– avagy kommentár a „Boldogabbak lettünk-e a szexuális szabadosság megjelenésével?” című íráshoz

Az írás címében megfogalmazott költői kérdés tartalmaz egy kis történeti „ugrást”, azt sugallva, hogy valamiféle boldogabb rend oldódott fel manapság a pusztító szabadosságban. Az emberi szexualitás azonban nem morális kötöttségek, szabályok között született, hanem meglehetősen szabad – hogy ne mondjuk, szabados körülmények között. A szabadosság tehát nem „megjelent”, hanem egy rövid – az emberi faj történetéhez képest nyúlfarknyi – időre relatíve háttérbe szorult, helyesebben szólva a kulisszák mögé húzódott.
A „kezdetekről” alább még lesz szó, itt csak néhány jelzés a későbbi korokból. Sokan nem gondolnák, de a papi nőtlenség a hazai katolikus papoknál csak a XIV.-XV. századra vált általánossá. Világszerte nagyon hamar megjelentek azok az „eretnek” áramlatok, amelyek a cölibátus létjogosultságát – éppen a Szentírás alapján – megkérdőjelezték. Persze, az „eretnekség” mindig nézőpont kérdése – az ortodoxoknál csak a szerzetesek nőtlenek, a világiak lelki gondozását végző, a közösségekben szolgáló pap nőtlen ember nem lehet. Más kérdés, hogy a házvezetőnők soha nem tűntek el a katolikus paplakokból sem…

Izgalmas ismeretekhez juthatunk a szexualitás folklórjának kutatásából is. Ezekből kiderül a természetes fogamzásgátlási módszereket ismerő füvesasszonyok és bábák boszorkányként megégetése miatt a „balkézről” való kapcsolatokból megszületni kénytelen „angyalok” tömegének közismert, szomorú története mellett többek között az is, hogy az otthoni „illedelmes” szexhez képest mennyire más élet folyt a falu „macájánál.”

A mai „szabadossággal” szembeállított, példaként hivatkozott „régi, jó” szexuális erkölcsök zömmel csak a mindenkori elit (beleértve a helyi eliteket is) Patyomkin-falujaként szolgáltak. Elég rosszul takaró paravánjaik mögött a kívülre festett képekre távolról sem hasonlító – gyakran meglehetősen szabadosnak nevezhető – élet zajlott. Ezt Bocacciótól Zoláig számtalan kitűnő szerző megírta, részletezni a magam szerény eszközeivel nem érdemes. Szakmám okán csak arra hívnám, fel még a figyelmet, hogy az újsütetű, szexuális úton terjedő betegségeknek igen rövid idő kellett ahhoz, hogy futótűzszerűen terjedjenek végig Európán és a világon. Az indiánoktól a spanyolok által „beszerzett” vérbaj pillanatok alatt átkerült a franciákhoz, akik aztán buzgón exportálták kelet felé. A másokra mutogatás már akkor nagy divat volt szexuális téren – a németek és mi franc(ia)kórnak (innen a franc essen beléd kedves kívánsága) az ukránok viszont magyar betegségnek mondták… A vérbaj már akkor is (sőt, akkor még inkább) szinte kizárólag szexuális úton terjedt – ezt a gyorsvonatszerű terjedést pedig nehezen lehetne mással magyarázni, mint azzal, hogy bizony, eleink nem biztos, hogy a kinyilvánított erkölcsök szerint éltek. Tisztelet persze, a minden bizonnyal akkor is létező kivételeknek.

Az önmegvalósításról. Arról is hosszan lehetne értekezni – mások ezt máshol meg is teszik – vajon mennyiben törvényszerűen jelenti az önmegvalósítás mások, a környezet elhanyagolását. Ld. pl. az asszertivitás és az agresszivitás közti jelentős különbségről szóló munkákat. Valószínűleg nem állítható, hogy Albert Schweitzer, Teréz anya, vagy akár Assisi Szent Ferenc élete nem az önmegvalósítás iskolapéldája lenne – mégsem szoktuk róluk azt gondolni, hogy mindezt „környezetükre kevéssé tekintettel” valósították volna meg. Nem tűnik célszerűnek az önzést, az egoizmust összemosni az önmegvalósítással – annál is inkább, mert számos világnézet – köztük a kereszténység – szerint az önzés éppenséggel az igazi önmegvalósítás egyik legnagyobb akadálya.

