Előzetes megbeszélések után meghívtunk 16, felülvizsgálatra küldött, 30-50 év közötti parancsnoki beosztású csapattisztet, akik nem akartak leszerelni, és a korábbi teljesítőképességüket szerették volna visszanyerni. A felajánlott beszélgető foglalkozásokat elfogadták. A beszélgetéseket orvosi titokként kezeltük. Hozzájárultak, hogy a beszélgetéseket tancélból magnószalagra rögzítsük, kéthetente 90-120 perces foglalkozáson részt vesznek. Elöljáróikkal megbeszéltük, hogy erre a napra felmentik őket a szolgálat alól. A részvételt vállalók 50-100 kilométerről érkeztek.
A honvédkórházban különálló épületben a mi „pszichológiai laboratóriumunkban” rendeztük a foglalkozásokat. A szobában egyforma széket raktunk körbe. Mindenki oda ült, ahova akart. Hozzájárultak, hogy a pszichológiai asszisztens jegyzőkönyvet (akciógramot) vezessen, amibe bármelyik résztvevő betekinthetett. A csoportvezetők bent ültek a körben. Két vezető volt. Az orvosi pszichológia részéről Kóczán György pszichiáter. Az ő feladata az érzelmi megnyilvánulások katalizálása volt. A vezetői értelmezéseket én vállaltam. Az első találkozáson feszülten várták, hogy mi lesz. Többen jegyzetfüzettel érkeztek. A vezetők bemutatkoztak (mi ismertük a résztvevőket, ők most találkoztak először egymással). A feszültség nőtt, mert nem mondtuk meg, hogy mit csináljanak. Az egyik mégis bemutatkozott, azután sorban elmondták beosztásukat, fegyvernemüket. A legfeszültebb zászlóaljparancsnok felkiáltott „Kísérleti nyulak leszünk. Én ebből nem kérek” Én válaszoltam: „Mindnyájan kísérleti alanyok vagyunk, olyan módszert kell kidolgoznunk, ami csökkenti a panaszokat. Ezzel tartozunk a hasonló betegséggel gyötrődő társainknak.” A betegség szóra egymás után elmondták, hogy a szívük, a gyomruk, az ízületeik fájnak. X. megszólalt: „Itt mindenkinek hasonló panaszai vannak. Eddig azt hittem, én vagyok a legsúlyosabb beteg”. Y.: „A parancsnokok hajtanak bennünket. Addig van elismerés, amíg teljesítünk, de most, hogy belebetegedtünk, már nem kellünk.” A hadsereget kezdték szidni. Kóczán: „Mindenkinek kiváló minősítése van. Önként jöttek katonai pályára.” Igen”, mondták többen is, de C.:” Nem értékelnek eléggé, elmaradt az előléptetés, jutalom.” Egy újabb résztvevő: „Kapernaumi százados vagyok”. Kóczán: „Milyen nehéz lehet Önöknek. Hogy gondolnak az elöljáróikról?” „Én dühös vagyok rájuk”. Y: „Engem többször megaláztak. Szabadságról visszahívtak.” A düh és a sértődékenység csaknem mindegyikben jelen volt. „Most mit éreznek?” „Azt hittük, megmondják mi a bajunk, de nem segítenek.” Végül megegyezés: „Mindnyájan nagyon érzékenyek, önérzetesek, sértődékenyek vagyunk.” „A sértődékenység veszélyes fegyver, visszafelé is elsülhet.” Egy őrnagy bejelentette, hogy itt csak betegebb lesz. „ Itt most ránk is haragszanak, mert nem mondtuk meg, hogy mitől vannak a panaszaik.” Interpretáció Maudsley idézésével: „Az a bánat, ami nem tör ki könnyekben, más szervekben okozhat sírást.” Megfogalmaztuk és elfogadtuk a közös célt: Megszabadulni a gyötrelmes tünetektől és panaszoktól.

