Mostanában egyre több szülő és pedagógus használja a hiperaktív kifejezést, az izgő-mozgó, nyugtalan gyermekek jellemzésére. Ez sokszor jogos, de vannak esetek, amikor ha alaposabban megvizsgáljuk a gyermek viselkedését, kiderül, hogy nem az.
Például ha nem sikerül megnyugtatni egy nyugtalan, feszült gyermeket, akkor enyhítheti a bűntudatot, a kudarc érzését és megkönnyebbülést jelenthet, ha egy szakkifejezést találunk a gyermek problémájára. A fegyelmezetlenséget és a hiperaktivitást azonban nem könnyű megkülönböztetni egymástól.
Milyen is tehát egy valóban hiperaktív gyermek?

Egy hiperaktív gyermek nem csak bizonyos felnőttek társaságában nyugtalan, hanem minden helyzetben állandó pörgésben él, szinte sose képes megnyugodni. Olyan mintha „állandóan fel lenne húzva”. Rengeteg energiája van, fáradhatatlan, „nem lehet leállítani”. Egyik tevékenységből a másikba kezd, anélkül, hogy elmélyülne valamelyikben. Mindig rohan, siet, ugrik, új dolgok után nyúl, amit eddig tartott, az kipotyog a kezéből. Kettőtől négy éves korig ezekkel a kifejezésekkel szinte minden gyermek jellemezhető, de a hiperaktív gyermeknél sokkal ritkábban tapasztaljuk az önálló, nyugodt játékot, és nála a kicsikre jellemző fáradhatatlanság és mozgásigény nagyobb korban is megmarad. Később is erőteljes impulzusokkal igyekszik kapcsolatban lenni a körülötte levőkkel; akár sok beszéddel, akár akciók sorozatával. Ezekre a tulajdonságokra a szülők eleinte büszkék szoktak lenni, hisz ez mutatja, hogy a gyermekük aktív, életrevaló, bírja a strapát. „Bár én bírnám így!” — mondják. Egy darabig talán még adjuk is a „lovat alá”, igyekszünk feltüzelni őt, minél izgalmasabbá tenni számára az életet.

Egy igazi hiperaktív gyermek számára az élet az egymást érő izgalmak soha ki nem fogyó tárháza. Ez pompás lehet, igaz? A probléma azonban igazán ott kezdődik el, amikor a gyermek testi erejének növekedésével egyre fárasztóbb lesz vele kapcsolatban maradni, ő pedig továbbra is telhetetlen. Használni akar bennünket arra, hogy még több élvezethez jusson. Nem tudja visszafogni magát, mindig többet akar, állandóan új és új dolgok után vágyakozik, amiket nem vagyunk képesek megadni neki. Egy idő után azt is észrevehetjük, hogy érdeklődése felszínes, figyelme állandóan elterelődik, nagyon nehezére esik az elmélyült koncentráció.

Ha segíteni akarunk ezeknek a gyerekeknek, meg kell értenünk, hogy valójában mi zajlik le bennük, és miért. A hiperaktivitást több minden okozhatja. A leggyakoribb okok alapján különböző típusokat különböztethetünk meg. Ebben az írásban a három leggyakoribbat szeretném ismertetni.

Az első a veleszületett élénkség, temperamentum. A hiperaktív gyermekek és felnőttek e csoportja születésétől fogva nagyobb energiaszinttel rendelkezik, mint mások. Az újszülöttek körülbelül 10%-a tartozik az úgynevezett: „nehezen kezelhető gyerek” kategóriájába. Ez úgy tűnik, hogy minden népcsoportnál így van. Ezek a csecsemők sírósabbak, mohóbbak, követelőzőbbek, és sokkal nehezebben megnyugtathatóak, elaltathatóak, mint a többiek. Szélsőséges körülmények között ezen gyermekek életben maradási esélyei jobbak, mert több gondoskodást és odafigyelést harcolnak ki maguknak. Mozgásuk gyorsabban fejlődik, mint másoknak. Általában hamarabb ülnek fel, állnak fel, kezdenek beszélni stb., mint az azonos nemű kortársaik. Később is jellemző rájuk, hogy nagyon aktívak, erőteljesek, az átlagosnál jobban szeretik a kihívásokat, a veszélyt, a megmérettetést, a versenyt. Gondolkodásuk is gyorsabb, érdeklődésük bizonyos témák iránt erősebb, ezzel együtt, ami nem érdekli őket, azzal nem hajlandóak foglalkozni. Ezekből adódóan, bizonyos dolgokban sokkal tehetségesebbek, mint mások, más területeken pedig elmaradnak az átlagtól. Természetükből adódóan vezető szerepre törnek, igyekeznek átvenni az irányítást. Minden fajta életvágy, életösztön erősebben hajtja őket. Számukra nehezebb feladat megtanulni ezen energiák irányítását és kulturált szabályozását, mint másoknak. Az ilyen gyermekek az átlagosnál érzékenyebben reagálnak a kapcsolat alakulására, jó hangulatban szívesen elsajátítják a normákat és a szabályokat, ha azonban erőszakosak vagyunk, és fenyegetőzünk ez rivalizációt, devianciát, vagy súlyosabb esetben, megfélemlített behódolást, apátiát és rejtett agressziót vált ki bennük. Különösen érzékenyek mind a pozitív, mind a negatív megerősítésekre. Nem várhatunk tőlük minden területre kiterjedően átlagos, „normális” teljesítményeket. Akár romboló, akár építő módon, de sajátosságaikkal ki fognak tűnni a többiek közül. Ha segítünk nekik kibontakoztatni adottságaikat, képesek lesznek arra, hogy az érdeklődésüknek megfelelő dolgokban jóval az átlagos szint felett teljesítsenek, környezetükre lelkesítő motiváló hatással legyenek.