A szexualitásban is könnyű ezeket a jelenségeket konkrétan tetten érni. A szexuális önmegvalósítás a mai szexológiai ismereteink szerint azért is „jutalmazott”, mert úgy tűnik, ha egy férfi úgy „használja” a nőt, hogy abból a maga számára a legtöbbet hozza ki szexuális téren, érdekes módon a nő számára is így szerzi a legtöbb örömet. Az önző férfiaknak pedig nem csak a partnere boldogtalan szexuális téren – a férfi szexuális élete is sivár, egyhangú marad. Legalábbis nagyon messze áll azoktól a lehetőségektől, amiket „kihozhatna” a maga számára dologból. Más kérdés, de szintén megérne egy misét, hogy ezek az „önző” férfiak (emberek) az esetek igen nagy részben valójában tudatlanok, nem „egoizmusban”, hanem (sokszor alapvető) szexuális ismerethiányban szenvednek. A korai magömlés mögött például igen sokszor az a téves elképzelés húzódik meg, hogy a nők számára a férfiasságot a szexben is a „határozott, gyors” fellépés, a koncentráltan megjelenő „férfierő” jelenti.

Természetesen a nőkről is elmondhatók hasonlók – azért a férfiakkal példálózom, mert elsősorban őket (minket) szokás önzéssel vádolni. A férfi igényeire tekintet nélkül, kizárólag a saját gyors kielégülésükkel törődő, a szakirodalomban ma a híres szexológus kutató nyomán „Kinsey- bajnokoknak” nevezett yuppie hölgyek szexuális élete nem kevésbé sivár és önző, mint férfi analogonjaiké. Talán lehet őket szabadosnak nevezni, felszabadultnak azonban semmiképpen sem.

A szabadosság jeleként értékelt sűrű partnerváltogatás nem kevésbé a szexuális élet minősége ellen hat. Ennek komplex hátteréből itt most csak azt emeljük ki, hogy a szexualitás a korszerű szemlélet szerint kevésbé az „ösztönök vad tobzódása”, sokkal inkább rendkívül bonyolult, kifinomult személyközi kommunikációs folyamatok együttese. Míg az (alacsonyabb rendű) állatokra jellemző, ösztönszerű szexuális magatartás meglehetősen sematikus, egysíkú (szakszóval dinamikus sztereotípiákból építkező) addig már a fejlettebb emlősöknél, különösen pedig az embernél javarészt tanult, a partner reakcióitól függően is egyéni, változékony, alkalmazkodó. A partnerváltogatást, az alkalmi szexuális kapcsolatokat a mindkét fél által kialakított, a másiktól nagymértékben függetlenül „előadott” sémák jellemzik, míg az egyéni reakciók, kifinomult interakciók csak viszonylag hosszabb idő alatt alakulnak ki.

Természetesen mindez lecsupaszított a(z egészséges) szexualitásra – a helyzetet nyilvánvalóan bonyolítja, hogy a szexualitás a személyiség egészébe ágyazottan jelenik meg. Pl. az említett Kinsey-bajnokok szexualitása döntően nem azért olyan, mert ők szabadosak, sokkal inkább attól, hogy tudatosan-tudattalanul távol tartják magukat az intimitástól, a karrierjüket „romboló”, elkötelezettséget kívánó tartós partnerkapcsolatoktól, anyaszereptől, stb. A gyakori partnerváltogatás mögött a szexológus rendelőjében gyakran szexuális funkciózavarokra derül fény. A donjuanok és donjuanák rendszerint akkor jelennek meg nálunk, ha valahogy mégis egy tartósabb kapcsolatba bonyolódnak, ahol kiderül, szegényes repertoárjuk füstje (ködösített előadása) csak egy-két éjszakára szól. Az igazi tűz hiányzik belőle. Nekik maguknak is…

Az alkalmi kapcsolatok, az egyéjszakás kalandokról tehát a szerzővel ellentétben azt gondolom, hogy ezek korántsem jelentik a szex ünnepnapjait – legkevésbé a donjuanok számára. A „megégett” partner általában jobban jár – „utódait” egyre kevésbé keserű szájízzel látja felbukkanni „megrontója” oldalán. Aztán előbb-utóbb rájön, kivel is keveredett ágyba azon a bizonyos éjszakán – és előbb-utóbb megvigasztalódik valaki mással. A donjuan viszont a legritkább esetben érzi jól magát – és még olyan szerencséje sincs, hogy a kővendég magával ragadná egy vacsorán. A kővendég csak akkor kerül a donjuanon kívülre, ha valamilyen személyiséget érlelő befolyás ezt lehetővé teszi – addig azonban benne él és egyre keményebben nyomja, nyomasztja. Ismét hangsúlyozom – a szexualitás a személyiség egészébe ágyazódik, a donjuanizmust – ha úgy tetszik, a szexuális szabadosságot – sokkal bonyolultabb dolgok mozgatják, illetve tartják fenn, mint „Micike gömbölyű cicije”. Ezt – csak a szexualitás jelenségkörén belül maradva – mi sem bizonyítja fényesebben, mint az, hogy azoknál, akiknél a donjuanizmus túllépését lehetővé tévő érés nem következik be, azoknál a folyamat gyakran olyan irányokba tolódik, amelyek egyre távolabb esnek azoktól a mindenki által elismerten kívánatos gömbölyűségektől.