A második ülésre 15 tiszt jött el. A panaszaikat kiváltó helyzetekről kérdeztük őket. Az egyik fiatal: „A mi családunkban a gyomorideg gyakori”. „Nekem a vizsga előtti éjszaka szaladgálnom kell a WC-re”. „Nekem van egy beosztottam, egy beképzelt fickó, undorodom a viselkedésétől.” „Ha berendelnek a hadosztály parancsnokságra, torkomban dobog a szívem.” „Szívszorongató látvány volt egy baleset”. „Szíven ütött, hogy a barátnőm otthagyott egy másikért.” „Éjszaka nem tudok aludni, ha megalázóan beszélt velem az elöljáróm.” Egy alezredes, akinek anginás panaszai voltak, kis ládában hordta magával a gyógyszereket. A barátja infarktusban meghalt, azóta fél az infarktustól. Ha durván szólt a parancsnoka, hevesebben vert a szíve. Itt is vett be gyógyszert. Az egyik ezredparancsnok, akit szinte hetenként mentő vitt kórházba nagyon heves szívdobogásos panaszai miatt: „Most is, felizgatott, amikor idejöttem, hogy össze-vissza szaladgálnak a gyalogosok a közlekedési lámpa jelzései ellenére az útkereszteződésben.” A jegyzőkönyvvezető fiatal nő kedvesen megkérdezte:” Alezredes elvtárs, ha ilyen mindennapi dolgok felizgatják, mit okozhat az a 3000 katona, akiket vezet?” Látszott az arcán a felindultság, de nem válaszolt. Két hét múlva elmondta: „Nagyon dühös voltam, napokig rágódtam, végül rájöttem, hogy a leánykának igaza van.” A társterapeuta megkérdezte, hogy mi a közös ezekben a beszámolókban. Végül megfejtették: a panaszaik összefüggnek a kellemetlen helyzetekben fellépő lelki állapotukkal.

Egy tüzérparancsnok azt mondta: „Én demokratikus vezető vagyok. Megbeszélem a törzsemmel, mielőtt döntök”. Két fiatal tiszt ezt finoman kétségbe vonta. Az alezredes majd felrobbant. Kóczán megkérdezte:” Meg tudná mondani, hogy most mit érez?” „Borzasztó dühös vagyok, hogy két ilyen taknyos kétségbe vonja egy tapasztalt parancsnok állítását.” (Az érzelmét megfogalmazta, de nem vette észre). Egy higgadtabb társa azt kérdezte: „Vajon a beosztottjai is demokratikus vezetőnek tartják?” Egy másik idősebb tiszt megjegyezte: „Te csak hiszed magadról ezt, pedig itt úgy viselkedtél, mint amit elítélsz az elöljáróidban!” Társa megszólalása meglepte, elgondolkozott rajta. (visszajelzés)

Egy frissen végzett, kiváló minősítésű főhadnagy hányingerrel járt többször a belszakrendelésen, átvizsgálták, de nem találtak kórosat. Az idegszakrendelésre utalták, amit nagyon rossz néven vett.: „Nem vagyok bolond!”. A csoportvezető megkérdezte, mikor van hányingere. Gondolkodás után kimondta: „Amikor megyek a laktanya felé.” „A laktanyától undorodik?” „Nem. A beosztott tiszthelyettesek nem akarják elfogadni az újításaimat. Nagyon bánt. Pedig alig vártam, hogy kikerüljek a főiskoláról a csapathoz” „Milyen érzés ez?” „Csalódtam.” Értelmezés: „Az elhangzottakban van valami közös: valami vagy valaki kiválthatja a rossz érzéseket. Lehet, hogy a tünetek és panaszok inkább következmények?” Feladat: figyeljék meg, hogy mások hogy reagálnak az ő viselkedésükre.

