Egy kiváló katonatiszt sikerei és kudarcai

L. 44 éves százados egy évig hetente járt önismereti foglalkozásokra. A róla kezdetben kialakult kép igazi katona típusra vallott: jó megjelenésű, a nőkkel szemben gáláns, a magasabb beosztásúakkal, idősebb férfiakkal szemben tisztelettudó, anélkül, hogy túlzottan szolgálatkész ember benyomását keltené. Kívülről senki sem hitte volna, hogy kórházi zárójelentéseiben évek óta fekélybetegség, gyomorcsonkolás, magas vérnyomás szerepel. Az ideggyógyászhoz küldték konzíliumba, mielőtt felülvizsgálat elé állítják, aki azonban felajánlotta, tegyen próbát érzelmi állapotának rendbe hozatalára, mielőtt dönt a felajánlott rokkantosítás elfogadásáról.
Életútjának fontosabb állomásai: Hentes szakmát tanult. Ifjú korában ejtőernyős sportoló volt. A sorkatonai szolgálatát ez meghatározta. Bennmaradt továbbszolgáló tiszthelyettesnek, majd hivatásos állományba vették. Tiszti vizsgát tett, közben munka mellett leérettségizett. Jól haladt előre, számos dicséretet, kitüntetést kapott. Vágya, hogy felderítő parancsnok legyen, teljesült. Később akadémiára pályázott, felvették. Érezte hátrányát a katonai főiskolát végzettek között, minden erejét a tanulásba fektette. Jól vizsgázott, vörös diplomával végzett. Fekélybetegsége ekkor kezdődött, ami miatt műtétre volt szükség. Ezzel az egészségi állapottal a remélt beosztást nem kapta meg. Kis létszámú összeszokott intézeti kollektívába hívták, ehhez az új területhez azonban nem értett. Újra tanulni kezdett, hogy felzárkózzék a többiekhez. Emésztési zavarai miatt gyakran betegeskedett, szaporodtak a szemrehányások, összeütközések. Új környezetében csalódott, úgy gondolta, nem értik meg, szándékosan kitolnak vele. Végül elszigetelődött, válságba került. Részlet az orvossal történt beszélgetéséből: „A katonaság számomra nem foglalkozás, hanem élethivatás. Én nem ismertem lehetetlent. A parancsnokaim mindig számíthattak rám. A katonáim vasakaratúnak tartottak.” Az orvos szerint ez a nyilatkozat önmagáról szöges ellentétben van csalódottságával, elkeseredésével, de ezt nem veszi észre. Az óvatos szembesítést elhárította. Egyre indulatosabban nyilatkozott az új környezetéről, ahová elcsalták, csak ígértek, nem segítettek. „Rám most miért haragszik?” „Nem haragszom, de ön sem ért meg engem. Inkább segítsen, hogy tudjak emberek között étkezni, hogy ne kelljen diétát tartanom, hogy ne rettegjek attól, hogy elhányom magam.”
Orvos: „Hát remeg a hangja az indulattól, tényleg nem érzi?” „Ne csodálkozzék, nem tudok uralkodni magamon. Hetek óta nem alszom, teljesen kimerültem, reménytelennek látom a helyzetem. Én mindig jó katona voltam, most mit csinálok, ha kidobnak az utcára? Menjek el éjjeli őrnek?” Látszott, hogy párásodik a szeme. „Tényleg csak mostanában ilyen indulatos?” „A munkahelyemen, az akadémián mindig tudtam magamon uralkodni. Akármit mondhattak, szemem sem rebbent.” „És mit csinált, ha felbőszítették?” „Engem ezelőtt nem lehetett felbőszíteni.” „Hát akkor mit csinált a haragjával, indulatával, mert azt nem hiszem el, hogy ne lettek volna önérzeti sérelmei.” „Azt hiszem lenyeltem. Bekaptam egy marék szódát, ha égett, összerándult a gyomrom. Volt, hogy enni sem tudtam.” „És a beosztottjain nem töltötte ki mérgét?” „Nem. Tessék utána érdeklődni.” „És a családja, gyermekei?” „Látja, erre nem gondoltam. Többnyire ők itták meg a levét. Igaz, sokszor csak későn értem haza. Ha az anyjuk mondott róluk valamit, elcsattant egy-két pofon.” „Mekkorák a gyermekei?” „Az egyik most érettségizik, a másik középiskolás.” „Soha nem gondolt arra, hogy ők nem értik, hogy maga miért ilyen ingerült?” „Utólag mindig megbántam. A végén nem is szóltak hozzám, ők is elfordultak tőlem.” Az orvos taktikát változtatott: „Tudja, nem szeretnék a maga gyermeke vagy felesége lenni.” „Én tisztességesen gondoskodtam a családról. Nincsenek szenvedélyeim, a fizetésemet hazaadom.” „Meg az indulatait. És mivel szerez örömet nekik?” „Azzal, ha megdöglök, legalább nekik se lesz bajuk velem.” Ezen a ponton nem volt célszerű tovább feszíteni a húrt, L.-ben önpusztító tendenciák lappangtak. Itt a további szembesítések csak mélyítették volna a válságot. L. nagyon magányos, kétségbeesett, veszélyben volt. Orvos. „Én mélységesen megértem önt. Valóban nagyon nehéz helyzetben van. Szinte látom, hogy sötét szemüveg van a szemén, most mindent nagyon sötéten lát. Mi lenne, ha elhalasztaná a döntését? Nem is tud tárgyilagosan dönteni. Én kiváló katonának tartom, ha elfogadja, megpróbálok segíteni önnek. Megromlott egészségi állapota, hát csoda, hogy elkeseredett? Otthon jól érzi magát? Akkor kap egészségügyi szabadságot, rendszeresen visszajár beszélgetésekre, ketten csak kitalálunk valamilyen megoldást. Tudja milyennek látom én most magát? Amikor a jég veri a szőlőt, a gazda keservében fog egy karót és maga is csépelni kezdi, hadd lám uramisten, mire megyünk ketten?” „Lehet, hogy én is Bolond Istók vagyok? Nézze én ehhez nem értek, de engem tíz éve nem hallgatott meg senki. Ha elfogad, visszajövök beszélgetni.” Az orvos azt kommentálta felé, hogy bízik benne. Abban reménykedett, hogy L. is megérzi ezt és visszatartja, hogy csináljon valamit magával. Ha most beteszi az elmeosztályra, nyugodtan alhat néhány éjszaka, de elveszti L. bizalmát és maga járul hozzá egy esetleges végzetes lépéshez. Az orvos sejtette, hogy a tiszt önmagáról kialakított képe kedvezőbb annál, mint, amit viselkedésével környezetéből kivált. Az is nyilvánvaló volt, hogy ezzel egyáltalán nincs tisztában, csak a felé irányuló ellenszenvet veszi észre, azt már nem, hogy ezt saját maga váltotta ki. A kemény katonás magatartás mögött ön-bizonytalan kamaszfiús érzelemvilág gyanítható, feltehetően tekintélykonfliktusa is van. A magánélete sem lehet teljesen rendben, mert akkor nem jutott volna el idáig. A pályaválasztás számára én erősítő jellegű, ezért érzi elviselhetetlennek, hogy más katonai feladatkört kell ellátnia. Mindez azonban csak feltevés, de ha biztosak lennénk benne, akkor sem zúdíthatjuk mindezt a fejére, hiszen ezek érzelmi szinten zajlanak, és amíg nem jön rá erre, minden szembesítést sértésnek érez és közhelyekkel érvekkel kitér előle. Búcsúzóul mondta az orvos: „Nekem meggyőződésem, hogy a testi panaszainak ez az erőssége és a zaklatott lelkiállapota között összefüggés van.” „Igen, ezt sejtettem, mert, ha felizgatnak, jön a hányás és hasmenés. Már csak ezért is jönnöm kell.” L. nem vette észre, hogy ezzel a bizalmatlanságát is kifejezte. Az orvos mosollyal reagált.