Az egyik gyakori út a kiégés – amikor már az egész jelzésszerű ujjgyakorlattá alakul. Csak addig tart a játék, amíg nyilvánvalóan kiderül, ágyba vihetném, ha akarnám – de ez már elég is, már ebben a pillanatban megunom, inkább maradok és iszom még egyet. Vagy már az „ujjgyakorlat” is elmarad az iszogatás (vagy más pótszer) előtt. A nyugati felmérések egyre nagyobb arányúnak találják a szexuális vágy hiányát, a kirívóan alacsony frekvenciájú szexet éppen azoknál a felső-középosztálybeli, sikeres fiataloknál, akik pedig ezen a „piacon” is kívánatosak, sikeresek (lehetnének) – de a szexet nem találják elég izgalmas, elég menő (közkeletű magyar yuppie kifejezéssel trendy) programnak. Félreértés ne essék, semmilyen más funkciózavaruk nincsen, ha netán mégis szexre kerül a sor, kiválóan helytállnak, sőt, még élvezik is a dolgot – de mindez mégsem ébreszti fel az ismétlés vágyát bennük a következő napokban (akár hetekben, hónapokban sem).

Rosszabb estben megkezdődik az izgalom, az érdekesség fenntartásának kísérlete. Ez sem a mai „szabadosság” új találmánya – ld. pl. a Satyricont. Soha nem látott mértékben nő az érdeklődés az „extrém”, a „bizarr”, rosszabb esetben a „perverz” – ma inkább parafilnek nevezett – szex(?) iránt. Általában az erre a lejtőre kerül pályája ezt a fokozatosságot követi – először elég, ha nagyon magas/alacsony/kövér vagy kettő-három, stb. a partner – de mindez emlékeztet még a szexre. Aztán már egyre több az egészben a nem szexuális tartalom, helyét átveszi a „na, ez is megvolt” rosszabb esetben az „ezen sem buktam meg” teljesítményének diadala, vagy valami más, a szexhez legfeljebb lazán kapcsolódó önmegerősítő, a folyamat (gyorsuló) dinamikáját fenntartó érzés. A köznyelvben perverzióknak nevezett jelenségekről szóló pszichológiai ismeretek például már évtizedekkel ezelőtt feltárták, hogy az „elkövetőkben” a szexuális izgalom helyét fokozatosan valami másfajta izgalom veszi át. A folyamat „eldurvulása” egyre kevésbé a szexuális „ösztönök”, inkább egyéb motívumok elszabadulását jelzik. Ez még a kommersz filmekben is megjelenik, amikor például a kéjgyilkos már régen nem újabb áldozatain „kéjeleg”. Sokkal inkább azon, hogy az őt üldöző detektívnek elküldött videón, arcát nyíltan felfedve előre bejelenti, hogy következő cselekményét a rendőrség mellékhelyiségében hajtja végre a jövő kedden fél tízkor– és mégsem sikerül őt elkapni.

Ennyit donjuanról és kései utódairól. De mi a helyzet a tartós kapcsolatokban megjelenő unalommal? Vajon ennek elkerülése és a harmónia érdekében valóban ki kellene-e irtanunk az emlékezetünkből „Julcsikát, Gizikét, Rozikát” – nem is szólva a „jaj, de fürge nyelvükről, szűkségükről és forróságukról”? A szexológus szerint ezzel nem érdemes foglalkozni. Először is azért, mert ez a „kiirtás” egyszerűen nem lehetséges. Nevek, egyéb „részletek” a feledés homályába merülhetnek, de úgy tűnik, az érzelmi élmények olyan mélyen bevésődnek, hogy amíg ép az elme, addig megőrzi őket. Hiába kívánja tehát a múltra (is) féltékeny partner, hogy elődeit örökre töröljük ki emlékeinkből – erre senki sem képes.

De ha képesek is lennénk erre, vajon miért kellene ezt megtennünk? A személyiség alakulásának rendkívül fontos tényezői az átélt élmények, az emlékek és a velük kapcsolatos értékelési, feldolgozási folyamatok. Ha életünk egy részét ki akarnánk törölni emlékeinkből, az a személyiség öncsonkításával, rosszabb esetben torzításával egyenlő. Egy időben az USA-ban egyes pszichológusok az elhagyott szerelmesek számára olyan „terápiát” alkalmaztak, hogy igyekeztek „átíratni” az elhagyó emlékét. Olyan fantázia gyakorlatokat alkalmaztak, amelyekben az elhagyott személy az őt elhagyó volt szerelmét mindenféle megalázó helyzetekbe képzelte, rossznak, alávalónak, megvetendőnek, értéktelennek képzelte. Azoknál, akiknél ez a „terápia” eredményes volt, azoknak egykori szerelmüket valóban sikerült leértékelniük, utálatossá átfesteniük magukban – és valóban sokkal hamarabb túltették magukat a veszteség miatti fájdalmukon. Azonban ezért később súlyos árat fizettek, mert újabb kapcsolataikban sem tudtak szabadulni attól a beállítódástól, hogy partnerük náluk sokkal értéktelenebb, alávalóbb. Így amíg nem sikerült egy ismételt, már valóban terápiának nevezhető feldolgozási folyamaton átesniük, újabb kapcsolataik rendre kudarcot vallottak, mert a partner számára ez a hozzáállásuk gyorsan kiderült és még gyorsabban elviselhetetlenné vált. Ez egyébként jó példa az elterjedt (e honlap anyagai között is fellelhető) téves elképzelés cáfolatára is, amely szerint a pszichoterápiának nincsenek mellékhatásai. Könyvtárnyi szakirodalma van annak, hogy a szakszerűtlen – sőt, bizonyos körülmények között még a legszakszerűbben végzett pszichoterápia is akár komoly mellékhatásokat okozhat.

