Ajánlás

Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt és mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.

Francois Villon: Apró képek balladája
(Szabó Lőrinc fordítása)[2]

Bevezetés

A modern szuicidológiai kutatások szerint az öngyilkosság egy komplex folyamat végpontjaként értelmezhető, így pszichológiai, szociokulturális és biológiai tényezők mikro- (individuális) és makro- (társadalmi) szintű interakciójának eredménye. Az önpusztító cselekedet egyfajta „final common pathway”-nek tekinthető, melyben a fenti összetevők – esetről-esetre változó arányban – játszanak szerepet.

 

A modern tudományos megközelítést a mikro- és makroszintű kutatások, az idiográfiás és nomotetikus vizsgálódások lehetőség szerinti együttes kiegészítő alkalmazása jelentheti. Így a komplex vizsgálatok az epidemiológiai adatgyűjtéstől a statisztikai adatbázisok elemzésén keresztül a mélyinterjús vizsgálatokig és tartalomelemző esetleírásokig, a biológiai-pszichológiai-szociokulturális aspektusok figyelembevételéig igyekeznek kiterjeszteni látókörüket.

Az öngyilkos viselkedés – a befejezett, illetve megkísérelt önpusztítás – az utóbbi évtizedekben tagadhatatlanul fontos, megkerülhetetlen népegészségügyi kérdéssé vált. Az öngyilkossági trendek az 1970-es és részben a 80-as években észlelt növekedése (mind a befejezett, mind a kísérletek vonatkozásában, jelentős súllyal a fiatal korosztályokban) számos európai országban indított el a kérdéssel foglalkozó ámde nagyrészt eltérő metodikájú kutatásokat.

Napjainkban a hazai kutatások az öngyilkosság különféle összefüggéseit a komplexitás és a módszertani szigorúság változó igényével próbálják megragadni. A széleskörű kutatási spektrum a biológiai pszichiátriai kérdésfeltevéstől az epidemiológiai leírásokon át a társadalmi-gazdasági változások elemzéséig, attitűd- és médiavizsgálatokig, a magyar kultúra sajátos jelentéstulajdonító szerepének elemzéséig terjed.

A szerteágazó hazai epidemiológiai vizsgálatok közül kiemeljük a Társadalmi Beilleszkedési Zavarok program keretében Ozsváth és Kóczán vezetésével végzett Baranya megyei komplex kutatást. Az 1984-91 között történt regionális vizsgálat során részletes adatokat nyertek a befejezett és megkísérelt öngyilkosságok epidemiológiai és szociodemográfiai jellemzőire, területi megoszlására, valamint az egészségügyi és mentálhigiénés ellátó rendszerek működésére vonatkozóan is (Ozsváth, Kóczán, 1985; Kóczán és mtsai, 1991; Kóczán, 1994). Ennek folytatásaként 1997 óta a pécsi Pszichiátriai Klinikán a WHO/EURO Multicentrikus Vizsgálat keretében az egészségügyi ellátásban részesülő szuicid kísérletezők epidemiológiai felmérését végzik (Fekete, Osváth, 2004).

Az általános problémák kutatása mellett ismételten felvetődik a sajátosan magas magyar szuicid ráták kérdésköre és az ismert változások átfogó értelmezésének szükségessége. Ebből következő kérdés az, hogy mi a teendő, mi lehet az egészségügy, a pszichiátria, a mentálhigiéne feladata a prevenció-intervenció területén, az eddigi kutatási adatokra milyen rövid és hosszú távú cselekvési program építhető? A kutatások által adott válaszok jelentős mértékben vitatottak, ellentmondásosnak tűnnek, bár cselekvésre vonatkozó irányelvek felvázolására kétségtelenül alapot adnak (Fekete, Osváth, 2004). A befejezett szuicidiumok gyakoriságának csökkenése a 80-as évek közepe óta, a rendszerváltással párhuzamosan feltehetően számos egymásnak is ellentmondó hatású, protektív, illetve dezintegráló tényező együtthatásának eredője (Kovács, Kolozsi, 2000; Zonda, 2001). A kedvező változások ellenére a nemzetközi szuicidológiai kutatásban emlegetett jellegzetes magyar görbe – a kiugró időskori szuicidium gyakoriság – azonban figyelmeztető jel. Felmerül annak lehetősége is, hogy az öngyilkossági ráta csökkenése a romló egészségügyi mutatók révén akár a csökkenő élettartammal is összefüggésbe hozható lehet (Buda, 1997; Ozsváth, 2009). A magyarországi szuicid epidémia depressziós hipotézisének fontos releváns részeredményei a hangulatzavarok pontosabb felismerésének és adekvát kezelésének jelentőségére mutatnak rá, így járulva hozzá a depresszióhoz társuló öngyilkos viselkedés megelőzéséhez (Rutz, Rihmer, 1996; Rihmer, 1997). Az öngyilkosság jelenségét más szempontból megközelítve a szuicidiummal kapcsolatos attitűdvizsgálatok érdemelnek figyelmet, melyek alapján felvetődik, hogy a magyar kultúrában inkább az ellentmondásos, heterogén válaszkészség lehet szuicidogén tényező, semmint az egyértelműen elfogadó beállítódás (Temesváry, 1994; Fekete, Osváth, 2004). Az öngyilkossági krízis kommunikációs sajátosságainak vizsgálata szintén a kulturális ill. nyelvi jellegzetességek jelentőségét húzza alá (Kézdi, 1995a). Az öngyilkossági kísérletek vonatkozásában a korábbi epidemiológiai vizsgálatokon túl ma már kiterjedt populációs felmérések is igazolták a szuicid kísérletek jelentős gyakoriságát ill. a mentális zavarokkal való kapcsolatát (Kopp, Strabski, 1997; Szádóczky és mtsai, 2000).

