avagy a A nárcisztikus személyiség rajza

A klasszikus neurózis-fogalom hanyatlásával és a neurózis klasszikus megjelenési formáinak ritkulásával párhuzamosan, a huszadik század közepétől egyre növekvő számban jelentkezik a lélekgyógyásznál egy önmaga teljességét átélni képtelen kliens típusa. Ezekről az emberekről azt tartják, hogy a személyiségük beteg, és a neurózis kóroki tényezőinél korábbi és súlyosabb konfliktusok feszülnek szenvedéseik és alkalmatlanságuk mögött. A betegeknek egy feltűnő csoportja grandiozitással áthatott képet hordoz önmagáról, emberi kapcsolataikat valami eltorzítja és kiüresíti.
A klasszikus neurózis-fogalom hanyatlásával és a neurózis klasszikus megjelenési formáinak ritkulásával párhuzamosan, a huszadik század közepétől egyre növekvő számban jelentkezik a lélekgyógyásznál egy önmaga teljességét átélni képtelen kliens típusa. Ezekről az emberekről azt tartják, hogy a személyiségük beteg, és a neurózis kóroki tényezőinél korábbi és súlyosabb konfliktusok feszülnek szenvedéseik és alkalmatlanságuk mögött. A betegeknek egy feltűnő csoportja grandiozitással áthatott képet hordoz önmagáról, emberi kapcsolataikat valami eltorzítja és kiüresíti.

Az általában vett személyiségzavar állapot, bizonyos értelemben a psziché rokkantságaként fogható fel. A személyiség vonásai rugalmatlanok, rontják az alkalmazkodást, és az egyén emiatt feltűnően rosszul funkcionál vagy szenved. Ez az állapot tartós, megszabja a személy környezetéhez és önmagához való viszonyát. Gyakran már a kamaszkor alatt felismerhető, és végigkísérheti a felnőttkort. Zavart okozhat a társas létben, az életcélok megvalósításában, az emberi közérzetben. A személyiségzavar gyakran egy másik kóros állapot (mondjuk alkoholfüggőség) kulisszái mögött húzódik meg, vagy éppen számos jellemzője hasonló lehet egy egyébként eredendően egészséges személyiség által átélhető betegséghez (pl. a depresszióhoz). A személyiségzavarban szenvedő többnyire elégedetlen viselkedése másokban kiváltott hatásával, és a miatt is, hogy gyakorta nem képes hatékonyan kézben tartani az életét.

Nárcisz-Narkisszosz a görög mitológia szerencsétlen ifja, akit Artemisz istennő olyan szerelemre gerjeszt, melyben vágyának szomja nem csillapítható: önmaga vízben tükröződő képét kell szeretnie. Nárcisz végül tőrt döf szívébe. A boldogtalanságra ítélt, magányos figura aztán számtalanszor fölbukkan a világirodalomban.
„Nem szól, nem hall, nem ért, mert néma, siket, hideg!
Mert vízi tükröződés, üres és léte nincs”
– ahogyan Ungvárnémeti Tóth Lászlót idézi Weöres Sándor a Psychében. Nárcisz épp beszámol apjának, Kephisznek a borzalomról, ahogy önmaga forrásvízben megpillantott szép alakjának esedezett.

Ez tehát a mitologikus történeti keret, ami a nárcizmus jelentését napjainkig meghatározza: hordozza az eltúlzott öncsodálat és az egyidejű szerencsétlenség paradoxonát. A művészet és a történelem kiemelt helyet ad a „nagy” nárcistáknak, gondoljunk Peer Gyntre, vagy Fellini személytelen nőimádatában végül egy bábuval táncoló Casanovájára, esetleg Románia Conducatorára vagy Szaddám H. úrra Irakban. Bergman Personája az a mű, amelyben több szerző a klinikai értelemben vett nárcisztikus személyiség legárnyaltabb rajzát fedezi föl. A film akciói és illúziói javarészt egy szigeten, két nő egymásra utalt közegében játszódnak. Egyikük színésznő, régi maszkjait semmissé tevő hallgatásba burkolózik, előadás közben némult meg a színpadon. Hallgatása új, erőteljes szereppel ruházza föl. Partnere a mellérendelt ápolónő, aki az egészség, hétköznapiság, gondoskodás „personáját”, maszkját viseli. Az ápolónő föltárulkozik egyoldalú kommunikációjukban, ám kegyetlen csalódás éri: egy véletlenül felbontott levélből rádöbben, hogy ideáljában nem váltott ki emberi érzést, a másik hideg közönnyel tanulmányozza őt. Erőfeszítései ettől fogva arra irányulnak, hogy a színésznő őt önálló személyként ismerje el. Lelki tusájuk öldöklővé válik, a nővér elveszti szerepének védelmét, és mindinkább hasonulni kezd kínzójához. A kamera szemében arcuk egyszer csak egymásba olvad.