Aki tehát akár önszántából, akár a partner nyomására igyekszik elfelejteni múltját, élményeit, átírni emlékezetét, komoly mellékhatások kockázatával kell számolnia. Ha igyekszik leértékelni Gizikét és elfojtani a vele kapcsolatos forró emlékeket, ezzel egyidejűleg jelenlegi kapcsolatának tüzét is oltogatja. Ha Gizike emléke túlragyogja a jelenlegi partnert, akkor nem Gizikével és az emlékekkel, hanem a jelenlegi kapcsolattal van a baj. Ezzel szemben a megfelelően feldolgozott, helyükre került emlékek, élmények, tapasztalatok a személyiséget gazdagítják. Egy gazdagabb személyiség pedig általában tartalmasabb kapcsolatokat tud kialakítani – és ez vonatkozik a kapcsolat szexuális részére is. Egy ilyen kapcsolat pedig lényegesen eredményesebben birkózik meg az unalommal, az elszürküléssel.

Korábban, persze, elvileg nem kellett ezekkel a problémákkal szembenézni. Egyes kultúrákban (a középkorban nálunk is) nagy érték volt a szexuális tisztaság jeleként értékelt szüzesség. Kellett is fizetni rendesen, ha kiderült, mégsem érintetlen az ara – de néhány ingóságért, némi készpénzért a vőlegény többnyire mégiscsak szemet hunyt a dolog felett. Ráadásul az orális, anális szexet nem a múlt században fedezték fel – kérdés, mennyire szűz egy „sokat próbált” nő, akinek történetesen a szűzhártyája még megvan. Ha valaki mégsem állt meg az alternatív aktusoknál, eleink ismertek persze, ilyen esetekre szolgáló „trükköket” is. A vőlegényt kiválóan meg lehetett téveszteni például a fanszőrzet részleges összecsomózásával, a kívülállókat pedig ártatlan tyúkok vérének ontásával, hogy a lepedőn megfelelő „bizonyságot” mutathassanak fel. Ma már a nők ilyesmivel kevésbé operálnak – helyette a teljesen „idegen” férfiakat az „első orgazmus”, a múltjukat valamelyest ismerőket pedig „nekem eddig veled volt a legeslegjobb” kegyes füllentésével szokták megajándékozni.

De vannak még ma is, akiknek belső meggyőződése, hite nem engedi a házasság előtti szexet. Régi tapasztalat (lásd például Jung munkásságát) hogy ezzel csak akkor van baj, ha nem a HIT, hanem a VALLÁS az akadály. A különbségbe itt nincs mód belemenni – talán csak annyit, hogy az érett hit belső, autonom(má vált) meggyőződés, a vallásosság pedig puszta külső korlát. Szexológusként az a személyes tapasztalatom is, hogy míg „bigott vallásosok” még a szex szó kiejtésére is azonnali, dühödt ellenségességgel, sátánt kiáltozva reagálnak, addig valóban hívő emberekkel – horribile dictu, bármely felekezetből való, nem pusztán „megélhetési” papokkal, lelki vezetőkkel – teljesen nyíltan és bármely megdöbbentően is hangozzék, felszabadultan lehet beszélgetni szinte bármiről. Természetesen elfogadva, hogy nem fogunk mindenben egyetérteni. A véleményem szerinti legfontosabb kérdésben azonban eddig egyetértettünk. Ti. abban, hogy – fizikus barátunkkal szemben – ma már a talán legszigorúbb katolikusok sem állítják szembe a szexet a szerelemmel. Számos olyan egyházi kiadvány olvasható, amelyik teljesen világosan leszögezi, hogy a házasságnak része a kielégítő szex – a nő számára is! – és nem bűn, sőt, kötelesség, ha a házasfelek erre felvállaltan törekszenek is. Sietve hozzá kell tenni: a magukat liberálisnak vallók között is bőven vannak, akik „bigottnak” minősíthetők – számukra a szabadság addig tart, amíg saját szabadságukról van szó, ha a másik hasonló szabadságjogokat vindikál magának, mélyen felháborodnak…