Az egyik őrnagy négy foglalkozáson feszülten hallgatott. Egyszerre hangos indulattal kitört: „Mondjátok meg, hogy miért utálnak engem a beosztottjaim, pedig a legjobbat akarom kihozni a zászlóaljamból!” A többiek meglepődtek. „Ti is utáltok, nem is szóltatok hozzám.” Csoporttársai ingerülten beszéltek „Utálatosan viselkedsz itt is. Nem szóltál egy szót sem” Könnyeivel küszködve elmondta, hogy árva gyerekként, nevelőotthonban nőtt fel. Ott is így bántak vele. A morcos arcú síró tisztet egy társa megértéssel vigasztalta. A többiek is barátságosabban kezdtek vele beszélni. Észre sem vették, hogy kezdtek tegeződni, Egyre jobban a tegeződés, a keresztnéven szólítás váltotta fel a rendfokozat megszólítást. A csoport mi-tudata kezdett kialakulni.

A tizedik ülésen kezdtük a személyes kapcsolatok feltérképezését. Szociogramot készítettünk. „Mindenki írja le lapra, hogy a csoporttagok közül kivel dolgozna együtt szívesen, kit tart rokonszenvesnek, ki az, akitől a nehezebb helyzetben segítséget kérne, kivel lakna egy szobában a tiszti szálláson?” és hasonlók.

A következő foglalkozásra kitettük a falra a szociális hálót. Volt, aki örült, volt, aki fintorgott. Két sorrend alakult ki az összesítésnél: az egyik az érzelmi rangsort, a másik a tekintély mértékét írta le. Szerepek alakultak ki, amit maguk alkottak meg. Elvárták, hogy a csoporttagok szerepüknek megfelelően viselkedjenek. Egymásról véleményt mondtak, ki kiben milyen érzelmeket váltott ki. Most már kezdtek rájönni, hogy az önmagukról megalkotott képet mások másként látják. A visszajelzést nehéz elfogadni. Kóczán arra ügyelt, hogy senki se válhasson „fekete báránnyá” (bűnbakká). Kezdtek egymásra odafigyelni, saját érzéseikről beszélni, a másik által bennük kiváltott érzéseket szavakba önteni. Feladat: figyeljenek az érzelmeikre adott véleményekre.

Vártuk, hogy mikor jelenik meg a család. Y elmondta: „Az én feleségem nem szereti a sereget, mert amilyen lelkes katona voltam, úgy hanyagoltam el a családot.” „A hadsereget vetted el, nem engem” – idézi nejét. Megjelenik a harmadik: „Az elhanyagolt asszony hamarabb talál új kapcsolatot. „Lehet, hogy a feleség és a gyerekek olyan sértődöttek, mint a zászlóaljparancsnok családfő?” Kiderült, hogy az elfelejtett házassági évforduló, születésnap másokkal is előfordult. „A virág kispolgári csökevény”, ezzel szerették volna elintézni az elhanyagolást.

A családról való beszélgetés közben a saját szüleikhez való érzelmi viszony is megbeszélésre került. Volt, akit az anyja nevelt fel, volt olyan, aki az apjára haragudott, mert nagyon szigorúan bánt vele. Egy másiknak ivott az apja, és kamasz korában ő védte meg az anyját, amikor az apja részegen bántalmazni akarta. Néhány tiszt boldog gyermekkoráról számolt be, a többségnek azonban kellemetlen, rossz emlékei maradtak a gyermekkorából.

Értelmezés: a gyermekkori jó és rossz élmények a felnőtt viselkedésben észrevétlenül jelen lehetnek, főleg az érzelmek világában.
Újabb véleményező táblázatokat készítettünk. Csoportról csoportra változott a csoportban elfoglalt helyük. Utaltam rá, hogy igazán akkor tudom meg, hogy mit mondtam, ha visszajön a válasz. És az nem mindig kellemes, amikor a tükröt tartó csoporttagok véleménye eltér az önmagukról kidolgozott énképtől. A szülőkhöz való viszony tükröződik a felnőtt tekintély személlyel szemben való viselkedésben (függés, lázadás, rajongás). A gyermekkorban nem a szülők intelmei a hatékonyak, hanem a viselkedésük mintázata épül be a fejlődő személyiségbe, így az önértékelés, a siker és kudarc kezelése. Ha a szocializáció nem volt kedvező, a magatartást újra kell tanulni, javítani, fejleszteni. Erre szolgál a csoportos tanulás. Arra is rájöttek, hogy a kisebbrendűségi érzés nem tudatos indulata milyen nagy hajtóerő a munkában, a túlteljesítésben, ezért ilyen érzékenyek a kedvezőtlen vagy leértékelő visszajelzésekre.

