Értsünk szót!

Avagy: hogyan találjunk közös hangot mentálisan beteg hozzátartozónkkal?

 

Természetes vágya az embernek, hogy a kisebb-nagyobb közösségekben, ahol él, otthonosan mozogjon, megértsék őt és ő is megértsen másokat. Kommunikálni kell, mert az emberi kapcsolatok, élethelyzetek korántsem egyértelműek.

Megérteni és megértetni magunkat nem mindig egyszerű. Főleg akkor, ha embertársunk (pláne ha családtagunk) valamiképpen teljesen másképp értelmezi a körülötte (és a benne) történő eseményeket. Egészséges emberek között is gyakran előáll ez a helyzet, de sokszor képtelenül nehéz feladatnak tűnik ennek kezelése, ha családtagunk, hozzátartozónk pszichés beteg.

Gondolhatnánk, hogy a szkizofrénia mint betegség nem túl gyakori, előfordulása a lakosság körében világszerte 1% körül mozog. Csakhogy ez a betegség ennél jóval több embert érint: a beteg hozzátartozóit, barátait, ismerőseit, szomszédjait stb. Szenvedést okoz nem csak a betegnek, de a vele szorosabb-lazább kapcsolatban élő rokonnak, ismerősnek is.

Számtalan hasonló helyzetben lévő embernek nyújtott már segítséget az amerikai Xavier Amador, a Teachers College Columbia University klinikai pszichológia professzora. A „LEAP” mozaikszóval jelölt módszerét világszerte oktatják. (Lásd http://www.leapinstitute.org)  Magyarul is – és még számos idegen nyelven – megjelent könyve, a Nem vagyok beteg, nincs szükségem segítségre hasznos ismereteket tár elénk a betegségről, és konkrét válaszokat ad a gyakran felmerülő kérdésekre.

Fontos, hogy a szerző maga is szkizofrén beteg hozzátartozója, azaz a mindennapokban kipróbált módszert ajánl. Akkor, amikor az indulati szint magas egy-egy családban, ahol a bizalom csorbul és a félelem teret nyer, bizony fontos lehet a kommunikáció újra megtanulása, mert az egészséges, de ijedt és sokszor kétségbeesett hozzátartozó sem tud mindig hatékony lenni. A LEAP módszer teljesen új távlatokat nyit meg, amennyiben újrafogalmazza a figyelem és együttérzés ismérveit. Alkalmat ad a gyakorlásra.

A pszichiátriai beteg hozzátartozója hajlamos a prédikációra, a megfélemlítő, sokszor fenyegető kioktatásra, ami – már ha az kommunikáció egyáltalán – semmiképpen nem hatékony.

Vajon a betegnek módja van-e kétségeiről, félelmeiről, bizonytalanságairól beszélnie? Meghallgatják? Vagy időt nem hagyva neki újra és újra irányítják és kioktatják? Ha meghallgatják, vajon megijednek-e, vagy együttérzőek lesznek? Lehet, hogy egy-egy játszmának éppen az a nyeresége, hogy ne kelljen ezekben a pusztító, bizalmatlanságot sugárzó, félelmes érzésekben osztozni? És mit kezd a prédikáló a kétségbeesésével?

Lehetnénk partnerei egymásnak, de e helyett sokszor úgy alakul, hogy magunk sem vesszük észre, és részvevőivé válunk egy játszmának, melyben állandóan újrafogalmazzuk és csak variáljuk az alá- és fölérendelt szerepeket. Ördögi kör alakulhat ki, amiben mindenki egyedül maradhat. A kilépés ezekből a körökből nehéz, de nem reménytelen.

 

Néhány fejezetcím a könyvből:

Mi az igazság a betegség tagadásával kapcsolatban?

A játszma részévé válni

Hogyan segítsünk?

A helyes és a helytelen megközelítés

A LEAP (Meghallgatás-Együttérzés-Egyetértés-Partnerség) elsajátítása

Az árulás érzésének feldolgozása

Dr. Amador a könyvet egyrészt szakembereknek, gondozóknak írta, de a hozzátartozók is kimondottan komoly segítséget kapnak általa. Az előszóban például Pete Early amerikai újságíró azt mondja, őt egyenesen ámulatba ejtette ez a könyv és rengeteget segített neki – és meggyőződése szerint sorstársainak is – a beteg családtagjával folytatott kommunikáció javításában.

A szerző pontosan leírja azokat a mondatokat, amelyeket szabad és amelyeket NEM szabad használni. Ezeknek a szövegrészeknek a használata olyan, mintha magát Dr. Amadort hordanánk a zsebünkben.

 

A szerző nagyon ravasz. Kommunikációról beszél, módszereket ajánl, de aki elolvassa és hatékonyan alkalmazza is a módszereket, emberi kapcsolatokat, reményeket és családot kap vissza.

A könyv megrendelhető a  http://hu.orioldbooks.com/2009/08/nem-vagyok-beteg-nincs-szuksegem-segitsegre.html  oldalon.