A válás is gyász

 

Blogíró vagyok, és amikor váltam, akkor egy pszichológus átvette egyik bejegyzésemet a saját blogjára, „akasztják a hóhért” ugyebár, a gyásztanácsadó gyászol. Egy hozzászóló méltatlankodott, mi az, hogy gyász, hogy merjük egy napon emlegetni a válást egy halálesettel?

Pedig gyász bizony, méghozzá gyász a javából. A legújabb kutatások szerint a válás érzelmi és fizikai megterhelése meghaladja még a házastársunk halála által okozott szenvedést is. Nehezebb a gyászfeldolgozás is. A válás esetében ugyanis mindenki életben marad, kivéve a házasságot, ezért a gyászolónak olyasvalakit kell meggyászolnia, aki nem halt meg. Egy vegyes gyászfeldolgozó csoportban a válók mentegetőznek azok felé, akiknek meghalt a társuk. Ők „csak” válnak, de hasonlóképpen pusztulnak bele a fájdalomba. Sőt, vannak, akik azt állítják, jobban lennének, ha a házastársuk meghalt volna, mint így, amikor a gyerekek körüli viták és sűrű találkozások miatt képtelenek lezárni a múltat.

Ezzel szemben a magazinok válói ragyognak a boldogságtól, azt sugallva minden gyanútlan válónak, hogy a válás egy könnyű műfaj. A párok igyekeznek egymás elől eltitkolni szenvedésüket. A celebek a lapokon keresztül üzennek egymásnak: jól vagyok, ezt neked! Mivel sehol egy valódi, mély interjú, egy őszinte vallomás arról a mélységes gyászról, amit egy társ elvesztése okoz, úgy hisszük, csak mi vagyunk olyan gyengék, akik ezt ilyen gyötrelmesen élik át és ilyen véget nem érően.

A válást kudarcként éljük meg. Akik együtt élnek, ők sikeresen képesek együtt működni, ők szeretik egymást, ott béke van, egyetértés. Nem feltétlenül. Nem azok válnak, akiknek már tarthatatlanul rossz a kapcsolatuk. Vannak sokkal rosszabbul élő párok, akik ragaszkodnak a házassági kötelékhez, és ragaszkodni is fognak életük végéig. Az, hogy elégedettek-e a házassággal, vagy sem, nincs összefüggésben a házasság stabilitásával. Ezzel szemben a család rendszerszemléletű megközelítése szerint a válás nem a család felbomlását jelenti, hanem a családi egyensúly, családi struktúra megváltozását, amelynek során a családi kapcsolatok átrendeződnek. De akárhogyan is fogalmazunk, ez az átalakulás mindig fájdalommal jár, mert bármennyire jót hozhat az újjá alakulás, a veszteség tudata megjelenik benne. Annál is inkább, mivel az elszakadás krízisében kevésbé látszik, hogy hosszú távon milyen kedvező változások jöhetnek a család minden tagjának életébe.

 

A válás folyamata

 

A válás nem a bírósági végzést jelenti, hanem egy folyamat, amely a különböző kutatások szerint másfél, két évet vesz igénybe, de van olyan vélemény is, amely szerint négy év a tipikus alkalmazkodási idő.

Más dolog beszélni a válásról, és megint más a megvalósulás. A tényleges válás akkor is szorongató, elbizonytalanító esemény, ha már egyenesen vágytunk a szabadulásra.

Ekkor tudatosul bennünk, hogy elveszítettünk valakit, aki részese volt a mindennapjainknak. Felismerjük, hogy nem olyan módon számíthatunk rá a jövőben, ahogyan eddig tehettük. Most kezdődik az a folyamat, amely évekig tart, és amelynek érzelmi intenzitása és változatossága nagy meglepetéseket szerez a gyanútlan válónak. Sokan értetlenül állnak saját érzelmeik előtt, különösen akkor, ha úgy ítélték meg, annál, amiben vannak, csak jobb jöhet. Mi ennek a magyarázata? A koragyermekkorban kialakult kötődés pszichológiai sajátosságai adják meg a választ a kérdésre. Bár a kapcsolat talán teljesen kihűlt, sőt, az is lehet, hogy ellenségeskedés, utálkozás lépett a szerelem helyére, a kötődés még hosszú ideig jelen van a kapcsolatban. A kötődés ugyanis, akár akarjuk, akár nem, hamar kialakul, és nehezen szűnik meg. Minél hevesebb érzelmek kísérik a válást, annál erősebb a kötődés.

