Depressziós fő eszme rendszere az összeesküvés elmélet. A gonosz világ összefogott ellene, csak hogy neki rossz legyen. A beteg úgy bánik önmagával, mintha ő egy gonosz tárgy lenne. Az elvonulás magányán a Depressziós úgy akar úrrá lenni, hogy a maga elképzelt rendszerében családtagjait irányítani akarja.
(Az itt leírt eset konkrét, éppen ezért a Depressziós szó nagy betűvel szerepel.)
Nemes Lívia „A bennünk élő gyermek” című könyvében olvastam. „Jacobson(1954) kimutatta, a depressziós beteg azt kívánja a szeretett személytől és a világtól általában, hogy annyi szeretet és elismerést adjon, hogy ne kelljen ambvivalensnek lennie. Más szóval a depressziós betegnek a szeretet tárgyára ambvivalencia és bűntudat konfliktusainak megoldásához van szüksége. …Jacobson egy régebbi cikkében különböző primitív identifikációkat ír le. A depresszív azonosítás pl. azt jelenti, hogy a beteg úgy bánik önmagával, mintha ő lenne a gonosz tárgy…”
A leírtak értelmében nagyon nehéz dolog depressziós családtagjának lenni. Nehéz, mert egyrészt nem tudjuk, mi is az a depressziós összeomlás. A betegség évek alatt alakul ki, s a beteg körül lévők sokkal inkább egy rossz irányú jellemváltozásra, semmint betegségre gondolnak. Amikor pedig kiderül, hogy mégiscsak betegségről van szó, már súlyos tünetek alakultak ki, s a beteg sokszor kórházba kerül.
A depressziós összeomlás a mi esetünkben leginkább a teljes egyedüllétet, a környezettől, családtól való teljes elfordulást jelenti, amely helyzet heves veszekedések után jön létre. A Depressziós fő eszme rendszere ilyenkor az összeesküvés elmélet. A gonosz világ összefogott ellene, csak hogy neki rossz legyen. Olyan súlyos terhet cipel, amellyel nem tud egyedül megbirkózni, s amelyet szerinte konkrét személyek, leginkább szerettei raktak rá. Bűnbakot keres, s erre a szerepre a hozzá legközelebb állókat találja meg. Szerinte ők az okai szenvedésének s ezt gyakran jelzi is feléjük, valahogyan így: „Temiattad van ez és ez…”. Élete értelmetlen, korábbi céljai, erőfeszítései nem hozták meg az eredményt, mindenért túl nagy árat fizetett. (Főként időskorban). A családot összetartó szeretet természetesen megmarad. Az összeomlásokat követő magány időszaka után mind a depressziós, mind a családtagok újra nyitnak egymás felé. Harmonikusabb periódus alakulhat ki, de az egész folyamat elölről kezdődik.
Még néhány gondolat.
– Egyik legfontosabb tapasztalatom: A Depressziós ember örömképtelen. Nem a jót keresi az életben, hanem a rosszat. Élete harc. Harc a környezettel és önmagával szemben. A Depressziósnak hobbijai, barátai nincsenek. Az a kellemes időtöltés, amelyben örömet találhat más fontosabb, hasznosabb tevékenységtől vesz el időt. Az emberek, akikkel kapcsolatba kerül egyrészt gyakran cserélődnek, másrészt a kezdetben bűbájos, jópofa, elbűvölő emberekről előbb-utóbb kiderül, hogy más párthoz tartoznak, buták, szegények, teljesen hülyék. Mind az emberektől, mint a kellemes tevékenységektől, a Depressziós elvonul, de ez az elvonulás legtöbbször önnönmagának szól, a visszautasítást időről időre át kell élnie. A visszautasítás kettős, elvonuláskor a környező világot is és önmagát is elutasítja.