Ma már egyre többet tudunk azokról a genetikai-(neuro)biológiai háttérrel bíró személyiségjellemzőkről is (mint pl. a temperamentum, az agresszió, vagy az impulzivitás), melyek egyfajta biológiai vulnerábilitást (diatézist) hoznak létre (Mann és mtsai, 1999). Pszichológiailag – a személyiségfejlődés és szociokulturális tényezők által meghatározott – egyéni identitás fogalma kap központi helyet, hiszen minden lélektani krízisállapot egyfajta identitásválságként értelmezhető. Írásomban a szuicid viselkedés integratív megközelítésének lehetőségeit tekintem át, kiemelt hangsúllyal az egyéni pszichológiai jellemzőkre, valamint az identitás és a válság fogalmára és a kulturális tényezők szerepére. Ez lehetőséget nyújt arra, hogy a szuicid viselkedést egy olyan komplex értelmezési keretben tudjuk vizsgálni, mely hozzájárulhat a terápia és a prevenció eredményességének növeléséhez is.

Az öngyilkos viselkedés rizikótényezői és prediktorai

A szuicid viselkedés multikauzális jelenség, így a rizikó és prediktor tényezők is rendkívül összetett rendszert alkotnak, melyben az egyes jellemzők egyénről-egyénre változó módon és mértékben járulnak hozzá az aktuális öngyilkos cselekedethez. Ezek között pszichiátriai (mint pl. a mentális zavarok fennállása), a pszichológiai (személyiségfaktorok, megküzdő mechanizmusok, aktuális veszteségélmények szerepe, stb.), szociodemográfiai és szocioökonomikus (mint pl. nem, életkor, családi állapot, munkanélküliség, stb.), valamint kulturális tényezők (vallás, nemzetiség, mikro- és makroközösség, szubkultúra, attitűdök) szerepét emelhetjük ki. Az egyes rizikótényezők jelentőségét nagyon szemléletesen és a mindennapi gyakorlatban is jól használható módon mutatja be a rizikófaktorok Rihmer-féle hierarchikus klasszifikációja (Rihmer és mtsai, 2002; Rihmer, Fekete, 2009).

Bár a rizikótényezők segítik az aktuális szuicid veszély pontosabb értékelését, arra a kérdésre azonban nem adnak magyarázatot, hogy miért is követ el valaki öngyilkosságot. A pszichiátriai betegségek, különösen a hangulatzavarok az öngyilkosság egyik legfontosabb rizikófaktorának számítanak, de az epidemiológiai felmérések azt is kimutatták, hogy ezekben a betegségekben szenvedők jelentős többsége nem követ el öngyilkosságot az élete során. Egyre több kutatási adat utal arra is, hogy az öngyilkosság elkövetésében nem a mentális zavar, vagy az aktuális kiváltó stresszor súlyossága a döntő, hanem sokkal inkább meghatározó szerepe lehet az egyéni reakciónak és a szubjektív átélésnek. Ez a lelki diszstressz (más terminológiában lélektani krízisállapotnak is nevezhetnénk) az, ami az adott helyzet kognitív és emocionális értékeléséhez kapcsolódóan a reménytelenség, „a nincs miért élni” és a „nem bírom tovább” érzésekben megjelenő elviselhetetlen lelki fájdalmat eredményezi és segítségnyújtás nélkül öndestruktív cselekményhez vezethet. Ennek a lelkiállapotnak a kialakulásában kulcsszerepet játszhat az egyéni vulnerábilitás, mely egyrészt a biológiailag-genetikailag megalapozott agresszív/impulzív karaktervonásokkal, másrészről viszont a személyiségfejlődés során kialakult speciális személyiségjellemzőkkel függhet össze. Ez utóbbi egyik meghatározója lehet a személyes identitás, melynek kialakulása, fejlődése, stabilitása vagy éppen instabilitása szempontjából elengedhetetlen a szociokulturális hatások figyelembevétele is. Ebben a modellben – ahogy az a későbbiekben részletesen is kifejtésre kerül – éppen az éretlen, sérülékeny és bizonytalan identitás jelentheti azt az egyéni érzékenységet (vulnerábilitást), mely krízisek vagy akár öndestruktív viselkedésformák kialakulására hajlamosíthat.

1. ábra – A stressz-diatézis modell (Mann és mtsai, 1999 alapján)

Nemi különbségek az öngyilkos viselkedésben – a nemi identitás szerepe

Identitásunk egyik legfontosabb alappillére nemi hovatartozásunk, melynek fejlődése szintén jelentős szociokulturális befolyás alatt áll. A Föld legtöbb országában a szuicid statisztikák nagyon érdekes nemi differenciát mutatnak, ezt a kutatók nemi paradoxonnak nevezték el (Canetto, Sakinofsky, 1998). Ez azt a különbséget tükrözi, hogy befejezett öngyilkosságot inkább férfiak (férfi/nő arány: 2-4/1), míg kísérletet inkább nők követnek el (nő/férfi arány: 5-10/1). Ez a különbség eléggé állandónak mutatkozik: az elmúlt 30 év hazai öngyilkossági statisztikai görbéi, jelentős férfi dominanciát mutattak, míg mindkét nemben hasonló lefutású csökkenés észlelhető.

2. ábra – A magyar öngyilkossági halálozás – 1976-2007 (Központi Statisztikai Hivatal)

A befejezett öngyilkosságokkal szemben a szuicid kísérletek nagyobb arányban fordulnak elő nők között (Kóczán, 1994, Fekete, Osváth, 2004), és az elmúlt húsz évben viszonylag állandó gyakoriságot mutattak (Futó és mtsai, 2008).

3. ábra – A szuicid kísérletek gyakorisága az elmúlt két évtizedben

Tehát a magyar statisztikák szerint is a szuicid kísérletekre a női, míg befejezett öngyilkosságokra a férfi dominancia a jellemző. Az elmúlt húsz évben tapasztalt csökkenés ellenére 2007-ben 1879 férfi és 571 nő vetett véget önkezével életének. Tehát több mint háromszor annyi férfi hal meg öngyilkosság következtében, mint nő, az abszolút számadatok különbsége ellenére (4. ábra) a korcsoportos megoszlás mintázata jelentős hasonlóságot mutat a két nemben (5. ábra).

4-5. ábra – A magyar öngyilkos halálozás nemi és korcsoportos megoszlása az elmúlt években (2001-2007)

Nagyon érdekes, hogy a jellegzetes magyar korcsoportos görbe lefutása nagyon hasonlóan alakult az egyes évtizedekben, függetlenül attól, hogy mekkora volt az öngyilkossági halálozás abszolút aránya.

6. ábra – A magyar öngyilkos halálozás korcsoportos megoszlása az elmúlt három évtizedben

A szuicid kísérletezők között is sajátos különbségek észlelhetők az egyes korcsoportok között.