Ahogyan egy gyógyíthatatlan betegség esetén is történik, a családtagok gyásza a haláleset bekövetkezte előtt megkezdődik, ez az úgynevezett megelőlegezett gyász. Ez történik válás esetén is, már a válás fontolgatásakor megkezdődik a gyász. Az igazi megpróbáltatás azonban a tényleges különváláskor vár ránk.

Feltehetjük a kérdést, hogy jól döntöttünk-e? Agyalhatunk a gyerekek sorsán. Előjöhet a bűntudat, harag. Ez a nyugtalansággal járó készenléti állapot szorongássá fokozódhat, amely testet ölthet valamilyen félelemben, sőt, pánikká válhat. Környezetünkkel szinte másról sem tudunk beszélni, mint a válásunk részleteiről. Csökken a koncentrálóképességünk, érzékenyekké válunk a különféle ingerekkel szemben, és alvás-és evészavarok jelentkezhetnek. Mindezekre a szokatlan jelenségekre rémülten tekintünk, mi van velem? Valami nincs rendben velem?  Pedig ez nem más, csupán az egészséges lélek teljesen normális válasza egy rendkívül megterhelő életeseményre.

A gyász esetén súlyosbító tényező a váratlanság. Egy szeretett személy váratlan halálára adott első reakció a hitetlenség, csakúgy, mint egy rossz diagnózis közlése esetén. Nincs ez másként akkor sem, ha a válás nem hosszan tartó fájdalmas agónia következtében huny el, hanem egyik fél váratlan bejelentése miatt. Természetesen vitatható a váratlanság, hiszen számos jel utalhatott arra, hogy a házasság instabillá vált, de mégis, megtörténik, hogy ezeket a jelzéseket nem veszi a másik fél. Ilyenkor a feldolgozhatatlan információt nem vagyunk képesek beengedni a tudatunkba, és csak fokozatosan, kisebb adagokban tesszük ezt meg.

Meglepő módon, eleinte akár felszabadultságot, hatalmas megkönnyebbülést is érezhetünk, és boldogan állapítjuk meg, nahát, nem is lesz ez olyan nehéz! A pszichológusok szerint ez a felhangolt állapot is csupán egyik változata a társ elvesztését kísérő lelkiállapotoknak. Felismerjük, elboldogulunk valahogy az eddig nélkülözhetetlennek hitt társ nélkül is. Lendületesen nekikezdünk az új életünk megteremtéséhez. Ezek a felszabadult energiák azonban az elszakadással járó feszültségekből erednek. Csalódásunkban önmagunkba vetjük bizalmunkat, hiszen ebben az érzelmi állapotban talán csak magunkat találjuk egyedül alkalmasnak arra, hogy bizalmunkkal tüntessük ki.

Sajnos azonban amilyen örömmel üdvözöljük ezeket az érzelmeket, olyan csalódással kell rájönnünk, hogy nem úszhatjuk meg ennyire könnyen életünk nagy horderejű változását.

A leválás hosszú folyamata nem egy összefüggő krízisállapot, hanem lecsendesedések és újabb krízisek tarkíthatják a felépüléshez vezető utat. A másik fél minden egyes lépése kibillenthet az egyensúlyunkból. Van egy radar rajtunk, amely állandóan vételre van állítva, és újabb is újabb információk lépnek a hatósugarunkon belülre. Lehet, hogy a volt társunk új párt talál magának, akivel szemmel láthatóan boldog, akár gyermekük is születhet, ami visszalökhet bennünket a kezdeti lelkiállapotunkba. Lehet, hogy életre kel, kivirul, vonzóbb lesz, sikeresebb − ez azt üzenheti számunkra, mellettünk nem tudott önmaga lenni. A gyerekek jönnek-mennek, hozzák a híreket − a papa egészen más Marcsival, még a villanykörtét is becsavarja, segít a vásárlásban −, és minden egyes mondatuk tőrdöfés a szívünkbe.

 

Kivel éltem én együtt?