A nárcizmus pszichológiai fogalma a XIX. század végén született, azon perverziók klinikai leírására, mikor az egyén saját testével, mint szexuális tárggyal foglalatoskodik. Ez az értelmezés hamar kikopott a köztudatból, és gyanús, hogy ma máshol húzódnak a szexuális elhajlás fogalmi határai. Mindenesetre Freud és az analitikus mozgalom révén a nárcizmus megkezdte folyton megújuló koncepciói nyújtotta karrierjét, és visszaemeltetett a hétköznapi nyelvbe is, mint az önimádat, az eltúlzott önértékelés szinonimája.

A nárcisztikus személyiség külszínét többnyire zavartalan, hatásos szociális alkalmazkodás adja. Mérei Ferenc a személyiségzavarokat az „egészség álarca”-ként jellemezte. Hamarosan feltűnik azonban, hogy gondolatai szokatlanul sokat forognak önmaga körül. Grandiózus önbecsülése egyszerre önfenntartó és törékeny, és bár törekszik a másoktól való függetlenségre, csodálat iránti igénye kiszolgáltatottá teheti. Ha önérzetét nem képes hódolattal, különleges előnyök kiélvezésével, nagyszabású önképének megfelelő ingerekkel táplálni, unottá, nyugtalanná válik, esetleg dühvel, a szégyen és megalázottság érzésével reagál, amit olykor hűvös közöny mögé bújtat. Sokszor menti meg a letörtségtől és a tartós depressziótól, szorongástól, hogy nárcisztikus fantáziálásba húzódik vissza. Grandiózus fontosságának élménye hitványságáéval váltakozhat. Irigységre és bosszúra hajlamos. Idealizálja azt, akitől sokat vár, míg a számára kevésbé fontos személyeket lenézi vagy megveti. Különleges bánásmódot követel, például, hogy nem kell ott sorban állnia, ahol a többieknek igen. Nincs valódi empátiája, a mások iránti érdeklődése csekély. Egy színpad közepén áll, egyedül, árnyalakok közt. Kapcsolatait kihasználja, esetlegesen megnyerő modora mögött hideg természet rejtőzik. Érzelmei differenciálatlanok, szélsőségesek: fellángolnak, szertefoszlanak. Akit ma istenített, holnap talán lenézi. Társa gyakran dependens személyiség, aki hajlandó alárendelődni, és pszichológiai értelemben kiszolgálni őt.

A függetlenség célja a fenyegetően megélt intimitás kerülése. A nárcisztikus hatalomra és presztízsre törekszik, belső céljait ezeken keresztül valósítja meg legtökéletesebben. Hatalmasabb, szebb, jobb módú, fontosabb akar lenni, mint más. Lehet igen sikeres, de ha nincs valódi értékelhető tehetsége, inkább elidegenítő, bosszantó, komikus benyomást tesz. Lenézi a konvenciókat, feltéve, hogy őt magát akadályozzák. Elégedettnek, magabiztosnak tűnik. Jó a kedélye, de könnyen válik ingerültté. Van, aki mindezen túl hangsúlyozza az önállóság élményének hiányát. Kohut szerint a személyiség határai elmosódhatnak, így az emberi kapcsolatokban rejlő konfliktus lehetősége veszély forrása. Szakadatlanul bizonyítania kell önmaga számára létezését, s ez testi öningerlésben is kifejeződésre jut. Túlérzékeny a mások ítéletével szemben, akkor is, ha nem mutatja. Amit a fantáziájában nem tud megoldani, arra magyarázatokat teremt, ha ez sem működik, hibáit kivetíti másokra.

Ez az „ideális”, másképpen fogalmazva prototipikus nárcista jellemrajza. Meglehetősen brutális és kellemetlen összegzés. Mint valami mesebeli gonosz képe, aki az „erő sötét oldalával” lépett szövetségre. Nem szabad elfelejtenünk, hogy bár a nárcisztikustól a környezete nagyon tud szenvedni, ő maga is esendő, szenvedő emberi lény, aki, ha magatartása, attitűdje sokszor helyteleníthető is, jellemének szerencsétlen mintázatáról eredetileg nem maga tehet.