Tény persze, hogy akik magukat, ártatlanságukat hosszan őrizgetik, késéssel indulnak. De az emberi szexualitás döntően tanult volta miatt igazi hátrányt az jelent, ha a szexet szembeállítják a szerelemmel, a kapcsolat „szellemi” tartalmával. Ők nem „csak” több-kevesebb időbeli késést szenvednek, amit előbb-utóbb be lehet hozni, hanem tudva-tudattalanul cipelik magukkal gátlásaikat, előítéleteiket, bűntudatukat. A szexológus rendelőjében mélyen hívő párok is megfordulnak. A tapasztalat szerint, ha valóban testi-lelki harmóniában élnek, akkor ugyanolyan nyíltan, zökkenőmentesen lehet dolgozni velük, mint bárki mással. Megfordítva, igen kemény munkát jelenthet a magukat szabadnak, netán szabadosnak vallóknál a szex lényegétől merőben idegen teljesítménykényszerek és hasonló beállítódások, előítéletek áttörése. Sokszor könnyebb egy tiszta lappal (és tiszta lélekkel) induló tapasztalatlannal „dolgozni” – akár a szexológusnak, akár a partnernek – mint egy előítéletekkel, diszfunkcionális attitűdökkel, jól „begyakorolt”, ámde hibás magatartásmintákkal, sémákkal agyonterhelt „tapasztalt” személlyel. A szexuális kommunikációra is igaz, hogy az „ugyanabból több” hosszas ismételgetése inkább nehezíti a továbblépést. Röviden a kevés, de adekvát tapasztalat legfeljebb pótlandó hiányosságot, a sok, de inadekvát tapasztalat nehezen áttörhető gátakat jelenthet. Különösen, ha a „tapasztaltság” a minőségtől függetlenül értékké „nemesül” és meglehetős, ámde kritikátlan magabiztossággal, önbizalommal, helyesebben önhittséggel párosul.

Külön problémát jelenthet természetesen, ha a tapasztaltság gőgje és az intoleranciával, önzéssel társul. Számtalan esetet ismerünk bizonyára a környezetünkben, amikor a „tapasztalt” partner megalázza, kigúnyolja, netán álságos „majd én megtanítalak” atyai-anyai pózt felvéve fölényhelyzetét a másik elnyomására, egyúttal saját felnagyítására használja. Gyakran a „tapasztaltság” mögött szexuális és egyéb önértékelési zavarok, az ezeket túlkompenzálni igyekvő dominancia törekvések állnak. Mivel sok hasonló esetet látni, hallani, nem meglepő, hogy a tapasztalatlanokban az idővel egyre növekszenek a gátlások, félelmek, kisebbrendűségi szorongások alakulhatnak ki, amelyek gyakran megnehezítik a kapcsolatteremtést. És nem csak szexuális téren… Ezzel együtt is a gazdag, de rossz tapasztalatok eredményezte kiégés legalább olyan jó „receptje egy teljes élet elrontásának”, mint a tapasztalatlanság.

A matriarchiátusról írt sorok alapján meglepő, hogy amennyire nem divatos szerzők manapság Marx vagy Engels, annyira él még az engelsi íróasztalon kifundált matriarchátus fantázia. Engels a matriarchátus „működését” Londonban „fedezte fel” – anélkül, hogy életében látott volna valóban matriarchális alapokon nyugvó társadalmat, közösséget. Azóta kiderült, hogy a matriarchátus is döntően patriarchális alapon működött. Legfeljebb a szakrális főnök volt nő, a „világi” vezér és a törzs előkelőit jelentő harcosok ott is férfiak voltak. És ott is a nőknek kellett húznia a gyűjtögetés, a földművelés lenézett igáját. Csak a leszármazás szempontjából „számítottak” a nők – az anyakirálynő legfeljebb azért került kitüntetett pozícióba, mert tőle származott a harcosok vezére. Mindez részben azért, mert nem sok fogalmuk volt arról, hogy a férfiaknak mi köze egyáltalán az utódokhoz.