 

Két egymással ellentmondó tétel is van a krízisről. A professzionális segítők számára alapszabály, hogy a krízisben lévő ember nem önmaga, ezért ne alakítsunk ki elhamarkodott ítéletet róla. A másik: krízishelyzetben ismerszik meg az ember igazán.

Vajon mi az igazság egy válási helyzetben, amikor néha rá sem ismerünk a párunk viselkedésére? Kivel azonos ez az ember, azzal, akit a válásban megismertem, vagy korábbi önmagával?

 

Editet a férje gyáva és kegyetlen módon egyik pillanatról a másikra hagyta el, évekig titokban készülve rá, és addig eljátszva a tökéletes férjet és apát. Nem foglalkozott a társa érzelmeivel, csak azzal, ő hogyan mentheti a bőrét, minél kisebb sérülésekkel.

Gábor felesége közel húsz év nehézségei ellenére is példamutatóan szép házasság után a válásban azt híresztelte a baráti körben, hogy soha nem is volt szerelmes a férjébe.

Karesz exfelesége minden módon akadályozza a gyerekek láthatását, és megvetéssel beszél a gyerekeknek az apjukról.

Gizi egy új szerelem miatt négy gyermekkel maradt magára egy fillér gyerektartás nélkül.

Ilyen és hasonló körülmények megnehezítik, hogy a társunkra, és az együtt töltött évekre szeretettel gondoljunk. Hogy megőrizzük az értékeket. Mert feltesszük a kérdést: Aki a válási krízisben gyáva, menti az irháját, felelőtlen, nem gondoskodik a gyermekeiről, vagy akadályozza a láthatást, és így tovább, az milyen ember valójában? Olyan-e, akibe beleszerettünk, aki mindezeknek az ellenkezője volt? Ha nem olyan, amilyennek láttuk, akkor ki vagyok én, kivel éltem, hogy nem vettem észre, és mi ragadt rám őbelőle? Gyötrő kérdések ezek. Ha megtagadjuk a társunkat, megtagadjuk saját múltunkat. Kiharapjuk életünkből az együtt töltött éveket, folytonossági hiány keletkezik, egy sötét űr, ami tátong az életünkben.

Igazi, hősies emberi teljesítmény, eljutni a megbékélésig, megszelídíteni azokat az indulatainkat, amelyek sérelmeink nyomán keletkeztek.

Persze, ez akkor megy könnyen, ha jóvátétel történik. Ha a felek egy idő után képesek újratárgyalni a történteket, és belátás is születik. A válásban minkét fél osztja az ütéseket, mindkét fél őriz nem gyógyuló sebeket. Ha sikerül ezeket is megbeszélni, netán bocsánatot kérni az okozott fájdalomért, hamarabb eljöhet a múltunk rehabilitálása.

 

Élet a válás után

 

Sokan úgy képzelik, jó barátok maradnak a válás ellenére is, mások látni sem akarják egymást soha többé. És vannak, akiknek nincs választásuk, mivel szülők, tetszik, nem tetszik, a gyerekek miatt nem szakadhat meg a kapcsolat.

Ez például egy olyan különbség, szemben a halál általi veszteségtől, amely megnehezíti a leválást, feldolgozást. A párkapcsolatokban a szakításokra jellemző szét-össze, szét-össze játékokkal kapcsolatban sok éve olvastam egy találó megjegyzést: A sebész is egyszerre amputálja le az elüszkösödött lábat, nem darabonként metéli le. Ha a gyerekekkel bíró pár befejezi is a csiki-csukit, akkor is egy elhúzódó agóniára számíthat a gyerekek miatt. A darabonként metélés esete forog fenn. Persze ismerek olyan férfit, aki a válás fájdalma elől a világ másik végére menekült, és pár évig haza sem jött, hogy aztán hazatérve meglepetten köszöntse időközben felserdült gyermekeit. Olyan is van, aki a szomszéd utcában lakik, de nem hagyja magát befolyásolni azáltal, hogy apa, vagy anya, és soha nem látogatja a gyerekeit. De nem ez a jellemző. A szülők ragaszkodnak a gyerekekhez, és kapcsolatot szeretnének, még azon az áron is, hogy megnövekszik és meghosszabbodik a szenvedésük.

Persze a gyerekek másfelől meg jó ürügyet szolgálatnak arra, hogy ne történhessen meg a leválás.

