Talán nem is vesszük észre, hogy mindennapi életünkben milyen bámulatos dolgokra vagyunk képesek. Ambícióink nyomán különleges képességek fejlődnek ki bennünk, amik segítségével ügyesen tudjuk kezelni a legfurcsább szerkezeteket is, és megtanulhatunk alkalmazkodni még olyan szokatlan helyzetekhez is, melyektől az első pillanatban lehet, hogy a hideg ráz ki bennünket. Egyre hatékonyabban végezzük a munkánkat, egyre gyorsabban intézzük el az ügyeinket, az ügyfeleket, a bevásárlást, a házaséletet, és az utánunk jövő nemzedék tagjai nyilvánvalóan még gyorsabbak lesznek. Szinte az anyatejjel együtt szívják magukba a pörgést, a nyüzsgést. Az egymást követő generációk egyre több tevékenységet végeznek egyszerre, egyre gyakrabban váltogatják a szerepeiket, és egyre gyorsabban kommunikálnak egymással.

Jelenlegi, „posztmodernnek” nevezett korunkban adott időegység alatt sokkal több információt dolgozunk fel és adunk át egymásnak, mint például száz vagy kétszáz évvel ezelőtt. Ez nem csak a korszakok változásával, az idő múlásával van összefüggésben, hanem ez a tendencia figyelhető meg akkor is, ha a jelenleg még azért mindig kicsit nyugodtabb élettempójú falvakból a városokba és a nagyvárosokba, illetve a nagyvárosokból a még nagyobb városokba — pl. Budapestről New Yorkba — van lehetőségünk ellátogatni. A felgyorsult életmódnak, a gyorsuló információ cserének azonban egyik természetes következménye a mélység elvesztése, a tartalom ellaposodása, vagyis érdektelenné válása. Még egy olyan társalgás közben is, ahol pedig erre egyébként minden lehetőségünk meglenne, gyakran tapasztalhatjuk, hogy egyre kevésbé van időnk mélyebben átgondolni, mérlegelni, értékelni a hallottakat, mert alig várjuk már, hogy szóhoz jussunk, és mi is elmondjuk a véleményünket.

A gyorsan megteremtett és azután az ugyanolyan gyorsan megszakított instant kapcsolataink azonban még akkor is hiányérzetet hagyhatnak maguk után, ha látszólag minden megtörtént bennük, ami megtörténhetett. A lélek és az emberi kapcsolatok kibontakozását, a teljesség érzését ugyanis nagymértékben meghatározza, hogy mennyi idő és a tér áll rendelkezésre, ez pedig két olyan dolog, amiből a metropolisban élő embernek általában hiánya van, és ezért fukarul bánik vele. Alaposan kiporciózzuk mindkettőt. Igyekszünk minél gazdaságosabban beosztani, és minél kevesebbet adni belőlük egymásnak és önmagunknak. Ezek hiányában azonban a kapcsolatok gyorsan felejthetőek lesznek, az életet pedig könnyen átszőheti az értéktelenség érzése. Még ha egy éppen számunkra fontos emberrel beszélgetünk, akkor is az óránkat nézzük, és közben várakozóan vagy éppen szorongva gondolunk a következő programra, a következő találkozásra, ahelyett, hogy elengednénk, és átadnánk magunkat a pillanat élményének.

Igényeink, vágyaink, elképzeléseink késztetnek bennünket arra, hogy célokat tűzzünk ki, és megvalósítsuk azokat. A túlságosan erős ambíciók azonban feszültté, türelmetlenné tehetnek bennünket, és az életünket nyomasztóvá tehetik. Ezek hatására egyre többször érezhetjük, hogy „mindent gyorsan kell csinálni”, és emiatt sokszor krónikus időhiányban szenvedünk. Félünk a haláltól, és mégis átvágtatunk az életünkön anélkül, hogy kellőképpen értékelni tudnánk azt, amit teszünk. Állandóan igyekszünk teret nyerni, vagyis előtérbe helyezni saját törekvéseinket, elképzeléseinket, de ilyenkor tulajdonképpen a jövőben élünk, jelenlegi életünk csak átmeneti. Minél elszántabban akarjuk megvalósítani a céljainkat, annál valószínűbb, hogy a velünk kapcsolatba kerülő embereket aszerint értékeljük, hogy milyen mértékben segítenek, vagy akadályoznak bennünket. Ez a hozzáállás sok örömet és nyitottságot elvehet az emberi kapcsolatoktól. Egyre több olyan elvárásunk lehet, amit jogosnak érzünk, és ha „a mások” ennek nem akarnak megfelelni, az agresszívvá tehet bennünket. Mintha valahol belül — tudat alatt — úgy gondolnánk, hogy a világnak körülöttünk kéne forognia. Vannak emberek, akik folyamatos harcban állnak a környezetükkel, és olyanok, mint egy hadvezér, aki állandóan azt érzi, hogy területet kell szereznie, hogy biztosítsa a pozícióit.