7. ábra – A szuicid kísérletet elkövetők korcsoportos megoszlása (Pécs, 2001)

A nők szinte minden korosztályban gyakrabban kíséreltek meg öngyilkosságot, mint a férfiak (Vörös és mtsai, 2004). A legmagasabb szuicid kísérleti arány a fiatal korosztályt, valamint a középkorúakat jellemzi. Érdemes kiemelni, hogy a görbe nem lineárisan csökkenő lefutású, ahogy azt korábban többen feltételezték, hanem mindkét nemben három jól elkülöníthető csúccsal bír. Az első, a már említett fiatal korosztály csúcsa, mely megfelelhet az adoleszcens krízis időszakának, a második a középkorúak csúcsa 44 év körüli maximumával az életközép krízis („mid-life crisis”) éveire utal, végül az idős populációban jelentkezik még magas kísérleti szám, mely az életvégi időszakot jelenti. Ez az ábra arra utal, hogy a pszichoszociális fejlődési átmenetek időszaka (Erikson, 1965, részletesen ld. később), specifikus sérülékenységet jelenthet a szuicid viselkedés szempontjából is.

A szuicid viselkedés és a nemi szerepek szociokulturális elmélete

A szuicid viselkedésben észlelt nemi különbségek magyarázatára számos elmélet született, sokan és sokféleképpen próbálják értelmezni, hogyan alakult ki az öngyilkosság „nemi paradoxona”. A kutatások középpontjában a nemekre specifikus rizikófaktorok vizsgálata, valamint a markáns nemi különbséget befolyásoló legfontosabb tényezők kiderítése áll. A szerteágazó felmérések során több szociodemográfiai eltérésre is fény derült: így például kimutatták, hogy a férfiak lényegesen érzékenyebbek a kedvezőtlen gazdasági változásokra és sokkal jobban megviseli őket a munkanélküliség is. Az életesemények vonatkozásban a férfiakra az jellemző, hogy a partner halála vagy a válás sokkal inkább hozzájárulhat a szuicid rizikó növekedéséhez, mint a nők esetében. A nemi különbségek hátterében szerepelhet a szuicid rizikót növelő pszichés megbetegedések (különösen a depresszív hangulatzavarok) eltérő gyakorisága is. Némi ellentmondást jelent azonban, hogy bár a nők sokkal gyakrabban szenvednek depresszióban, a szuicid halálozásban mégis a férfiak dominálnak. Közismert azonban az is, hogy a férfiaknál gyakoribb a kezeletlen depresszió és a komorbid addikció (elsősorban az alkoholfüggőség) előfordulása is. Ez azzal is összefüggésbe hozható, hogy náluk a depresszió sokszor a klasszikus klinikai képtől eltérő, atípusos (és így sokkal nehezebben felismerhető) tünetekkel jár („férfidepresszió” /Rihmer, 2000/), ráadásul a férfiak sokkal ritkábban kérnek pszichés segítséget és a pszicho/terápiával való együttműködésük is rosszabb. Kiemelésre érdemes, hogy nemcsak a rizikófaktorok, de a protektív tényezők is különböznek a két nemnél. Így például a férfiaknál a házasság önmagában is véd az önpusztítástól, míg nőknél ez sokkal inkább az anyasággal, a gyermekek nevelésével függ össze (Hawton, 1998, 2000; Qin és mtsai, 2003).

A szuicid módszerválasztásban a férfiaknál a violens módszerek (lövés, akasztás, szúrás, leugrás, mozgó jármű) dominálnak, melyeknél lényegesen csökken a segítő beavatkozás lehetősége és esélye, és így véletlenszerű a túlélés. Ezzel szemben a nőknél gyakoribbak a sokkal kevésbé végzetes önmérgezések, mely kapcsolódhat ahhoz is, hogy esetükben a férfiakhoz képest általában kevésbé intenzív a meghalás vágya.

Bár a fentiekben részletezett adatok jelentős mértékben hozzájárulhatnak a szuicid viselkedésben észlelt nemi különbséghez, azonban ezek csak részleges érvényűnek tűnnek. Ez talán abból is fakadhat, hogy a markáns különbségek ellenére a legtöbb szuicidológiai kutatás a nemet, pusztán mint egyfajta deskriptív demográfiai jellemzőt vizsgálja. Pedig ez egy olyan átfogó tulajdonságunk, mely mint identitásunk egyik alappillére, jelentős hatással bír a legtöbb humán magatartásformára, így a szuicid viselkedésre is[3]. Tehát egy komplexebb értelmezési keretben a szociokulturálisan meghatározott nemi szerepek (maszkulin vagy feminin sajátosságok) az öngyilkosság nemi különbségeinek kialakulásában is kulcsszerepet játszhatnak (Houle és mtsai, 2008, Payne és mtsai, 2008). Ahogy majd a későbbiekben részletesebben is kifejtjük, az egyes feminin vagy maszkulin jellemzők fontos részei stabil nemi identitásunknak, így a nemi szerepekkel kapcsolatos stresszek és veszteségélmények identitásválságot idézhetnek elő. Ez a krízishelyzet kedvezőtlen esetben akár öngyilkossághoz is vezethet. A nemi különbségek ismerete azért is nagyon fontos, mert nagy jelentőségük van az adekvát segítségnyújtás és a hatékony szuicidprevenció szempontjából.