– Szerintem a szomorúság, elvonulás nem mindig igaz. A mi esetünkben éppen ellenkezőleg történik. Az elvonulás magányán a Depressziós úgy akar úrrá lenni, hogy a maga elképzelt rendszerében családtagjait irányítani akarja. Mivel az emberek a nekik szánt szerepnek nem tudnak és nem is akarnak megfelelni, nem a Depressziós terveinek megfelelően történnek a dolgok. Újabb konfliktusok következnek.
– A családtagok számára két választás adódik. Vagy részesei lesznek a depressziós játékoknak, vagy maguk is elvonulnak, eltávolodnak szerettüktől. Ritka ajándék ilyenkor a felülemelkedéshez és a mindennapok elviseléséhez szükséges humor. Ha már orvoshoz fordultunk, sokat segítene az orvosok részéről néhány jó szó, de a mindennapi taposó malomban ez jön. Ők, hivatásuknál fogva egy személlyel, a beteggel törődnek. A rendelő ajtaján legtöbbször kívül rekednek a családtagok. Velük „csak” mint a beteg hozzátartozóival tart kapcsolatot az orvos, ha tart, holott látható, hogy több szempontból is kulcsszerepük van.
Szóval Depressziós családtagjának lenni több síkon is nehéz. Egyrészt nehéz látni a szenvedést, nehéz megtapasztalni a tehetetlenség érzését. Nehéz nem elhinni, hogy a Depressziós szenvedéseiről nem azok tehetnek, akiket ő minden bajának okozóinak tart. Nehéz megtapasztalni, hogy a komoly és elmélyült kapcsolat alapját képező figyelem és odafordulás a Depressziós esetében már nem lehetséges.
Egyébként a magyar társadalom még mindig panaszkodásorientált. A panaszáradatban elvesznek a tényleges betegségre utaló jelek. Talán a társadalmi modellváltás és az érintettek párbeszéde javítani fogja a helyzetet.
Üdv mindenkinek!
Szakdolgozathoz keresek olyan párokat, akiknek egyik tagja depressziós. Ha van kedve Önnek és partnerének is résztvenni ebben a kutatásban, kérem keressenek meg a fulagi@yahoo.com cimen. Néhány kérd?iv kitöltésér?l lenne szó, ami esetleg emai-ben is megoldható. Köszönöm: Fülöp Ágnes.
Én depressziós vagyok, és nem megtartani szeretném ezt a betegséget, hanem megszabadulni t?le, de a mai élet még nem fogadja el, és nem áll úgy hozzánk ahogy kellene. Nagyon rossz, hogy nem igazán érzik át a problémáinkat, az érzéseinket amik bennünk zajlanak. Hiába megy az ember orvoshoz, csak gyógyszert írnak fel, amihez hozzászoksz, s mikor megvonják t?led kezd?dik minden el?r?l. Én hiába keresem ebb?l a betegségb?l a kiutat nem találom, olyan mintha egy sötét erd?ben botorkálnék, vagy egy mély gödörbe estem volna bele, és ami szomorú nincs ki kezet nyújtson, kisegítsen, megmutassa az útat a boldogság, a világosság felé. Vagy legalább is megért? legyen!
Ahhoz egyértelm?en tudok csatlakozni, hogy amikor közöltem a párommal (akivel hétvégén minden problémája ellenére összeházasodtunk), hogy itt az ideje kicsit beszélgetni és kicsit elgondolkodnia, mert úgy érzem, hogy rövidesen nem bírom tovább, akkor napokon belül elkezdett változni. Mind a mai napig deressziós, de amikor van miért küdzenie (ezek szerint a kapcsolatunk ilyen dolog), akkor összeszedi magát és megpróbálja. Nem mindig sikkerrel, mert volt, hogy nem javult az állapota, csak én tudtam, hogy küzd és ez adott er?t a vele maradáshoz, de igenis volt amikor küzdött és ez a javulás útjára hozta.