A válság időszakában a házastársak naponta, vagy óránként változó és egymásnak sokszor ellentmondó érzelmeik miatt nem tudnak úgy viselkedni, ahogyan azt önmaguktól megszokták. Nincsenek kapaszkodók sem, szabályok, vagy rítusok, amik támpontot nyújthatnának számukra. A párnak nincs elképzelése arról, mi lehet az ideális távolságtartás, mi segíti és mi nehezíti a leválást. Ráadásul korábbi szokásaiknak megfelelően viselkednek, hiszen azzal, hogy a válóper lezajlott, és hivatalosan már nem egy pár, nem sorakozott fel minden automatikusan hozzá, ahogy egy mágnes magához húzza a vasreszeléket. Észre sem veszik, hogy ugyanúgy benne maradtak bizonyos szerepekben, mintha el sem váltak volna. A lakásban, házban maradó félhez az elköltözött fél úgy jár oda, mintha hazajárna, hiszen ezt szokta meg hosszú éveken, akár évtizedeken keresztül. Lehet, hogy még kulcsa is van, és eszébe sem jut, hogy illene bejelentkeznie, ha „hazamegy”. Idő kell, mire mindkét fél rájön, hogy más szabályok érvényesek. Ugyanígy a telefonálások, mail váltások is arról tanúskodhatnak, hogy a korábbi megszokott módot viszik tovább. A kötődés következtében az öröm-és szomorúság megosztás vágya is még sokáig élhet minkét félben.

Az a pár, aki elhatározza, barátok maradnak, felismeri, hogy a közelség akadálya lesz a leválásnak, elszakadásnak, meghosszabbodik az agónia. Változtatnak, akkor meg a túlságosan hideg-rideg, távolságtartóvá válik a kapcsolat. Mire a párok belövik az optimális távolságot, nem kevés fölösleges szenvedés színesíti a válási küzdelmek palettáját.

Körülbelül két év, mire általában annyira csökken a házastársak érzelmi hőfoka, hogy egy semleges, vagy hűvös, távolságtartó, vagy barátságosan együttműködő viszonyt tudnak kialakítani egymással. Mindannyian hallottunk, láttunk azonban olyan eseteket is, ahol a felek sok év után is engesztelhetetlen gyűlöletet éreznek egymás iránt, és ellenségeskedéseikkel folyamatos mozgásban tartják a kapcsolatot. Mindent elkövetnek, hogy a másik félnek borsot törjenek az orra alá, és sajnos ennek gyakran a gyerekek esnek áldozatul.

A haláleset kísérő gyász esetében megnehezíti a gyászoló helyzetét, ha az elhunyt felé ambivalens érzelmekkel viseltetett. Váláskor minden esetben ambivalenciáról beszélhetünk, még akkor is, ha a harag, neheztelés aktuálisan teljesen elfedi a szeretetet. Az egymásnak ellentmondó érzelmek nyugtalanítóak, elbizonytalanítóak, szemben az egyértelmű érzelmekkel, amelyek pontos igazodási irányt nyújtanak számunkra. A kötődés következtében még azokat is rendszeresen elfogja a kétség, akik egyértelműen a válás mellett döntöttek. Nehéz kitartaniuk elhatározásukban, és átélik veszteségük tragikus fájdalmát. Sokszor csak a veszteség mutatja meg a házasságban jelenlévő értékeket is. A soha jelen nem lévő férj távozásával, az a feleség, aki gyermekeit egyedül nevelő anyának érezte magát, a tényleges váláskor felismeri, hogy valamilyen módon mégiscsak számíthatott a társára, ha másképpen nem, elpanaszolhatta a nehézségeket, vagy tanácsot kaphatott a gyermekek nevelésében. A házastárs nélküli mindennapok percenként hozzák azokat a helyzeteket, amikor egyedül kell elboldogulni olyasmiben, ami a másik fél feladata volt. Mindezek felerősítik az amúgy is meglévő belső nyugtalanságot.