A hiperaktivitás következő típusát az idegrendszeri éretlenség egy bizonyos fajtája okozza. A tünet ebben az esetben egy öngyógyítási kísérlet. A gyermek a szabad, öntörvényű mozgásával igyekszik elérni, hogy megkapja azokat a szükséges ingereket, amik idegrendszerének fejlődéséhez szükségesek. Ezek a mozdulatok elnagyoltak, impulzusszerűek, gyorsak, kapkodóak és általában ügyetlenek. A gyermekre egész kis korától jellemző, hogy mozgása összerendezetlen, figyelmetlen, gyorsabban hajtja végre a mozdulatokat, mint amilyen mértékben biztonságosan tudja kontrollálni azokat.

Az egyensúlyozás, a téri tájékozódás és a saját test helyzetének érzékelése nem velünk született képességünk, hanem egy hosszú — tudat alatt végbemenő — tanulási folyamat eredménye, aminek következtében az idegrendszer központi struktúrái fejlődnek. A magzati élet, a csecsemő és a kisgyermekkor során olyan érési folyamat zajlik le, amihez elengedhetetlenül fontos külső tényezőkre van szükség, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a gyümölcsnek is az éréséhez megfelelő mennyiségű és minőségű napfényre, vízre, talajra, gazdanövényre és gondoskodásra van szüksége. A gyermeknél is így van ez. Ha a megfelelő körülmények rendelkezésre állnak, a baba testileg és lelkileg is alkatának megfelelő módon érik. Ha nem azt kapja, amire valóban szüksége van, akkor bizonyos területek elmaradhatnak a fejlődésben. A magzat és a csecsemő kiegyensúlyozott fejlődése az anya kiegyensúlyozott életviteléből (is) következik. A terhesség és a szülés során fellépő komplikációk ugyanúgy traumatikusan hathatnak az idegrendszer fejlődésére, mint a szülő káros szenvedélyei vagy kiegyensúlyozatlan, szorongásokkal, feszültségekkel teli érzelmi állapota. Hogy milyen körülmények szükségesek egy baba idegrendszerének éréséhez a magzati és a csecsemőkorban azt nagyon nehéz úgy meghatározni, hogy az minden babára egyformán igaz legyen. Az afrikai Szenegálban például az anyát a szülés után két hónapra magára hagyják a babájával, azért hogy kitanulja, hogyan kell bánnia azzal az egyszeri és megismételhetetlen kis emberrel, akit a világra hozott. Arra a két hónapra minden teendőjét átvállalják tőle. Gondoskodnak az ellátásukról, és az anya esetleges többi gyerekéről. Időt biztosítanak számukra az összehangolódáshoz. Ha nyitottak és érdeklődőek vagyunk a baba szükségletei iránt, akkor megtanulhatjuk azt, hogy mire van szüksége a fejlődéshez. Kiemelhetnénk például a ringatás hangsúlyozottan fontos szerepét a mozgás és a téri tájékozódás fejlődésében, de a ringatás szó önmagában nem fejezi ki azt, amire a magzatnak és a csecsemőnek valójában szüksége van. Ami igazán fontos lehet ebben az életkorban, azt talán inkább úgy lehetne kifejezni, hogy a ringás, a hullámzás élménye. Egy nyugtató, bódító, andalító együtt hullámzás azzal a személlyel, aki körülveszi, biztonságot, megnyugvást ad neki. Ebben az élményben benne van az anya hangja, illata, íze, tapintása és meleg tekintete is. A beszéd kialakulása előtti időszakban még nem különül el egymástól az érzelmi és a fizikai inger. A fizikai feltételek és a táplálék megléte önmagában még nem elegendő ok a csecsemő számára az életben maradásra. Az érzelmi háttér ad tartalmat, jelentést mindennek, sőt a testi és az idegrendszeri fejlődés szempontjából is ugyanolyan meghatározó, mint pl. a táplálék. Egész életünk során megmarad egy hozzáállás valahol a tudat alatt, amivel a helyzeteket hasonlóképpen a csecsemőkhöz, mi is egységes egészként kezeljük. Nem is gondolnánk, hogy ez normális életvitelünknek mennyire fontos alapját képezi. Ha ez a biztonságos alap szétesett, akkor a biztonságos mozgás és érzékelés is szétesik. A helyzetek, az alakzatok, a hangulatok nem állnak össze egészekké, vagy hiányos formákat alkotnak, vagy véletlenszerűen összedobált részekből álló halmazt képeznek. Ilyenkor a belső észlelésből is hiányoznak a stabil viszonyítási pontok, vagyis a gyermeknek önmagáról nehezebben alakul ki egy olyan belső képe, amihez a külvilágot viszonyíthatná. Emiatt aztán sokkal nehezebben tanulja meg például, hogy melyik a jobb és melyik a baloldal, és nehezebben követhetők számára az elnevezések és a logikai kategóriák.