Sokáig a szex és a gyermekszülés ténye egyáltalán nem kapcsolódott össze. Ennek oka, hogy az emberi nő(stény) terhessége meglehetősen hosszú, ráadásul hónapokig nem látszik belőle semmi, nehéz az összefüggést felfedezni. Ráadásul őseink már elég korán rátértek a folyamatos szexuális aktivitásra – a szex elszakadt a peteérés időszakától. A két lábon járás és a női csípőtájék kereksége miatt a főemlősökre a párzási időszakban jellemző változások nehezen voltak érzékelhetők őseink hímjei számára. Ezért a megtermékenyítés kellő valószínűségét csak akkor lehetett biztosítani, ha őseink a peteéréstől függő, ciklikus párzási időszakokról áttértek a folyamatos szexuális életre, a nő(stény) már állandó hajlandóságot mutatott a közösülésre. A hímek vonzására a két lábon járás következtében már nem voltak alkalmasak a főemlősöknél szokásos jelzések. Egyes kutatók ezzel a ténnyel magyarázzák a nőies testalkatban a másodlagos nemi jellegek, elsősorban az emlők az állatvilággal összehasonlítva szembeszökő hangsúlyozottságát, valamint a szőrzet elvesztését. A feltételezések szerint mindkét változás azt segítette volna elő, hogy folyamatos szexuális felhívást jelentsen a hímek számára, állandó szexuális érdeklődésüket biztosítandó. Mivel a megtermékenyítés természetesen az emberben is kizárólag a peteérés körüli időszakban jöhet létre, a folyamatos szexuális aktivitás a társas kapcsolatok részévé vált, az érdeklődés fenntartását a szexuális élvezet segítette elő. Mindez persze, azt is jelentette, hogy az emberi „őshordában” – mint ahogy az jóravaló főemlősöknél általában szokásos – meglehetősen szabados szexuális élet folyt. A freudi feltételezéssel ellentétben egyáltalán nem a vezérhímé volt a párzás kizárólagos joga, csak bizonyos privilégiumok illették. Egyáltalán nem volt szükség tehát az agyonütésére. A szabad szex egyik funkciója éppen a csoport kohéziójának biztosítása volt, mivel az emberek (a főemlősök) fejletlenül, tehetetlenül világra jövő utódainak túlélése csak így biztosítható.

Talán meglepő, hogy ennyire rejtve maradtak őseink előtt a szaporodás rejtelmei. Azonban aki ismeri az orvostörténetet, tudja, hogy a szex és a gyermekáldás közötti összefüggésnél sokkal triviálisabbnak tűnő dolgok is sokáig homályban voltak. Annak ellenére, hogy a vérszerződést eleink évezredekkel ezelőtt gyakorolták – és szerződésen kívül is bőven ontották egymás és a különféle állatok vérét, a vérkeringést mégis csak az 1600-as években fedezték fel. Addig azt hitték, az erek levegőt szállítanak. Azt pedig, hogy bomló hullákban turkálva nem szerencsés szülő nőket ugyanazzal a kézzel fogdosni, még a XIX. században is nehezen tudta elfogadtatni Semmelweis. Pedig azok a szerencsétlen asszonyok, akiket ennek kitettek, az eset után nemhogy kilenc hónappal, de pár nappal már meghaltak. Ezek fényében nem meglepő tehát, hogy gyakran semmiféle összefüggést nem találtak a férfi-nő együttlét és a gyermekáldás között. A törzs tagjai a totemállattól származtatták magukat. Ez hosszú ideig teljesen konkrét hiedelem volt, csak később és nagyon lassan vált szimbolikus jelentőségűvé – lásd a szeplőtelen fogantatás hitét is, aminek lehetősége-lehetetlensége körül a megszületése idején korántsem kellett olyan heves és kifinomult teológiai vitákat folytatni, mint a későbbiekben. Később, mikor már derengett valami, akkor is a természeti népeknél sokszor minden gyermeket – vagy legalább is a kiválóbbakat – a törzsfőnök(ök) gyermekének tartottak – függetlenül attól, hogy az anyjukkal testileg soha nem érintkezett szexuálisan. Más kérdés, hogy rituálisan gyakran feleségül vette őket, egyes helyeken minden asszony az ő felesége(is) volt – és egyáltalán nem zavarta, hogy más(okk)al hálnak kunyhóikban. A „minden nő a főnöké” szokás maradványát a középkorig őrizte egyébként az első éjszaka joga, amely azonban meglehetősen hamar szimbolikus formába „szelidült”.

A matriarchátus-patriarchátus kontra promiszkuitás közötti felfedezni vélt összefüggések minden alapot nélkülöznek. Az eszkimó közösségek például vegytisztán patriarchálisak voltak – és semmi kivetnivalót nem találtak a feleség kölcsönadásában. Hasonlóan szintén patriarchális afrikai népekhez, ahol teljesen elfogadottan „hivatalos” szeretőt tarthatnak az asszonyok és teljesen szabad a házasság előtti szex is. Egyes polinéz matriarchális csoportoknál ezzel szemben szigorúan tilos volt a házasság előtti szex (tévedés ne essék, férfiaknak is!) és a házasságtörés is szigorúan tiltott volt. Kultúrantropológusok szerint ez volt az egyik oka a könnyű katolikus hitre téríthetőségüknek is – ezen a téren „csak” a formát kellett átvenniük a katolikus esküvővel – a tartalom változatlanul maradhatott.