Védekezve az ambivalencia nyugtalanító érzése ellen, minden igyekezettel azon vagyunk, hogy vagy szeressünk, vagy gyűlöljünk. Ha nem akarjuk gyötörni magunkat azzal, hogy érezzük a hiányt, a veszteségünk a valódi súlyát, akkor a harag, gyűlölet oldalát felerősítjük. Ezt képesek vagyunk olyan kiválóan működtetni, hogy még önmagunk elől is sikeresen eltitkoljuk a valódi érzéseinket. Magabiztosan állíthatjuk, hogy kiszerettünk a másikból, a szeretetnek az írmagja sem maradt bennünk, mit sem tudva a szívünkben igenis megbújó szeretetről, vagy legalábbis erős kötődésről. Gyűjtögetjük az egyik oldalra érzelmeinket, annál többet, minél erősebb az eltagadott részünk, amellyel nem kívánunk találkozni. Ismerünk olyan válókat, akik mindent elkövetnek, hogy bebizonyítsák a másik fél alávalóságát, méltatlanságát a szeretetre, persze elsősorban önmaguknak. Nem más ez, mint egy kétségbeesett erőfeszítés a lelki egyensúly megtalálására.

A legfontosabb, hogy elfogadjuk a bennünk lévő kettősséget, de ehhez előbb el kell ismerni a létezését, lehetőséget adva magunknak a nyugtalanító, sőt gyötrő belső konfliktus megoldására. Ez ahhoz is szükséges, hogy a kapcsolat rendeződjön, hiszen a felerősített negatív érzelmek nem visznek a megbékélés felé.

 

Bűntudat

 

Az ambivalencia érzésén kívül a bűntudat és a harag a legjellemzőbb érzések az elszakadás során. A bűntudat keserves érzés, de hasznos is lehet. Egy krízisben, amikor nem vagyunk önmagunk, sok olyasmit is elkövethetünk, amit egyébként soha, és amire magunk is ellenérzésekkel tekintünk.

A bűntudat tehát kicsit visszapofoz a normális mederbe. Nem csupán bírál, hanem felmutatja azokat az értékeket, amikben hiszünk, és ami felé törekszünk. A bűntudat lehet túlzó, elégtelen és éppen megfelelő. Az egészséges bűntudat arányban áll az elkövetett tettel. Megbánást érzünk, de nem önutálatot. Arra ösztönöz, hogy felvállaljuk hibáinkat, lehetőséget adva a jóvátételre. A válás krízisében azonban a bűntudatunk túlléphet azon a határon, amely egészségesnek mondható, és elkezdhet kíméletlenül ostorozni bennünket olyasmikért is, amelyek jelentéktelen apróságok, vagy esetleg álmunkban előforduló vétségek.

Bűntudatunk lehet tudatos, szégyent érzünk, kényelmetlenséget, nyugtalító gondolatok jönnek, feszül a gyomrunk, ég az arcunk −, de néha megcáfolja saját nevét, nem „tudat”, hanem tudattalan. Ha bűnt követtünk el, büntetést érdemlünk. Megsértjük magunkat a konyhakéssel, összetörjük az autónkat, vagy migrénnel gyötörhetjük magunkat. Teszünk valamit, és mit sem tudunk arról, hogy bűntudat a mozgatórugója. Ez is a kisgyermekkorba vezethető vissza, ugyanis a szeretett személy elvesztésekor − ha csak anyánk kiment a szobából, vagy rábízott valakire − felbukkanó sokféle érzelem között a bűntudat is megjelenik. Sok férfi nagylelkű viselkedésének is ez a magyarázta, amikor a feleségének hagy mindent; tudattalan bűntudata motiválja a gesztust – noha nem bűnös valójában.

           Tudattalan bűntudatunk odáig is juttathat bennünket, hogy ragaszkodunk a szenvedésünkhöz. Ha ezt nem ismerjük fel, önsorsrontó életet élhetünk. Netán megházasodhatunk újra úgy, hogy ugyanabba a helyzetbe hozzuk magunkat.

A gyerekek és a szülők egyaránt bűntudatot éreznek, az egész családot sújtja ez a nyugtalanító érzés. A bűntudat befolyással lehet a válás folyamatára, például békülést kezdeményezhetünk, vagy engedményeket tehetünk vitás kérdésekben. Előnyök szerzésére is felhasználható, sokan manipulálnak azzal, hogy felébresztik a bűntudatot a másikban siralmas állapotuk megmutatásával, vagy egyéb dolgokkal. Néha ez sikerül is, és a válást kezdeményező fél megretten a döntés felelősségétől, és ekkor kezdetét veheti a szét-össze játék. A pár felváltva érzi magát bűnösnek, amitől igyekszik szabadulni, és közeledik a társa felé, egészen addig, amíg a másik vét valamit, és övé lehet a felelősség. Aztán fordul a kocka, és kezdődik minden elölről.