Ha nem alkotunk kategóriákat, akkor nincs két egyforma helyzet. Örökös változás van. „Nem léphetsz kétszer ugyanabba folyóba.” Ezen a kategóriák, szimbólumok, analógiák kifejlődését megelőző szinten próbálja — tudattalanul — a hiperaktív gyermek önmaga létrehozni azokat az élményeket, helyzeteket, melyekre idegrendszerének és tudatosságának továbbfejlődéséhez szüksége van. Gyors kapkodással igyekszik összerakni azokat az ingereket, melyek az egység élményét biztosíthatják számára. Sajnos ez a próbálkozás sok esetben csak fokozza a problémát. A világ még kaotikusabb, még bizonytalanabb és még ellenségesebb lesz, azért is mert a szülők, nevelők igyekeznek enyhébb vagy keményebb eszközökkel, akár erőszakkal megnyugtatni, lelassítani a gyermeket.

Mi tehát a helyes hozzáállás? Mit tegyünk, hogy segítsünk gyermekünknek?

Amire a fejlődéshez ilyenkor a gyermeknek szüksége lenne, az az, hogy elfogadjuk az impulzusait, a mozdulatait olyannak amilyenek, és lehetőséget biztosítsunk a számára, hogy ha elfáradt, egy-egy pillanatra megpihenhessen a közelünkben. Persze ezt könnyű mondani, de valójában nagyon nehéz elviselni egy állandóan nyugtalan gyereket.

Ha a szülő úgy érzi, hogy egyedül nem megy, az ilyen esetekben segíthet az Ayres vagy más néven szenzoros integrációs terápia is. Ezt a módszerben járatos szakemberek egy olyan speciális eszközökkel – kötelekkel, hálókkal, hintákkal – felszerelt „tornateremben” végzik, melyben a gyermeknek – biztonságot nyújtó felnőtt jelenléte mellett – lehetősége van arra, hogy megtapasztalja mindazokat az élményeket és „állapotokat”, melyek idegrendszerének, gondolkodásmódjának fejlődéséhez szükségesek. Szabad, önálló mozgásindítás, a testhelyzet érzékelése, a fizikai környezet elemei, a jelenlévő személlyel folyamatosan alakuló kapcsolat hangulata, az együttműködés lehetőségei, szabályai, az emlékek, a gondolatok megjelenése és megfogalmazódása. Ezen elemek folyamatos érzékelése és tudatosítása megalapozza azt a tanulási folyamatot, mely hosszútávon az idegrendszer érzékelésért, figyelemért, mozgásért felelős struktúráinak a fejlődését eredményezi. A módszer alkalmazása óvodás és kisiskolás korban igen hatékony lehet.

A hiperaktivitás harmadik típusába az érzelmi okok miatt túlzottan aktív gyermekeket sorolhatjuk. Ebben az esetben a tüneteket lelki problémák okozzák. Ilyenkor a gyermek bizonyos érzelmekkel nem tud megküzdeni. Míg a hiperaktivitás előzőekben bemutatott típusai már a magzati illetve csecsemőkortól kezdődően tapasztalhatóak, és az átlagostól való eltérések a mozgásfejlődés korai szakaszaitól kezdődően megfigyelhetőek, addig az érzelmi alapon kialakuló túlmozgásos tünetek általában a 3-4 évesnél nagyobb gyermekeknél jelentkeznek. Az érzelmi problémák miatt kialakult túlzott aktivitás megjelenése igen nagymértékben függ a körülményektől. Előfordulhat például, hogy egy családtag elvesztését, a családban uralkodó kaotikus érzelmi kapcsolatokat, vagy bizonyos késztetéseit illetve félelmeit nem tudja feldolgozni a gyermek, és ezen érzelmek átélése elől menekül egy nyugtalan, izgalmi állapotba, amivel fokozott odafigyelést vált ki belőlünk. Ilyen esetben fontos elgondolkodnunk azon, hogy milyen aktuális probléma lehet az, ami a gyermek számára nehézséget jelenthet, még akkor is, ha az adott történés látszólag nem okoz számára problémát. A tünet jelezhet egy olyan problémát, aminek a feldolgozásában fontos lehet beszélgetéssel, játékkal vagy együttérzéssel segítséget nyújtani a gyermeknek. Minden családban történhetnek kisebb-nagyobb változások, veszteségek, esetleg egy új testvér születése, költözés, válás; bármi, ami megzavarhatja a gyermek nyugalmát. Ezeket a változásokat meg kell beszélni vele, persze minden esetben az ő életkorának megfelelő szinten.