A szerző az izraelitákat hozza fel példaként. Ők is jól illusztrálják a fentieket – leszármazás szempontjából mind a mai napig anyai ágat tartják döntőnek (holott természetesen ma már tökéletesen tisztában vannak a szaporodás rejtelmeivel) – de egy valamirevaló ortodox közösségben az a gondolat, hogy a közösség vezetője, a rabbi nő legyen mind a mai napig az egyik legsúlyosabb szentségtörésnek számít. A zsidó teokrata államot minden anyai ági leszármazás mellett egyebekben is a világ egyik legpatriarchálisabb berendezkedésű államának tekintik. Egyébként – csak a pontosság kedvéért – az Ószövetség nem a sógornő megtermékenyítését írta elő, hanem a feleségül vételét. Javarészt azért, mert jól tudták, mennyit ér egy magányos nő egy velejéig patriarchális társadalomban. Egy izraelita vallású igazi ortodoxnak pedig ma ugyanúgy nem kell ajánlatokat tennie a fivére temetésén, mint az Ószövetség idején – e nélkül is tudja mindenki ma is, mi a feladata.

Az ilyen szempontból (is) megvizsgált kultúrák 90%-át a kutatók – matriarchális-patriarchális berendezkedésüktől teljesen függetlenül – poligámnak találták. (A poligám kifejezés alatt itt is és a továbbiakban is a poliandriát – „többférjűséget” is beleértve.) Teljes szexuális szabadságot a nők egyetlen kultúrában sem kaptak, de a szabályok szigorúsága meglehetősen tág határok között mozgott. A leginkább megengedő kultúrákban a nők szexuális aktivitását sem korlátozták, csupán a társadalmi kasztok határainak és az inceszt szabályok megtartását írták elő számukra. Általában azonban ennél szigorúbb kereteket szabtak azzal, hogy a férfiak számára a közösségben elfoglalt rangjukhoz mérten az általános szabályokhoz képest különféle privilégiumokat biztosítottak.

A szexualitáson túl, a házasság intézménye is a történelem során sokáig inkább egyéb társadalmi-gazdasági viszonyok szabályozását célozta. A szexuális kapcsolatok szabályozása inkább ezen a rendszeren belüli, másodlagos kérdés volt. Ezt támasztja alá, hogy egyes népeknél a házasság pusztán rituális jelentőségű volt. A nők beavatási rituáléjának részét képezte, a továbbiakban nem jelentett szexuális kötöttséget a felek számára. Máshol inkább a házassági előjogok megváltásáért adott javak tulajdonosa került a központba. Előfordult az is, hogy ezek a javak egy nőtől származtak, a „férji” jogokat ennek megfelelően ő – vagyis egy nő – gyakorolta. Ismeretes volt a férfiak közötti házasság is. Például bizonyos kiváltságokért cserébe a törzs férfitagjai tetemes váltságdíj fejében „ feleségül vehették” a törzsfőnök egyes testrészeit. Egyes népeknél „a” házasságnak tucatnyi különböző formáját ismerték, a férj jogainak mértékét a váltságdíj nagysága határozta meg. Vagyis a házasság inkább tulajdonba vételt, rendelkezési jogot jelentett.

A sokkal gyakoribb poligám kultúrákban ez a szexualitás terén is csak többletjogokat, de korántsem kizárólagosságot biztosított a férj számára. Széles körben gyakorolták a feleség kölcsönadásának szokását, természetesen viszonossági alapon. Számos kultúrában a nők számára is lehetőség nyílott a házasságon kívüli kapcsolatok kezdeményezésére. Ezen túlmenően, az ismert kultúrák többsége nem sokat törődött a gyermek származásának „törvényességével”, vagyis azzal, hogy pontosan ki a vérszerinti apa. (Mint láttuk, az efféle összefüggések a szaporodás mikéntjére vonatkozó ismeretek híján sokáig fel sem merülhettek.) Sokkal fontosabb kérdés, hogy kinek és milyen mértékig van rendelkezési joga a gyermek sorsa felett.

Engelshez hasonló „szobafelfedezéseket” tett Freud is Bécsben, az ősi horda, a „totem és tabu” működéséről, a társadalom kialakulásáról. Elméleteit a korszerű antropológia-kultúrantropológia még olyan szinten sem igazolta, hogy legalább elméleteinek az ellenkezője igaz lenne. Szerzőnknek az emberi társadalmat, mint a „szexuális frusztráció melléktermékét” tekintő elmélete nem is érdemel több szót annál, hogy az övéhez hasonló vulgáranalitikus gyökerű teóriák már évtizedek óta a tudománytörténet süllyesztőjébe kerültek. Újabb felfedezésekig tehát az emberi civilizációról ilyen és hasonló állítást valóban nem érdemes megkockáztatni. Mai ismereteink szerint az emberi társadalom kialakulásának bölcsőjénél éppen hogy nem a szexuális frusztráció, hanem a poligámia-poliandria bábáskodott: Továbbmenve, a társadalom történelmének oroszlánrészét még kimondott normaként is ez a szexuális berendezkedés uralta – az informális szabályokról nem is beszélve.