Az utolsó előtti találkozásnál azt kértük, hogy a csoportvezetőkről mondják el véleményüket. A tekintélyrangsor vezetője szólalt meg először: „Az első foglalkozások csalódást okoztak, a helyzet nekünk katonáknak szokatlan volt. Aztán rájöttem, hogy nem nekünk tartanak előadást, hanem nekünk kell beszélni.” Az érzelmi rangsor vezetője azt fogalmazta meg, hogy az első találkozások feszültsége fokozatosan oldódott és egyre jobban érezte magát a csoportban. Egy harmadik: „Én dühös voltam a csoportvezetőkre, mert először azt éreztem, hogy nem orvosként viselkednek. A végén jöttem rá, ahogy a közérzésem javult, hogy a csoportvezetők viselkedése tudatosan visszafogott volt.” Többen arról beszéltek, hogy a seregben az érzelmekről nincs szó, parancs és eligazítás van, és csak néhány olyan parancsnok van, aki nem ragaszkodik a három lépés távolságtartáshoz.

12 tiszt dolgozott folyamatosan együtt az üléseken. Az infarktustól rettegő alezredes letette a gyógyszeres ládikát és átúszta a hévízi tavat – jelentette büszkén. A gyógyszereket elhagyták, szolgálatképességük javult, sokkal „okosabban” kezelték érzelmeiket.

Az utolsó ülésen a vezetők összefoglalták a 19 foglalkozás tanulságait.
„A mi esetünkben a közös cél a betegségtől való szabadulás, és a szolgálatképesség visszaszerzése volt. Ezt a folyamatot a csoporttagoknak kellett megoldaniuk, ezért hallgattunk, csak katalizálni szerettük volna Az első foglalkozásokon a tekintély-konfliktus megoldásán dolgoztak, ami a katonai keretek között gyakran előfordul, és nem látszik megoldhatónak. A második félidőben önismeretünk és egymáshoz való viszonyulásunk fejlődött, az együttműködés kialakítása volt a feladat.”

A magatartás-értelmező kifejezést találtuk ki a csoportterápiára és a klinikai munkában nagyüzemi vezetőkkel, hallgatókkal és másokkal folytattuk. Az érzékenyítő csoport folyamatai ismétlődtek: a függéstől az együttműködésig, az érzelmeik szavakban történő kifejezéséig, az önmagunkról kialakult kép finomításáig. Végig élték ezeket a szabályszerűségeket, jól dolgoztak. Ha a betegségtől megszabadultak, a magatartásuk kezelését kell folytatni, ami nem könnyű.

Mi volt akkor a betegség? A kezeletlen, visszafojtott érzelmek a vegetatív idegrendszer izgalmára alakulnak betegség jellegűvé, a neurotikus tünetek ebben az értelemben következmények. Nem a kiváltó okokban, hanem az azokra adott reakcióinkban kell keresni a feszültségforrást. Ezt tanultuk az első magatartásértelmező csoportban.

Kiegészítés: Erről a témáról 1976-ban a szombathelyi Pszichoterápiás Hétvégén „Csoport és közösség – az egyén változásának közege” címmel előadást tartottam, az előtalált eredeti kézirat a Psychiatria Hungarica 2017/4. számában nyomtatásban megjelent. Az Orvosi Hetilap 1978/8. számában „Magatartás-értelmező csoportfoglalkozások neurotikus vezetők rehabilitációjában” címmel tanulmányt írtam. A „Járatlan utakon” (Oriold és Társai Kft., 2021) c. könyvemben a kísérletünkről is írtam.