       „Rohanó világunkban” valamennyien ki vagyunk éhezve arra, hogy értékesnek érezzük önmagunkat. Szomorú látni azt az ördögi kört, amiben egyre gyorsabban pörgünk: úgy akarjuk értékessé tenni az életünket, hogy igyekszünk értékes tárgyakkal körbe venni magunkat, és értékes helyeken értékes emberek között lenni. Sajnos a sietés, a sürgés-forgás és a stressz miatt azonban mégis egyre értéktelenebbnek érezzük az életünket. Ennek valódi okát azonban nem fedezzük fel, mert azt hisszük, hogy az értékek kívülről ragadnak ránk, ezért továbbra is azon igyekszünk, hogy közelebb kerüljünk az értékes dolgokhoz és emberekhez, ahelyett, hogy mi magunk tennénk értékessé a perceinket, az óráinkat és az éveinket.

Hogyan tehetjük értékesebbé az életünket? Úgy hogy időt fordítunk arra, hogy odafigyeljünk önmagunkra. Hogyan ajándékozhatjuk meg egymást azzal az érzéssel, hogy „érzem, hogy valóban fontos vagyok, hogy értékes vagyok”? Úgy hogy időt fordítunk arra, hogy odafigyeljünk egymásra. Ha háttérbe tudunk húzódni úgy, hogy közben a beszélgető partnerünk érzi az érdeklődésünket, akkor ezzel teret adunk neki, hogy elkezdhessen kibontakozni, elkezdje értékesnek és fontosnak érezni önmagát. Azzal, hogy van kinek kiadni a feszültségeket, és nyíltan elmondani a problémákat, egy lépéssel közelebb visz az oldottsághoz. Az értő figyelem egy aktív tevékenység, aminek során, mint egy jó barát, segítünk a beszélgetőtársunknak abban, hogy kibogozza életének összekuszálódott szálait. Ezeket a szálakat csak ő tudja kibogozni és senki más. Erre született. Ha a javaslatainkkal és az érvelésünkkel ebben megzavarjuk őt, az olyan mintha elvennénk tőle a teret, és mi akarnánk helyette megoldani a problémáját, ami alapvetően lehetetlen, hisz számára a saját helyzete összehasonlíthatatlanul sokkal komplexebb, mint valaki más számára. Ha értékessé szeretnénk tenni önmagunkat mások számára, és értékessé akarjuk tenni a beszélgetéssel eltöltött perceket, akkor csak akkor adjunk tanácsot, ha úgy érezzük, hogy a partnerünk ezt várja tőlünk, és akkor is legyünk készek arra, hogy ő ennek ellenére lehet, hogy nem fogja megfogadni azt, vagy hogy más véleményt alakít majd ki a helyzetről. Ha erre felkészülünk, akkor kisebb valószínűséggel fogunk vitázni, bosszankodni, érvelni és harcolni egymással.

        Ha megtanulunk aktívan figyelni, és érdeklődésünkkel részt venni egy másik ember életében, akkor lehet, hogy akkor is úgy fogja érezni, hogy nagyon jót beszélgetett velünk, ha szinte majdnem végig csak ő beszélt. Ezzel olyan társra talált, aki ritka és értékes lesz számára a mai önérvényesítő és versengő világunkban. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy mindig háttérbe kell húzódnunk, és vissza kell fognunk magunkat, hanem, hogy érdemes odafigyelnünk egymásra, mert ezzel örömtelibbé tehetjük a kapcsolatainkat. Mivel beszélgető társunk nem biztos, hogy olvasta ezt az írást, vagy ismeri az aktív meghallgatást tárgyaló egyéb szakirodalmat, ezért ha nekünk van szükségünk az ő figyelmére, akkor azt javaslom, hogy finoman kérdezzük meg, hogy van-e ideje rá, és érdekli-e őt az a téma, amit meg szeretnénk beszélni vele. Ezzel jelezzük, hogy időre és érdeklődésre — vagyis térre, a bemutatkozás és a kifejtés lehetőségére — van szükségünk ahhoz, hogy ki tudjunk bontakozni.

      A beszélgető partner aktív meghallgatásához a legfontosabb képességek: a türelem és az empátia. Türelmünket például úgy fejleszthetjük, hogy akciófilmek nézése helyett olyan könyveket olvasunk, melyekben a cselekmény lassan bontakozik ki, és amiben ennek ellenére jólesik elmélyülni. Az empátiánkat, együttérző képességünket furcsa módon azzal fejleszthetjük, hogy időt szánunk arra, hogy megismerjük saját belső folyamatainkat. Szenteljünk ezért néha pár percet arra, hogy elgondolkodjunk az életünkön. Mit is akarunk kezdeni önmagunkkal? Mik azok a célok, amik vonzásban tartanak bennünket, és miért? Minek mi az ára? Milyen érzések fűznek bennünket a környezetünkhöz, a múltunkhoz és a jövőnkhöz? Ez az útja annak, hogy feltárjuk a helyzetünkben rejlő lehetőségeket, illetve korlátokat, és hogy megtanuljunk együttérzőek és elfogadóak lenni önmagunkkal. Önmagunk megértése pedig segít abban, hogy másokat is megértsünk.

Irtzl Károly (www.irtzlkaroly.hu)