 

Harag

 

A másik jellemző érzés, amely szinte elkerülhetetlen a válási folyamat során, a harag. Egy barátnőm összehordta a férjével készült közös fényképeket, az egész múltjuk relikviáit, kihordta az erkélyre és felgyújtotta. Kijöttek a tűzoltók, megmentették a házat, ám azóta is végtelenül fájlalja múltjának szimbolikus felégetését. Pár év múlva ugyanolyan erővel próbálta pótolni a fotókat, mint amilyen erővel megsemmisítette azt, és az összekunyerált fotókat most igen nagyra becsüli.

Egy halk szavú, szelídlelkű ismerősömet elhagyta a férje egy másik nőért érzett szerelme miatt, és ő úgy maradt magára három gyermekével, mint akit elgázolt egy ámokfutó autós, és úgy vérezve és sebesülten kell gondoskodnia gyerekeiről. Engesztelhetetlen haragjában trágár sms-eket küld, szidalmazza az új nőt, és a gyerekek előtt sem tudja türtőztetni magát.

A válás krízisében lévő személyekre igen erős, ijesztő, bosszúálló fantáziák is jellemzőek lehetnek. Ez önmagunkról alkotott képet is romba önti, és még azt a kétségbeejtő kérdést is felveti: kik is vagyunk mi valójában? Megismerkedhetünk egy olyan lényünkkel, amivel eddig semmiféle rokonságban nem álltunk, sőt, azt sem tudtuk, hogy létezik. Viselkedésünket abnormálisnak gondoljuk, ha először kerülünk ilyen helyzetbe, és semmit sem tudunk a válás okozta krízis pszichológiai vonatkozásáról. Kell-e szégyenkezzünk álmaink, gondolataink miatt? Hol kezdődik a bűn? A lélek ismerői azt állítják, ha kevésbé félünk saját fantáziáinktól, kevésbé vagyunk bűntudatosak miattuk, akkor kiváló levezetési módot találhatunk bennük. Ha megismerkedünk saját rossz énünkkel, nem jelenti azt, hogy teljesen azzá is kell válnunk.

A harag nem mindig indokolt. Sokszor a fájdalom elkerülése érdekében inkább a haragot választjuk, akkor is, ha az eszünkkel világosan látjuk, társunk semmi bűnt nem követett el ellenünk. Szabadulni akarunk a haragunktól, hiszen szenvedtet minket, de mégis ragaszkodunk hozzá, mert olyan előnyökkel jár, amiknek nem vagyunk tudatában, és szintén a koragyermekkori tapasztalataink következménye.

 

A védőháló, amely elkap

 

Házasságban élve bármilyen gondunk, bajunk esetén elsősorban a házastársunktól várhattunk segítséget. Váláskor éppen ő az, aki a bajunkat okozza, elveszítjük tehát a legfontosabb támaszunkat. Ebben a helyzetben valamilyen közeli családtag támogatására lehet számítani. Sajnos a válással a közös barátok egy része is elveszhet. Először igyekeznek megmenteni a házasságunkat, aztán előbb-utóbb valamelyik fél pártjára állnak. Nem jobb a helyzet akkor sem, ha pártatlanok maradnak, hiszen ilyenkor elkötelezetten mellénk álló emberek nyújtanak csak elegendő támogatást.

Válási folyamatban egy igazi jó barát aranyat ér. A válás hónapokig tartó folyamatában, és az utána következő időkben is mindig történhet valami – különösen ahol nehéz a megegyezés, vagy ahol a gyerekek miatt folyatódik a kapcsolat – ami felboríthatja a lelki békénket. Zaklatott lelkiállapotunkban csak őrlődünk saját gondolataink malmában, és nem tudunk kikeveredni belőle. Ha erőteljesebb a történés, akadályozhat a munkánkban is, megbénulhatunk aznapra. Ilyenkor egy türelmes hallgató segíthet rajtunk.