A szociokulturális modell szerint (Payne és mtsai, 2008) a férfi szerepre sokkal inkább jellemző a dominanciára és autonómiára való törekvés, a (munka)teljesítmény kiemelt jelentősége, a sikerorientáltság és az ehhez kapcsolódó folyamatos rivalizálás, mely gyakran bizalmatlansághoz, magányhoz, izolációhoz vezet. A férfiak emiatt számos vonatkozásban sérülékenyebbek bizonyos külső stresszes életeseményekre, melyek alapjában áshatják alá identitásukat. Ezek között legfontosabbak a munkahelyi, professzionális és anyagi kudarcok, hiszen az itt elszenvedett sikertelenség családfenntartó szerepüket is súlyosan befolyásolja. Markáns autonómiatörekvéseik következtében a férfiakat körülvevő szociális háló sokkal lazább, a partnerkapcsolat és a házasság gyakran az egyetlen jelentős érzelmi kapcsolat életükben, ráadásul ez biztosítja szociális integrációjukat is. Gondjaikat nem szívesen osztják meg másokkal, az érzelmek kifejezése gyengeségnek számít, így ez általában kulturálisan nem elfogadott egy férfi számára, ez alól csak az agresszió, a düh és a negatív indulatok jelenthetnek kivételt. Érzelmeiket nehezebben verbalizálják, lelki problémáikat szégyellik és akaratgyengeségnek, férfihoz nem méltó viselkedésnek tartják, így ez sokszor komoly önértékelési zavar forrását képezi. Nehézségeiket inkább elrejteni, mintsem megosztani igyekeznek környezetükkel, hiszen a segélykérés illetve elfogadás szintén a gyengeség és a férfiatlanság jelének számít. Még súlyos pszichés problémáikról (mint amilyen például a depressziós hangulatzavar) sem beszélnek, orvoshoz sem fordulnak, inkább alkoholba fojtják bánatukat, hiszen ez a férfiaknál kulturálisan sokkal elfogadottabb, mint a nők esetében. Az impulzivitás és agresszivitás a violens módszerválasztásban is megjelenik, ahogy a markánsabb szuicid intentiók és a meghalás kifejezettebb szándéka is tetten érhető ebben. Így sokszor a szuicidium egyfajta hősies kiállásként és férfias tettként jelenik meg, míg a kísérlet túlélését, a „próbálkozást” gyengeségként értékelik, mely számukra elfogadhatatlan szégyennel jár.

A nőkre sokkal jellemzőbb az érzékenység, jobban ki tudják fejezni érzelmeiket és fejlettebb a problémák megosztásának képessége is. A női nemi szerep kevésbé igényli a függetlenség hangsúlyozását, így jobban fel tudják vállalni dependencia-igényüket, és sokkal inkább képesek a segítségkérésre és a külső támogatás elfogadására. Ezzel összefüggésben a szuicid tettben általában kifejezettebb a kommunikatív aspektus. Szociális kapcsolatrendszerük erősebb és kiterjedtebb, beleértve a családi kötelékeket is. Ez komoly segítséget jelent az interperszonális veszteségek feldolgozásában, hiszen nagyobb mértékben számíthatnak környezetük támogatására. A gyermeknevelés és a családösszetartó funkció tradicionális szerepe ellenállóbb a változó világ kihívásaival szemben, így a női identitás biztosabb alapjául szolgálhatnak. Az öngyilkosság során a kevésbé erőszakos módszereket helyezik előtérbe, hiszen sokkal fontosabb számukra a külső sérülés elkerülése és a testi integritás megőrzése.

A szuicid kísérletet elkövetők vizsgálata során kapott pécsi adatok nagyon jól tükrözik a szociokulturális hatásokat. Az eredmények alapján az alábbiak szerint volt leírható egy „ideáltipikus férfi szuicid kísérletező”: munkanélküli, egyedül él, soha nem volt házas, alkoholproblémákkal küzd, inkább violens módszert alkalmaz, ha mégis gyógyszert vesz be, akkor az leginkább meprobamát, vagy karbamazepin. Nők esetében a válás, vagy özvegyülés, a rokkantnyugdíjazás, a depresszió megjelenése az élet során, az ismételt szuicid kísérlet és a benzodiazepin bevétele volt jellemző (Vörös és mtsai, 2004).

8. ábra – Nemi különbségek a szuicid kísérletezők között (WHO/EURO Study, Pécs, 19982002)

A nemi különbségek figyelembevétele elengedhetetlen a pszichés segítségnyújtásban is. A nem specifikus terápiás megközelítésben kiemelt jelentősége van a tradicionális maszkulin sajátosságokon alapuló pszichológiai jellemzők megértésének és elfogadásának, ahogy a sajátos tünetekkel (alkoholabúzus, impulzivitás, ingerlékenység, ellenségesség) járó férfi-depresszió felismerésének és adekvát kezelésének is. A pszichoterápiában olyan specifikus terápiás beavatkozásokra (mint például a problémamegoldó kapacitást fejlesztő kognitív viselkedésterápiák) van szükség, melyek hatékonyan alkalmazhatók a bizalmatlan, esetleg elutasító, a kezeléssel rosszabbul együttműködő, érzelmeiket nehezebben kifejező, problémáikat elrejtő és a terápiás kapcsolat kezdeti függőségét rosszul toleráló férfiak esetében. A fentieket jól példázza, hogy a családterápiában ma már egyre inkább az érdeklődés középpontjába kerül a férfi szerepek vizsgálata és egyre elterjedtebbé válnak a nemi különbségeket -a korábbiaknál sokkal inkább – figyelembe vevő un. gender szenzitív irányzatok (MPT XV. Vándorgyűlés, MCSE, „S ittlétemet átlátom ott”, 2009, január 30.).

Kultúra és identitás

A szuicid viselkedésben kulcsszerepet játszanak azok az egyéni jellemzők, melyek egyfajta érzékenységet kialakítva, hajlamosíthatnak az önpusztításra. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ahogy nincs egyetlen olyan helyzet sem, amelynek megoldása kizárólag az öngyilkosság lenne, úgy specifikus öngyilkos személyiségről sem beszélhetünk. A biológiai vulnerábilitás (temperamentum, impulzivitás, agresszivitás, hosztilitás), különböző lelki tényezők (énvédő-és coping mechanizmusok, problémamegoldó kapacitás) és negatív kognitív sémák (Wenzel, Beck, 2008), bizonyos interperszonális kapcsolati minták és a személyes identitás alakítja ki a személyiség individualitását. Ez szolgál alapul a különböző bonyolult egyéni viselkedésmintáknak, melyek kedvezőtlen esetben akár önpusztításhoz is vezethetnek. A személyiség kialakulása jelentős környezeti befolyás alatt áll, így a tágabb makro-(társadalom) és a szűkebb mikrokörnyezet (család) is döntő szerepet játszik fejlődésében. Az önpusztító viselkedés kialakulásában nem hangsúlyozható eléggé a kultúra jelentősége, ebben olyan kulturális közvetítők játszanak szerepet, mint például a művészetek, ezen belül is az irodalom, a média, a különböző attitűdök és beállítódások és itt említhető a modellkövetés jelensége is.