A mai civilizáció és az autonómia összefüggései meglehetősen bonyolultak. A szerző a ma inkább hangoztatott „gyorsuló idő – növekvő kihívások” vonulatot hangsúlyozza, mint egyfajta döntéskényszer okát. Azonban egyre erősödik az a koncepció, amely éppenséggel a „lassuló idő” mellett érvel. Ennek számos vonatkozásából csak a témánkhoz kapcsolódó mozzanatot emeljük itt ki. Kétségtelen, hogy a korábbi évszázadok emberének életét a hagyományok nagymértékben meghatározták. Azonban ezek a hagyományok csak a fő irányokat határozták meg – a „részletkérdésekben” az egyénnek kellett döntenie. És mint tudjuk, az ördög éppenséggel a részletekben rejtőzködik…Ezt tudták eleink is – így minden „tradicionális” társadalom döntő mozzanata voltak a különféle beavatási, felnőtté avatási rítusok, szokások. Ezek egyebek mellett azt is kifejezték, hogy mostantól azokért a bizonyos részletekért, döntéseiért már a felnőtté fogadott egyénnek kell a teljes felelősséget vállalnia. Az ebben való súlyos tévedéseket a közösség nagyon súlyos szankcióval, a közösségből kivetéssel sújtotta. Ez a legkorábbi időkben egyértelmű volt a halállal, de még a múlt század elején is biztos „garanciát” jelentett egy nagyon nehéz, nagyon nehezen helyrehozható élethez.

Ezzel szemben a „posztmodern” társadalomból valóban hiányoznak (illetve elcsökevényesedtek) a stabil, számos fontos élethelyzetre kiterjedően útmutató hagyományok. Hiányoznak (elkorcsosultak) a beavatási rítusok is – legfeljebb a nyilvános dohányzás, vagy alkoholfogyasztás lehetőségében, a családi autó vezetésére és hasonló „nagy horderejű” jogosultságokban mutatkozik a felnőtté(?) fogadás. De másfelől elmarad a felelősség átruházásának momentuma is, illetve a döntések, kihívások gyakran csak külsőségekben nyilvánulnak meg, valóban felelősen, önállóan hozott, tartalmi döntésekben nem. Ahogy az „alternatív” dal szövege mondja – sokak számára „a divat mondja meg hogy ki vagy”. A divatot pedig a legnagyobb hatású médium, a (kereskedelmi) TV közvetíti – széles körben használják ma már a „telekrácia” kifejezést a mai (nyugati) társadalomra. Sokak nem élik ezért meg azt a döntéskényszert, ami a szerző szerint elkerülhetetlenül vár a modern emberre. A szexuális piacot elárasztották a különféle biztos recepteket kínáló termékek a hímvessző nyújtástól a generális konzervszöveget daráló telefon-tanácsadókon keresztül a férfi-női magazinok „10-50-akárhány biztos tanács a falrengető orgazmushoz” bugyuta blődligyűjteményeiig. Látszólag széles tehát a paletta – szabadon lehet dönteni a csöbör és a vödör között.

A szexológus nap mint nap küszködik a mellékhatásokkal, próbálja korrigálni az összetört önértékeléseket, a tömegmédia által besulykolt téves eszméket, egyebeket. Próbálja visszaadni az önbecsülését azoknak a fiatalembereknek, akik megfelelő anyagi erő híján kénytelenek továbbra is beérni egyébként teljesen normális méretű, de nyújtatlan szerszámukkal, próbálja csinos nőkkel elfogadtatni, hogy a boldogsághoz nem elengedhetetlen a105/D méretű melltartó, mindkét nem tagjaival, hogy attól még nem az ő készülékükben van a hiba, ha a Cosmo 15 tuti tippjét bedobva saját maguk és/vagy a partnerük mégsem sikoltozott a gyönyörtől percekig. Egyre nagyobb az ellenszél. Míg korábban inkább az ismeretek hiánya jelentette a legnagyobb gondot, ma a tömegtermelés szemetét kell kitakarítanunk. Mint fentebb említettem, tiszta lappal általában könnyebb boldogulni.

Végül visszatérve egy pillanatra az írás címére: a kérdésfelvetést – különösen a sugalmazott választ – a fentieknek megfelelően hibásnak tartom. A mai pszichológia a lélektani jelenségek terén általában nem hisz az ilyesfajta lineáris okságban. Inkább rendszerszemléletben, cirkuláris oksági modellekben, hasonló furfangokban lát pontosabb megközelítést. Ezek alapján legalább olyan joggal lehetne felvetni azt a kérdést, vajon szabadosabbak lettünk-e a boldogtalanságtól – és így tovább, míg az összes variációt ki nem merítettük. Persze, bizonyos mértékig érdemes is lehet elmeditálni ezeken a kérdéseken külön-külön is – de közben soha nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a szabadosság-szabadság csak egy gally a szexualitás szerteágazó fáján, a szexualitás pedig csak egy fa a sok közül az emberi lélek, vagy ha úgy tetszik, a személyiség sűrű erdejében.

Dr. Vizi János

pszichiáter