Ezen kívül az élet más területén is láttam, hogy amikor kicsit er?sebb és belefog valamibe, amikor „feladata” van, aminek értelme van és amit képes megcsinálni, akkor mindig jobb.
Ezért az én tapasztalatom összefoglalva az, hogy a depressziós embernek feladatot kell találni, olyat amit meg is tud csinálni. Kissé olyan, mint egy gyerek: sikerélmény kell ahhoz hogy egyáltalán ember módjára élni tudjon.
Tudom erre sokan azt mondják, hogy erre minden embernek szüksége van. Ez így igaz, de amíg egy egészséges embernek az önbecsüléshez kell a sikerélmény, addig a depressziósnak az élethez.
El?sz?r : jó, ha az ember tájékozott és apróbb tüneteket felismer, ezzel nem rombolja tovább a kapcsolatot és nem távolodik el a szeretett betegt?l.
Másodszor :Próbálkoztunk orvoshoz fordulni. Tapasztalat: jó orvos mesze van és megfizethetetlen, rossz orvos az SZTK – ban és felesleges- visszaesést hozott.
Harmadszor: újra magunkra maradtunk a problémával. A feszültségek tovább halmozódtak.
Negyedszer: kiadós, ?szinte, feltáró beszélgetéssel kett?nk és a gyermekeinkhez f?z?d? érzelmi viszonyainkról új irányt adott és reményt a visszatalálásra. Természetes szereket alkalmazunk a közérzet javítására.
Magamról: kezdett eluralkodni rajtama is kishit?ség és a bizonytalanság. A probléma meghaladta a számomra tolerálhaó mértéket és ezt társam tudomására hoztam. Meglep?en és boldogan tapasztalom, hogy kilendült az önmarcangoló, önszánó létformából és lassan – lassan visszatér. Még türelmes vagyok. Nagyon igyekszik. Remélem én is kibíirom, bár most magamra kell figyelnem, mert azon kapom magam olyor, hogy „belesimulok” az ? „életvezetésébe.
A nemiségem „megkérd?jelez?dése” viselt meg a legjobban bár tudatommal elfogadtam ezt az állapotot. Az atyáskodást egy darabig elviseltem, de valójában a türelmem elfogyása lendített át minket a holtponton.
Én magam is depressziós emberrel élek együtt, és a cikkel bizonyos fokig egyet is értek, de azt azért nem gondolom hogy a depressziósok egy játékba akarnak belevinni bennünket! Ez f?leg nekik nem játék, hisz nem ?k akartak betegek lenni, és a hozzátartozó néha ki tud ebb?l lépni még ha egy pár óra erejéig is a beteg viszont egy pillanatra sem tud megszabadulni az ?rületesen gyötr? érzelmekt?l és neki nehéz az ?rület határán átvészelni a mindennapokat. S ha hiszitek, ha nem bizony még így is uralkodnak magukon szegények!
Haho!
Csak a konnyebbseg kedveert az alabbi hozaszolas is en vagyok 😉
Farkas Daniel
Kedves Szerzo, Kedves Mindenki!
Nagyon koszonom ezt a cikket, mintha nekem irtak volna… 25eves vagyok 8eve vagyok egyutt egy leanyzoval aki nagyon-nagyon depresszios… igy ismerem, ertem amit irt… es legfontosabb a humor mert csak igy lehet elhetove, szeretove tenni egy ilyen kapcsolatot!
Azt, hogy belemenjuk a depis-ek jatekaba azt senkinek nem tanacsolom igy csak jobban betekerednek szerintem. Inkabb maradjunk meg a kapcsolat a „valo”vilag es az O sokat torzult vilaguk kozott!
Es humor, humor, humor na meg egy kis bolcsesseg 😉
Kerem, ha esetleg van Onnek, Barkinek kedve ezzel a temaval kapcsolatban levelezni irjon nekem batran a: roxanne@mailbox.hu cimre.
Tisztelettel es nagy-nagy koszonettel:
Farkas Daniel