Hogyan értelmezhető ebben a vonatkozásban az identitás fogalma? A modern identitáselméletek perszonális (személyes) és szociális identitást különböztetnek meg (Erikson, 1992; Kézdi, 1992, 1995a). Az egyéni identitás az egyedi jellemzőket hordozó személyiség folytonosságát, vagyis másképpen a lét folyamatos azonosságát jelenti, mely az élettörténetben képeződik le. Ezt azt jelenti, hogy az én önmagára vonatkozó tapasztalatait, személyes életének eseményeit a történetszerkesztés logikája szerint dolgozza fel, vagyis a személyes én működése a narráción alapul (Kézdi, 1992). Ez fejeződik ki a pácienseink szájából gyakran elhangzó kijelentésben is, hogy „az én életem kész regény”. Ez ilyenkor nem jelent mást, mint hogy, kliensünk önmagát (hogy ki is ő valójában) élettörténetének elmondásán keresztül szeretné bemutatni. Tehát én-rendszerünk reflektált élettörténetünk termékének tekinthető. A krízisterápia során éppen ezért tűzzük ki célul az élettörténeti rekonstrukciót, mely lehetővé teszi az önreflexivitás növekedését. Az identitás összetevői, az identitáselemek egyfajta tudáselemeknek, vagy kognícióknak tekinthetők, melyek mindig meghatározott kulturális és társadalmi jelentések hordozói, melyeket alternatív, egyéni jelentésváltozatok, szimbólumok tesznek individuálissá.

Ez az identitáskoncepció nagyon jól összekapcsolható Dreitzel szerepfelfogásával (1974), hiszen identitásunk meghatározó részét alkotják a társadalmi szerepek. Ezek alatt társadalmi pozícióhoz kötött viselkedéskomplexeket értünk, melyeket külső elvárások formálnak. A különböző szerepekhez specifikus identitásérzések kapcsolódnak, a szerepeinkkel való azonosulás (szerepidentitás) – kisebb-nagyobb én-munka árán – identitásunk részévé válik. Vagyis a szereppel járó identitásérzések mindig az énidentitás meghatározó összetevőit képezik. Mivel ez alapvetően társadalmilag és kulturálisan meghatározott, így a társadalmi változások minden esetben a szerepkészlet megváltozását teszik szükségessé, ez az egyén szubjektív átélése szempontjából identitáskrízist eredményezhet. A kedvezőtlen társadalmi változások, akár a bizonytalan normák miatt fokozott én-munkát igénylő anómiás helyzet, akár az én-teljesítményt csökkentő, merev szerepelvárásokkal járó társadalmi elidegenedés – az identitás destabilizálása révén -egyaránt hajlamosíthat krízisek kialakulására. Erre nagyon jó példát szolgáltat az, hogy napjainkban különösen jellemző a nemi szerepek folyamatos és sokszor nagyon gyors változásából származó nemi identitásbizonytalanság, és az egyes szerepek ellentmondásaiból és a szerepekkel való azonosulás ambivalenciájából származó szerepkonfliktusok, melyek szintén hajlamosíthatnak a krízisekre (Moretti, 2008).

Témánk szempontjából kiemelésre érdemes, hogy az identitás alapösszetevői jelentős kulturális befolyás alatt állnak, ezek között legfontosabbak az etnikai, a nemzeti és a nemi identitás. Más szóval az identitás kialakulása egy meghatározott kulturális forgatókönyvön alapul, a sajátos, kultúránkra jellemző jelek, kódok, szimbólumok és jelentéseik használata során alakul ki bennünk. Ebből a szempontból nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a kultúra és az identitás kapcsolata nem oksági – hanem reflexív jellegű, hiszen a kultúra adja a társadalmi és az egyéni identitás kialakulásának kontextusát. A kultúra azonban egyben kommunikációs mátrix is, így az identitás és a kultúra kölcsönösen reflexív viszonya a kommunikációs folyamatokban artikulálódik (Kézdi, 1992).

Identitás és válság

A személyiség kialakulása szempontjából kulcsfontosságúnak tekinthető Erik Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete (Erikson, 1965). Koncepciója szerint a fejlődés egész életen át tartó folyamatnak tekinthető, melyben csak a sikeres integráció eredményezheti a stabil identitás kialakulását, mely – ahogy már az előző fejezetben részletesen is kifejtettük – a személyes azonosság, és az élettörténeti folytonosság érzéseként határozható meg. Az egyes fejlődési fázisokba történő átmenet nem zökkenőmentes, hanem mindig kríziseken keresztül történik, mely sok szempontból nagyon is sérülékeny időszak, de egyben tágabb perspektívákat is hordoz, a világ új megismerési módjait, új kapcsolódási lehetőségeit rejti magában. A stabil identitás csak az átmenetek kríziseinek sikeres megoldása révén érhető el. Különösen sérülékeny időszakot jelent a serdülőkor (identitás vs. szerepkonfúzió), a fiatal felnőttkor (intimitás vs. izoláció), az érett felnőttkor (alkotóképesség vs. stagnálás) és az időskor (énintegritás vs. kétségbeesés)[4].

A pszichoszociális krízis gyakran egyidőben jelentkezik a különböző élethelyzeti stresszorok vagy veszteségek okozta akcidentális krízisekkel, ez pedig fokozott veszélyeztetettséget jelent a személyiség számára (ezt írja le Jacobson krízismátrix modellje). Ez jelentősen igénybe veszi, vagy akár ki is merítheti az egyén megküzdő kapacitását, csökkenhet a „tűrésküszöb” és nő az esélye a krízis kedvezőtlen kimenetelének. Ezek között a különböző pszichopatológiai problémák mellett az öndestruktív magatartásformák előfordulása is gyakori.

A lélektani krízisben nyújtott pszichés segítségnyújtás során – az akcidentális tényezők mellett – mindig figyelmet kell fordítani a személyiség érettségére is (melyik fejlődési szakasz zajlik), mivel ennek megoldandó feladatai nagymértékben befolyásolják a segítségnyújtás céljait és módját is, hiszen – ahogy majd az alábbiakban részletesen is kifejtjük -a krízisintervenció egyik fontos célja a személyiség érésének és fejlődésének elősegítése. A stabil identitás csak a krízisek kreatív megoldásán keresztül érhető el, mely az emberi élet folyamán óhatatlanul jelentkező válságokkal való megküzdést is elősegíti.