Előfordulhatnak bonyolult és többszörösen áttételes, a szülő számára nehezen átlátható helyzetek is, melyekben érdemes pszichológus segítségét kérni. A lakóhely szerinti nevelési tanácsadót bárki felkeresheti, ahol képzett szakemberek, gyermekpszichológusok, családterapeuták segítenek az okok feltárásában és feldolgozásában.

Gyakori kérdés, hogy hogyan fegyelmezzük, esetleg büntessük a hiperaktív gyermekeket?

A nagy energiákkal pörgő gyermekeknek mindig nehézséget okoz a szabályok betartása, mások szempontjainak megértése és elfogadása. Sokszor „nem bír magával, és mi sem bírunk vele.” Ilyenkor lehet, hogy pánikba esünk, és indulatosan megbüntetjük. Egy rövid ideig, ameddig a megfélemlítés tart, ez hatásos, később mégis minden kezdődik elölről, mintha a gyermek semmit sem tanult volna a megleckéztetésből. Ennek oka az, hogy a büntetés fokozza a szorongást, ami ismételten nyugtalanságot eredményez, és ő még kevésbé fér a bőrében. A feszültség és izgalom növekedése nála rögtön aktivitást eredményez, még mielőtt képes lenne késleltetni és irányítani az impulzusait. Minden erejét összeszedheti, hogy ne így legyen, de elég, ha csak egy pillanatra nem figyel oda, és máris belekeveredik valamibe, aztán „áll a bál”, és lehet takarítani az üvegcserepeket utána.

Ha a felnőttek következetesen és erőteljesen büntetik, megszégyenítik, a gyermek megtanulja folyamatosan visszafojtani az impulzusokat, de a következmény egy megfélemlített és gátlásos fejlődésmenet lesz: A hiperaktivitás ilyenkor átadja a helyét a gátoltságnak és a figyelemzavarnak, ami tanulási problémákhoz vezet. A gyermek ilyen esetben figyelmetlen, szórakozott lesz, mozgásából hiányzik a lendület, a ritmus; összerendezetlen, ügyetlen, csetlik-botlik, nem tudja mikor, melyik lábára álljon. Ez mind a túlzottan erős szorongás jele, ami az aktivitást váltotta fel. „Az energia nem vész el, csak átalakul.”

A hiperaktív gyermekek nem csak a türelmünket teszik próbára, hanem, a nevelési elveinket is. Ezek a gyerekek gyakrabban keverednek konfliktusokba a környezetükkel, mint nyugodtabb társaik. Nagyon sokat segíthetünk nekik, ha arra tanítjuk őket, hogy hogyan tudják inkább felhasználni az energiájukat a saját maguk és mások örömére. Mivel ezek a gyermekek az átlagosnál nehezebben viselik a szabályokat és a korlátokat, nagyon fontos odafigyelnünk arra, hogy hogyan igyekszünk mégis elérni náluk ezek betartását. A kitörő életvágy könnyen letarolhat másokat, így fontos mások szempontjainak a figyelembe vétele is. Hangsúlyt kell fektetnünk az empátia, az együttérzés képességének kifejlesztésére. A sikerélmény szárnyakat ad nekik, a büntetés és a kudarc még jobban elkeseríti őket, mint másokat. Fontos, hogy azzal foglalkozhassanak, ami jól megy nekik. A nap során beszerzett tapasztalatok között a sikerélmények száma legyen több mint a kudarcoké. Náluk különösen fontos betartani azt az egyébként is fontos nevelési elvet, hogy: a büntetéssel ne fenyegetőzzünk! Ha a gyermek hibát követ el, vele együtt vonjuk le a tanulságokat, és tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy értse meg annak következményét. Legyen számára is világos az a viselkedés, amit szeretnénk nála elérni, és nyerjük meg őt szövetségesnek! Segítsük őt minden eszközzel abban, hogy ezt gyakorolhassa kis lépéseket téve a megvalósítás felé! Minden elért eredmény legyen neki is sikerélmény ezen az úton, aminek a végén ő is felnőtt lesz.