Nem tartozik a közismert szorongásos jelenségek közé. A tömegtől, a bezártságtól, a magasságtól, de – akár – a póktól való félelmet ismerjük. Ezeket a speciális fóbiákat, ha meg nem is értjük, tudomásul vesszük. Felsorolhatatlanul sok azoknak a jelenségeknek, állatoknak, tárgyaknak a száma, amik irracionális félelmet kelthetnek. De amíg pl. a repülés elkerülhető, – bár súlyosan korlátozhatja az életvitelt, bizonyos munkakörök betöltését, az emetofóbiával kapcsolatosan más a helyzet. Ez bármikor, a legváratlanabb pillanatokban jelentkezhet. Támadhat akár a külvilágból, akár saját szervezetünk felől.

A hányásfóbiában szenvedők számára többnyire az erről való beszélgetés is heves szorongást kelt. Arra pedig ritkán rávehetők, hogy megértessék a laikussal, hogy miben különbözik az ő fóbiájuk az általános, a hányás jelenségéhez kötődő undortól, viszolygástól. Az emberek azt gondolják, hogy pusztán mennyiségi az eltérés. „ Ő még jobban utálja a hányást, mint én…” Pedig nem pusztán erről van szó.

Aki emetofóbiában szenved, az egész életét félelme köré szervezi. Elkerül minden lehetséges kockázatot. Nem megy nagy társaságba, zárt helyre, ahol nagy a fertőzés veszélye. Elkerül minden olyan hivatást, amely bármilyen módon kapcsolódhat a hányáshoz, vagy annak veszélyéhez. / pl. nővér, orvos, dada, óvónő, tanár, stewardess, pincér, stb/. Az érintettek általában keveset esznek, nagyon megválogatva az ételeket a minőségük és szavatosságuk szempontjából. Nyilvános helyen, közétkeztetésben, – ahol az étel eredete, minősége nem ellenőrizhető, – egyáltalán nem fogadnak el ételt. Nem mennek szórakozóhelyre, ahol részeggel találkozhatnak. Nem utaznak olyan járművön, melyet nem maguk kontrollálnak, melynek ajtaja a vezető által irányított módon zárva van. Nem szállnak fel hajóra és repülőgépre. Sokszor izolálódnak, nem sikerül partnerkapcsolatot kialakítaniuk. Ha kapcsolatban élnek, nem vállalják a terhességgel, szüléssel, a megszülető baba hányásával járó kockázatot. Nem vállalnak altatással járó műtétet, félve az ébredést követő hányástól. Elkerülik a fogorvost. Mindezek ellenére állandó a félelem, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat a veszély egy filmjelenet, egy buszmegállóban rosszul lévő gyerek, egy környezetben támadó fertőzés, vagy egy migrénes fejfájás formájában. Az emetofóbiás tehát soha nem érezheti biztonságban magát.

Jól látható, hogy az élet szinte minden területére kiterjedhet az aggodalom. A hányás, – vagy annak látványa – óriási szorongást kelt. Izzadás, remegés, heves szívdobogás, ájulásérzés közepette az érintett menekülni kezd. Saját hányását a fenti elkerülő technikákon túl is minden eszközzel igyekszik megakadályozni. A környezetében jelentkező hányással járó betegségben nem képes segítséget nyújtani, elmenekül a helyzetből. A szorongásos rohamot óriási kimerültség, önvád, depresszív időszak követi.

Az érintettek titkolják a betegségüket, ezért is hallunk ritkán róluk. Nehezen jutnak el szakemberhez. Ha el is jutnak, hosszú időn keresztül képtelenek lehetnek arra, hogy beszéljenek a legnagyobb félelmükről. Gyakran anorexiásnak kezelik, gondolják őket. Ők hiába tudják, hogy nem a hízástól, hanem a hányástól félnek, nem merik ezt elmondani. Még ma is, – mikor az internet már lehetőséget nyújt a félelmek anonim megosztására, – sokan hiszik úgy, hogy egyedül vannak a tüneteikkel, mások számára ismeretlen, amit átélnek. A fóbiához bűntudat, önvád, kisebbrendűségi érzés, reménytelenség, megbélyegzettség érzése, idővel depresszió társul.

Az emetofóbia az esetek döntő többségében a gyermekkorban indul. Vannak ezzel kapcsolatos kulcsélmények, melyek a hányással együtt járó megalázottság, megszégyenülés emlékével kötődnek. Gyakori, hogy egy tanár, vagy az egyik szülő ellenséges, elutasító, megszégyenítő viselkedése vési be a hányás emlékét. A hányástól való félelem pedig ettől kezdve végighúzódik az életen.

A kulcsélmény azonban önmagában nem elég az emetofóbia kifejlődéséhez. Úgy tűnik számomra, hogy meghatározott személyiségtípus, és családi konstelláció mellett fejlődik az élményből szorongásos betegség. Jellemző módon az emetofóbiások igényes megjelenésű, fegyelmezett, az élet különböző területein kimagaslóan teljesítő emberek, – többnyire nők. Perfekcionisták, önmaguktól és környezetüktől egyaránt a maximumot várják. Szakmai előmenetelüket sokszor a fóbiájuk akadályozza. Tünetükben élik meg a tökéletlenségüket, melyet az élet egyéb feladathelyzeteiben sikeresen leküzdenek. Társulhatnak kényszeres tünetek is a fóbiához. Tisztasági kényszer, állandó kézmosás, a fertőzés elkerülésére irányuló akciók.

A családban, a kisgyermekkorban, jellemző egy autoriter, tekintélyelvű, vagy agresszív személy jelenléte. Sokszor az egyik szülő az, ilyen módon fenntartja az állandó bizonytalanság, aggódás légkörét.

Az emetofóbiások terápiája nem könnyű. Részben, – a fent leírt okok miatt nehezen kerülnek terápiába, ha el is mennek, tüneteikről nehezen beszélnek. Kialakult bizalmi légkör teszi csak ezt lehetővé. Emellett, mire valaki terápiába kerül, már hosszú évek, – rendszerint gyerekkora – óta élte át a sikertelen küzdelmet, amit a betegségével folytatott. A paciensek az azonnali tünetredukciót várják, könnyen minősítik értelmetlennek, haszontalannak a terápiát, ha nem tapasztalnak gyors javulást.

A feltáró terápiának a tünetek mögé kell vezetnie a beteget, melynek során újraéli a gyermekkori élményeket, félelmeket, a hányáshoz kötődő megszégyenülést. A terápia során sokszor kerülnek más megvilágításba átélt emlékek, fontos, meghatározó személyek. Ennek a feldolgozásnak a folyamata lelkileg megterhelő.

Egy másik terápiás iskola, – a kognitív-behavior módszer- az élmények újbóli átélésén keresztül igyekszik tünetredukciót elérni. A félelmet kiváltó élményekből szorongás hierarchiát állítanak fel. A legkevésbé félelmetes élmények felidézésével, kiváltásával kezdik a deszenzitizálást, elérzéketlenítést, innen haladva a nagyobb szorongást keltő élmények irányába.

A relaxációs és hipnoterápiás technikák szintén lehetnek eredményesek. Általános hatásként az ellazulásra való képesség elsajátítása, az érzelmi töltekezés, speciális hatásként a korai élmények felszínre kerülése segítheti a gyógyulás folyamatát.

Gyógyszeres kezelésként elsősorban az antidepresszánsok szerepe jöhet szóba, mely hosszabb távon, – pszichoterápiával kombinálva, – hozzásegítheti a pacienst a szorongások oldódásához, tünetek meghaladásához, a személyiség éréséhez.