Összefoglalásul megállapítható, hogy a lélektani krízis mindig identitásválságot jelent, akár az énre, akár az én szerepeire vonatkozik (Kézdi, 1986). Számos esetben a krízisállapotot az is súlyosbítja, hogy gyakran nemcsak a személyes (pszichológiai), de a társadalmi-kulturális énazonosság is érintett lehet. A pszichoszociális fejlődés problémái instabil identitáshoz vezethetnek, és ilyenkor a sérülékeny identitáselemek képezhetik a pszichés vulnerábilitás talaját.

Ez kétféleképpen is hajlamosíthat krízisek kialakulására. Egyrészt ha a személyiségfejlődés megakadt, az akcidentális krízishelyzet előhívhatja a megoldatlan pszichoszociális krízist is, másrészről a pszichoszociális krízis érzékenyebbé tesz az akcidentális krízist okozó stresszorokra. Fontos kiemelnünk, hogy a társadalmi-kulturális hatások mindkét esetben hozzájárulhatnak a krízis kialakulásához, vagy súlyosbodásához, akár úgy, hogy nehezítik a fejlődési krízis megoldását (pl. a diszharmonikus családi mintázatokból származó ambivalens érzések és indulatok nehezíthetik a serdülőkori autonómiatörekvések kifejezését és a stabil identitás kialakulását), vagy akár önmagukban is akcidentális krízist idézhetnek elő (pl. a munkanélküliség alapjában ássa alá a családfenntartó szerepben gyökerező férfi identitást). Tehát a kulturális tényezők jelentősége abban rejlik, hogy hatásukra megváltozhat a személyes identitás stabilitását biztosító kulturális és egyéni identitáselemek funkciója is. Ez általában társadalmi pozícióhoz vagy szerepekhez kötődő veszteségeket jelent (pl. munka, kapcsolatok, családi szerepek, stb.), melyek lélektani válságállapot kialakulására hajlamosító identitásbizonytalanságot okoznak. Erre szolgáltat példát az időskor krízise, amikor az egyéni élményeket a veszteségtúlsúly (pl. nyugdíjazás) dominálja és a tehetetlenség, reménytelenség és kétségbeesés érzése válik uralkodóvá, mely magyarázhatja az időskori öngyilkosságok kifejezett gyakoriságát (Árkovits és mtsai, 2009). A kulturális hatást nagyon szemléletesen mutatja be a modellkövetés jelensége is. Ennek lélektani hátterét a későbbiekben részletezett krízisregressziós állapot fokozott befolyásolhatósága adja. Ez azt jelenti, hogy ebben a speciális lelkiállapotban az aktuális öndestruktív cselekedet végrehajtása egy olyan – az adott kultúrában prominensnek tekintett – modellszemély szuicidiumának nyomán, mintegy azt követve és utánozva következik be. Sajnálatos módon kultúránk bővelkedik ilyen nagyságokban, Széchenyitől (Kézdi, 1995a, 1995b), József Attilán keresztül Latinovits Zoltánig sokakat említhetnénk, vagy elég csak a 80-as évek szépségkirálynőjének, Molnár Csilla Andreának tragikus sorsára gondolnunk (Fekete, Osváth, 2004).

A krízisintervenciós paradigmaváltás

A krízis, életünk szükségszerű velejárójaként személyiségünk fejlődésének hajtóereje lehet, hiszen az új feladatokkal való megküzdés során folyamatos érésen és fejlődésen megyünk keresztül. Személyiségünk kiteljesedése óhatatlanul krízisek megoldásán keresztül zajlik. Így joggal jellemezhetjük az emberi életet úgy, mint krízisek újra és újra visszatérő sorozatát, hiszen életünk nem is képzelhető el krízisek nélkül. Éppen ezért a fejlődésközpontú krízisparadigma szerint a krízisintervenció nemcsak az aktuális válság kreatív megoldását teszi lehetővé, de a személyiség erősödésének és magasabb szinten való újraszerveződésének lehetőségét is magában rejti. A lélektani krízis komplex kulturális beágyazottsága és a lelki betegségekkel való széleskörű kapcsolata a lineáris oksági gondolkodás helyett a cirkuláris modell alkalmazását teszi szükségessé, így a segítségnyújtás során a páciens élettörténetének és személyiségfejlődésének hermeneutikus megközelítése és identitásának narratív rekonstrukciója jut főszerephez. A segítségnyújtás szempontjából nagyon fontos, hogy a krízis dinamikája folyamatjellegű, melynek során számos lehetőség nyílik a beavatkozásra. Kiemelésre érdemes a krízisregresszió jelensége is, ennek terápiás jelentőségét az adja, hogy ilyenkor fokozott szuggesztibilitás jellemzi az egyént, melynek előnyeit eredményesen tudjuk kiaknázni a krízisintervenció során.

Nagyon fontos hangsúlyoznunk, hogy kultúránkban a lélektani válás egyben öngyilkossági krízist is jelent, mivel a szociokulturális hatások következtében az öngyilkosság, mint egy kilátástalan helyzet (inadekvát) megoldása mindig jelen van a személy cselekvésrepertoárjában. Éppen ezért a segítő szakmákban dolgozók számára kulcsfontosságú az öngyilkossági krízis pszichopatológiai háttértényezőinek ismerete és felismerése. Ezek között a direkt vagy indirekt segélykérést jelentő cry for help kommunikáció és a Ringel-féle preszuicidális szindróma (dinamikus beszűkülés, gátolt és befelé forduló agresszió, öngyilkossági fantáziák) a legfontosabb.

Lélektani válsághelyzetben az adekvát segítségnyújtást a fejlődésközpontú krízisparadigmán alapuló krízisintervenció jelenti. Ez egy krízishelyzetben történő, a krízisállapot oldására irányuló segítő, pszichoterápiás jellegű és szemléletű, időben behatárolt, sürgősségi pszichológiai beavatkozás, mely a pszichoterápia elemeit korlátozott módon és mértékben, a lélektani válságállapot speciális helyzetéhez adaptált módon alkalmazza (Árkovits és mtsai, 2009). Nagyon fontos hangsúlyoznunk, hogy a krízisintervenció dinamikáját a mozgás-változás-fejlődés és a megőrzés-stabilizálás dichotómiája adja, hiszen legfontosabb jellemzője, hogy az aktuális krízis kreatív megoldása a kliens személyiség-fejlődésének előmozdítása révén jelentős mentálhigiénés prevenciós értékkel is bír.