          Ahhoz, hogy lelkünk minden – vagy majdnem minden titkát feltárhassuk egy barátnak, nagyfokú bizalomra van szükségünk. Tudnunk kell, hogy a barát nem ítélkezik felettünk, nem bírál, nem kifogásolja gondolatainkat, tetteinket. Többnyire mi magunk vagyunk önmagunk legszigorúbb bírái: egy jó barát még ezen is képes enyhíteni. Nem üdvözli kitörő örömmel a „hülye” lépéseinket, de megérti, és elfogadja, hogy ez idő tájt az ismert és szeretett barát, barátnő bizony tesz rossz lépéseket is. Megnyugtat bennünket, hogy ebben a krízishelyzetben érthető a viselkedésünk, és biztosít további szeretetéről. A válási krízisben ugyanis szerethetőségünket is megkérdőjelezzük. Az egyik legrémisztőbb érzés, hogy nem vagyunk azonosak korábbi önmagunkkal. Hajlamosak vagyunk saját magunkat rossz színben látni. A jóbarátok dolga ilyenkor visszaadni elveszített önbecsülésünket. „Teljesen rendben van, hogy így érzel, így viselkedsz, mindenki más is ilyen lenne hasonló helyzetben. Semmi gond veled, te normális vagy, a helyzet a szörnyű.” Fennállhat a veszélye annak, hogy ha a kritikátlanul mellénk áll, és mindenben megerősít, akkor az áldozatszerepünkben erősít meg, így megakadályozza, hogy tanuljunk a hibáinkból. Saját tapasztalatom az, hogy akkor, amikor a legerősebb érzelmi örvényben vagyunk valamilyen esemény miatt, ami kifordított önmagunkból, nem szerencsés a saját felelősségünkre felhívni a figyelmet. Akkor az elfogadás segít, az, hogy a barát magához öleljen − képletesen, vagy valóságosan − megértse a fájdalmunkat, vagy haragunkat.

Kutatások sora bizonyítja, hogy a társas támogató hálózat megvédi az embereket a legkülönfélébb tragédiákat követő megbetegedéstől és haláltól. Erőszak, haláleset, a munkahely elvesztése, a válás és egyéb traumák sokkal könnyebben elviselhetőek, ha az ember segítségért fordulhat a jóbarátaihoz. A férfiaknak azonban nehezebb a dolguk, mivel a hagyományos szerepviselkedés szerint kevésbé mutathatják ki elesettségüket. Igyekeznek ebben a helyzetben is férfiasan viselkedni, leplezik sebezhetőségüket, szégyenkeznek, ha segítségre szorulnak, így kevésbé tudnak élni a szociális védőháló nyújtotta támogató erővel.

Sajnos a barátok, szomszédok, együttérző munkatársak kezdeti segítőkészsége hamarabb lelohad, mint a felépülés bekövetkezne. A hozzátartozók halálát feldolgozó gyászcsoportokba jelentkező személyek motivációja gyakran az, hogy már nem kapják meg a környezetüktől a korábbi segítséget, már nem terhelhetőek. Ez válás esetében még inkább így van, az emberek nem értik, ha már lezajlott a válás jogi része, kialakult az új élet menete, miért nem nyugszik meg az illető? Úgy érzik, hiábavaló a támogatásuk, ezért egy idő után visszavonják jóindulatukat. Aki maga is nem vált, nehezen érti meg, milyen hosszú és rögös út az elszakadás, feldolgozás útja.

Váláskor gyakran a legkézenfekvőbb megoldás a szülői házba való menekülés. Itt az érzelmi támogatáson kívül fizikai támogatást is kaphat a válsághelyzetbe került személy, azonban ennek a veszélye az, hogy ha tartósan igénybe veszi a szülők segítségét, függőség alakulhat ki, és visszaminősül gyerekké.

Nem gond nélkül való tehát a szülők, barátok, munkatársak támogatása, de az első hónapokban „életmentő” lehet.

 

(Részlet Singer Magdolna Vigasztalódás a gyászban – A haláleset és válás utáni veszteség feldolgozása című könyvéből. Jaffa Kiadó, Budapest, 2010

 

 

 

Singer Magdolna

www.valasesujjaszuletes.com