A nárcisztikus személyiségnek egyetlen természetes ellensége van. A valóság. Míg a viszonylag egészséges ember, akivel a sors olykor dédelgetve, olykor mostohán bánik, érése és tapasztalatai alapján megtanulja életét egyfajta „derűs szomorúsággal” szemlélni, a nárcisztikust a veszteségek, a korral járó nehézségek, a kudarcok, pesszimistává, néha tartósan deprimálttá teszik. Nem képes minden nehézség elől nagyzásos fantáziáinak fellegvárába menekülni. Gyakran törnek rá hipochondriás panaszok, ezekkel visszanyerheti megbicsaklott fontosságérzetét, a hipochondria az önmagunkkal való törődés gazdaságtalan pótszere. Ritkán szorong, mert a szorongást gyengeségnek tartja, jellemzőbb a keserű elégedetlenség, és ha megbántják, a bosszúvágy. A kudarcot ugyanakkor zseniálisan racionalizálja, ha őt hallgatjuk, elhihetjük azt is, hogy voltaképpen győzött. Néha paranoiddá válik, vagy csak gyanakvóan rágódik.

A kórosan nárcisztikus személy nem tudja, hogy nárcisztikus, leszámítva persze azokat, akik terápiájukban eljutottak ehhez az önismereti fordulathoz. Ritkán keres föl szakembert, mert aki tökéletes, azt szerelni sem kell. Gyakran vannak azonban rövid krízisállapotai, gyors visszabillenéséhez igényelhet krízisintervenciót. A betegek egy csoportjának a hosszú, támogató egyéni terápiát, míg a stabilabb én-szerkezetűeknek a módosított technikájú pszichoanalízist javasolják. Családterápiára főleg serdülőkorban van esély. A csoportterápiák relatíve kevéssé sikeresek, a nárcisztikus maga is eleve kissé nyűgösnek érzi, hogy a figyelmen osztoznia kell.

Maga a puszta szó, hogy nárcizmus, egyszerre több dolgot jelent, ezeket aztán könnyű összekeverni. Jelenti az imént tárgyalt kóros személyiséget, de ugyanakkor egy fejlődéslélektani, csecsemőkori stádiumot is, amelynek egészséges fejlődés esetén érett megnyilvánulásai: a reális önbecsülés, a humor, a kreativitás. Másfajta érzékeny embernek is lehet „nárcisztikus sérülékenysége”. A nárcizmus, mint fejlődéslélektani konstruktum és mint személyiségpatológia rendkívül ihletően hatott a kortárs analitikus teoretikusokra, így mind a jelenség megértésében, mind a terápiás következményekben komoly előrelépések történtek. Ennek részleteit Kernberg és Kohut munkáiban ismerhetjük meg, jelen írás keretei közt nem tárgyalhatóak. Hogy hogyan alakul ki a nárcisztikus személyiség, meglehetősen eltérő nézetek születtek. Az egyik felfogás szerint az elhanyagoló, túlzottan kritikus, büntető, tehát az optimálisnál lényegesen frusztrálóbb szülői magatartás vezet ilyen eredményre. A másik nézet a gyereket a valódi értékén felül, ellenszolgáltatás nélkül istenítő attitűdöt nevezi meg okként. Ebben az esetben a különlegesség tudatát nem ellensúlyozzák elvárások, a másokkal való együttműködésre szoktatás.

A nárcizmus, mint jelenség, nemcsak az egyén, hanem a csoport szintjén is teret nyerhet. Közösségi lecsapódásai: a rasszizmus, a szexizmus, a nacionalizmus, de tágabban akár valamely vallási vagy politikai csoporthoz való sajátos odatartozás is. Fromm ezeket az egyéni nárcizmus szublimációjának tartja. Lasch „Az önimádat társadalma” című könyvében egyenesen a társadalmat mélyen átható nárcizmusról beszél. A társadalomban és a kultúrában végbement változások az individuumot hangsúlyozzák a közösséggel szemben, az énben való újfajta elmélyedés, az önmegvalósítás nagyobb jelentőséggel bír, mint valaha. Hozzátehetjük, hogy a fogyasztói lét gerjesztette emberfeletti vágyak, a család és a közösségek eróziója, az egzisztenciális talpon maradás versenyhelyzetei rendesen morzsolják az optimális szeretetet, figyelmet és optimális frusztrációt is adagoló szülői magatartást. A hűvös, szeretetlen, hálátlan gyerek tehát legtöbbször a mi termékünk. A szeretni képes, együttérző, együttműködő, jó önbecsülésű pedig a mi gondoskodásunk és élhető kereteket nyújtó jelenlétünk gyümölcse.