A szuicid veszély felismerésének és kezelésének lehetőségei

A szuicidológiai kutatások szerint az adekvát ellátásban részesülő krízispáciensek csak a jéghegy csúcsát jelentik az öndestruktív magatartásformák szempontjából veszélyeztetett populáción belül. Annak ellenére, hogy sokan kapcsolatban állnak az egészségügyi ellátó rendszerekkel vagy családorvosukkal, esetleg szociális vagy egyéb segítő szervezetekkel, a legtöbb esetben elmarad a krízisállapot, a szuicid rizikó vagy a mentális zavar felismerése, így az adekvát segítségnyújtásra sem nyílik lehetőség. A fenti problémák miatt olyan komplex, integratív krízisintervenciós, szuicidprevenciós modellre van szükség, mely alapot nyújthat a hatékonyabb intervenciós és terápiás lehetőségek megteremtésére. Az itt felvázolt prevenciós útmutató a szuicid viselkedés komplex bio-pszicho-szociális és a korszerű stressz-diatézis megközelítésen alapulva segítséget nyújt a segítő szakmákban, ezen belül is az egészségügyi ellátásban dolgozóknak a krízishelyzet és az öngyilkossági rizikó felismerésében. Modellünkben ezért kiemelt figyelmet fordítottunk a krízistünetek és az öngyilkossági veszély felismerésére, súlyosságának pontos felmérésére és a szűrés lehetőségeire; a tünettan, az anamnézis és a betegségtörténet valamint a rizikó-és protektív tényezők együttes figyelembevételére és értékelésére, mely tényezők alapján pontosan meg lehet tervezni a szükséges segítségnyújtás sürgősségét és típusát is (Vörös és mtsai, 2007, Árkovits és mtsai, 2009).

9. ábra – A szuicid veszély felismerésének tényezői

Összefoglalás

Változó világunk újfajta kihívásai új típusú kríziseket hívnak elő. A gyakran sokkszerű társadalmi változások a kultúra értékközvetítő szerepét sem hagyják érintetlenül, így számos vonatkozásban joggal beszélhetünk értékválságról is. Ez nagymértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy napjaink krízisei több szinten is érinthetik társadalmunk tagjait és sok esetben szinte alapjaiban rázhatják meg az egyébként is törékeny és sérülékeny perszonális és a szociális identitást. Az indentitásbizonytalanság pedig egy olyan speciális pszichológiai vulnerábilitást jelent, mely növeli a krízisek megjelenésének valószínűségét és így a szuicid viselkedés rizikóját is fokozza.

10. ábra – A kulturális hatások, az identitásfejlődés és az öngyilkos viselkedés komplex modellje

Napjainkban a krízisek felismerése és kezelése egyre nagyobb kihívást jelent a segítők számára, ezért nélkülözhetetlen a modern krízisparadigmán alapuló gondolkodás elsajátítása, valamint a krízis pszichológiai szabályszerűségeinek, lefolyásának és kommunikációs jellemzőinek ismerete is. Az öngyilkos viselkedés integratív megközelítésének egyik legnagyobb előnye, hogy lehetővé teszi olyan átfogó terápiás és prevenciós modellek kidolgozását, melyek segítséget nyújtanak a szakemberek számára az öngyilkossági rizikó felismerésében, egyúttal iránymutatást adnak a páciens adekvát kezelésére vonatkozóan, így jelentős szuicidprevenciós hatékonysággal is rendelkezhetnek.

A kulturális hatások közvetítői között nagyon fontos szerepet játszanak a különböző művészetek, és ezen belül is az irodalmi alkotások. Így végezetül, kultúránk egyfajta tükreként, összefoglalva és egyben illusztrálva is az eddigieket, álljon itt az egyik legnagyobb magyar (identitás)fejlődésregény rövid részlete:

„A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”

Ottlik Géza: Iskola a határon

dr. Osváth Péter
PTE OE KK Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika

