténoló kapacitásán (Bion, 1970/1993) múlik. A pszichoanalízis ennek erősítését tűzi ki célul.

A pszichoanalitikus megközelítés szerint a korai anya gyermek kapcsolaton múlik az ember mentális ellenálló képességének mértéke. Kezdetben a csecsemő még nem képes arra, hogy az őt érő külső és belső jelenségekre válaszul, számára is kezelhető mentális reprezentációt hozzon létre. Ezt a gondozó, általában az anya teszi meg helyette. A kicsi általa tanulja, hogy az éhség rossz, de tűrhető, és hogy ehhez a testi érzéshez ilyen és ilyen tartalmak tartoznak. Például a rossz érzése, de egyben a remény is, hogy mindez nem tarthat örökké, továbbá a megjelenő anya fantáziája. Ha a korai anya gyermek kapcsolatban a kicsi mentális reprezentációs képessége bármi miatt is csorbát szenved, akkor nagyobb eséllyel lesz kitéve később annak, hogy valamilyen ingerre nem a kezelhető mentális, hanem valamilyen kezelhetetlen, például szomatikus reakciót produkáljon. A pánikroham ebben a gondolatkörben a mentális reprezentációs képesség, a konténoló kapacitás deficitjeként fogható fel. A pszichoanalízis, vagy a pszichoanalitikusan orientált hosszú terápiák többek között azt a célt tűzik maguk elé, hogy a páciens mentális reprezentációs képességét megerősítik. Ezzel a pánikot kiváltó feszültségek nem testi tünetekként, hanem érzelmileg és gondolatilag megjelenített, és ezáltal kezelhető tartalomként jelentkeznek. A tünetek enyhülnek, és el is múlhatnak.

Irodalom

• Bion, W.R. (1970/1993). Attention and Interpretation. London: Karnac.
• De Masi, F. 2004. „The psychodynamic of panic attacks: A useful integration of psychoanalysis and neuroscience.” In IJPA (85/2): 311-337.
• Füredi, J. et al. 2001. A pszichiátria magyar kézikönyve. Budapest: Medicina.
• Graves, R. (1955/1981). A görög mítoszok. 2 kötet. Ford. Szíjgyártó László. Budapest: Európa.