Felhasznált és ajánlott irodalom

Addictologia Hungarica – Szuicidológiai különszám, 2004, 3 (1).
Árkovits A., Csürke J., Osváth P., Vörös V.(szerk.): Mindennapi kríziseink. Szerkesztés alatt (várható megjelenés: 2009).
Buda B., Füredi J. (szerk.): Az öngyilkosság a szociálpszichiátria szempontjából. MPT, Budapest, 1986.
Buda B.: Az öngyilkosság. Orvosi és társadalomtudományi tanulmányok. Animula, Budapest, 1997.
Canetto, S. S., Sakinofsky, L.: The gender paradox in suicide. Suicide and Life-Threatening Behavior, 1998, 28, 1-23.
Dreitzel, H. P.: A társadalmi szenvedések és a szenvedés a társadalmak miatt. Előtanulmányok a szerepviselkedés patológiájához. In: Andorka R., Buda B., Cseh-Szombathy L.: A deviáns viselkedés szociológiája. Gondolat, Bp., 1974.
Erikson, E. : Childhood and society. Penguin Books. New York, 1965. WW Norton.
Erikson, E.: A fiatal Luther és más írások. Gondolat, Bp., 1992.
Fekete S.: Öngyilkosság és kultúra. Új Mandátum, Bp., 2004.
Fekete S., Osváth, P.: Az öngyilkosság. Az öröklődéstől a kultúráig. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, 2004, Pécs.
Futó K., Nagy Á., Vörös V., Osváth P., Fekete S.: 10 éves a WHO/EURO multicentrikus szuicidium kutatás. Trendek és tanulságok az epidemiológiai adatok tükrében. Psychiatria Hungarica, 2008, 18 (Suppl): 50.
Hawton, K.: Sex and suicide: Gender differences in suicidal behaviour. British Journal of Psychiatry, 2000, 177, 484-485.
Hawton, K.: Why has suicide increased in young males? Crisis, 1998, 19, 119-124.
Houle, J., Mishara, B. L., Chagnon, F.: An empirical test of a mediation model of the impact of the traditional male gender role on suicidal behavior in men. Journal of Affective Disorders, 2008, 107, 37-43.
Kézdi B.: Pszichológiai és pszichopatológiai szabályszerűségek az öngyilkossági folyamatban. In: Buda B., Füredi J. (szerk.): Az öngyilkosság a szociálpszichiátria szempontjából. MPT, Budapest, 1986.
Kézdi,B.: Ünnep és identitás. Vigília, 1992. december.
Kézdi B. (a): A negatív kód. Pannónia Könyvek, Pécs, 1995.
Kézdi B. (b): „A Legnagyobb Magyar” mint negatív kód. Szenvedélybetegségek, 1995, 3:164-200.
Kóczán Gy.: Az öngyilkosságok komplex elemzése Baranya megyében, 1984-88, 1991. Kandidátusi értekezés. Pécs, 1994.
Kóczán Gy., Ozsváth K., Jegesy A.: Öngyilkossági események epidemiológiája és az ellátási gyakorlat Baranyában, 1984-88, Társadalmi Beilleszkedési Bulletin, XX, Bp., 1991, 1-70.
Koltai M.: „Csak azt nem tudom, ki vagyok”. Titkok és valóságok a családi és személyes identitás mélyén. Psychiatria Hungarica, 2008, 18 (Suppl): 86.
Koltai M.: Az öngyilkosság családi narratívái. Psychiatria Hungarica, 1999, 6:667-673.
Kopp M.(szerk.): Magyar Lelkiállapot, 2008. Semmelweis Kiadó, Bp, 2008.
Kopp M., Szedmák S.: Az öngyilkossági magatartás pszichoszociális háttértényezői a magyar lakosság körében. Végeken, 1997, 8:4-14.
Kovács K., Kolozsi B.: A magyarországi öngyilkosságok a 90-es évtizedben és az öngyilkosságok európai trendjei. In: Elekes Zs., Spéder Zs. (szerk.): Törések és kötések a magyar társadalomban. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó, Bp., 2000, 170-195.
Mann, J.J., Waternaux, C., Haas, G. L., Malone, K. M.: Toward a clinical model of suicidal behavior in psychiatric patients. American Journal of Psychiatry, 1999, 156:181-189.
Moretti M: Változó világunk – változó női szerepeink. Szerepproblémákról a családterapeuta szemével. Pannonhalmi Szemle, 2008/2.
Osváth P.: Identitás – válság – öngyilkosság. Psychiatria Hungarica, 2008, 18 (Suppl): 121.
Ozsváth K.: Krízis – öngyilkosság – pszichopatológia. In: Mindennapi kríziseink (szerk. Árkovits A., Csürke J., Osváth P., Vörös V.), szerkesztés alatt (várható megjelenés: 2009).
Ozsváth K., Kóczán Gy.: Az öngyilkossági ellátás ellentmondásai. Társadalmi Beilleszkedési Zavarok Bulletin, IV, Bp., 1985, 3-40.
Payne, S., Swami, V., Stanistreet, D. L. The social construction of gender and its influence on suicide. A review of the literature. Journal of Mental Health, 2008, 1, 23-35.
Qin, P., Agerbo, E., Mortensen, P. B.: Suicide risk in relation to socioeconomic, demographic, psychiatric and familial factors: A national register-based study of all suicides in Denmark, 1981-1997. American Journal of Psychiatry, 2003, 160, 765-772.
Rihmer Z., Rutz, W.: Depresszió és öngyilkosság férfiaknál. Spinger Orvosi Kiadó Kft., Bp., 2000.
Rihmer Z.: Recognition of depression and prevention of suicide: the role of general practitioners and general physicians. International Journal of Psychiatry in Clinical Practice, 1997, 1, 131-134.
Rutz, W., Rihmer Z.: A Gotland-vizsgálatok tanulságai. Eredmények, hiányosságok és tennivalók. Psychiatria Hungarica, 1997, 12:35-43.
Rihmer Z., Belső, N., Kiss, K.: Strategies for suicide prevention. Current Opinion of Psychiatry, 2002, 15, 83-87.
Rihmer Z., Fekete, S.: Öngyilkosság. In: Füredi J., Németh A., Tariska P. (szerk.) A pszichiátria magyar kézikönyve. Medicina, Bp., 2009. 670-678.
Szádóczky E., Rihmer Z., Papp Zs., Vitrai J., Füredi J.: Öngyilkos magatartás a felnőtt lakosság körében strukturált kérdőív adatai alapján. Psychiatria Hungarica, 2000, 15:127-133.
Teledialógus (szerk: Kelemen G.), Pro Pannónia, Pécs, 2000.
Temesváry B.: Orvosok/orvostanhallgatók öngyilkossággal szembeni attitűdje. Kandidátusi értekezés. 1994.
Vörös V. Osváth P., Fekete S.: Nemi különbségek a szuicid viselkedésben. Neuropsychopharmacologia Hungarica, 2004, 6 (2): 65-71.
Vörös V., Osváth P., Fekete S.: Az öngyilkos viselkedés felismerésének és kezelésének lehetőségei. Egy integratív szuicid prevenciós modell. Absztrakt. Psychiatria Hungarica, 2007, 22(Suppl): 211.
Wenzel, A., Beck A. T.: A cognitive model of suicidal behavior: Theory and treatment. Applied and Preventive Psychology 2008, 12:189-201.
Zonda T.: Az öngyilkosság kultúrtörténete. Végeken Alapítvány, 1991.
Zonda T.: Öngyilkos nép-e a magyar. Végeken Alapítvány, 1995.

Hivatkozások

[1] Az írás az MPT XV. Vándorgyűlésén, 2009. január 31.-én elhangzott plenáris előadás alapján készült (Osváth, 2009).

[2] A versrészlet idézésére Koltai Mária előadása nyomán került sor (Koltai, 2009).

[3] Nagyon fontos a nemi különbségek vonatkozásában Kopp Mária és munkatársai populációs vizsgálataira utalnunk (Kopp és mtsai, 2008), akik a férfiak és a nők születéskor várható élettartamának jelentős különbségét találták (férfiak: 69 év, nők: 77 év), és ezt szintén a szociokulturális nemi szerepek eltéréseivel hozták összefüggésbe.

[4] Éppen ezekkel az időszakokkal esnek egybe a szuicid kísérletek gyakoriságának életkori csúcsai.