L. szorgalmasan járt a beszélgetéseke. Viszonylag hamar elismerte, hogy érzékeny, sértődékeny, az indulatain igazán uralkodni nem tud, vagy lefojtja és akkor napokig fáj a gyomra, vagy kirobban belőle, ezt pedig napokig bánja, szégyelli, sőt, gyermekeivel szemben lelkiismeret furdalása van. A beszélgetések során egyre közvetlenebb, őszintébb, és láthatóan nyugodtabb lett. Az emésztési panaszok jelentősen enyhültek, fáradsága is csökkent. Egyre többet mondott önmagáról.
„Biztos van abban valami, hogy az izgalom a gyomromra megy. A vizsgák előtt mindig hasmenésem volt. Sőt, amikor először kiugrottam a gépből, azt sem tudtam, hogy fiú vagyok, vagy leány. Tudja, az egy nagyon érdekes érzés. Bevallom, minden ugrás előtt borzasztóan izgultam, de amikor kinyílt az ernyő, olyan nyugalom fogott el.”
„ Ha ilyen izgulós természetű volt, miért éppen ezt a veszélyes sportot választotta?”

„Az iskolában nagyon tetszett nekem egy leány. Ez a leány ejtőernyős volt. Imponálni akartam neki. A végén megszerettem a sportot, büszke voltam, hogy mások csodálnak érte. Amikor kisgyerek voltam, mi nagyon szegényen éltünk. Apámat alig ismertem. Nevelőapám kemény, goromba ember volt. Bár sokat köszönhetek neki, szeretni nem tudtam, most már ki merem mondani, gyűlöltem.”
„Mégis olyan kemény lett, mint ő.” „Csak voltam.”
„És az ön gyermekei vajon mit érezhetnek önnel szemben?”
Ebben az időben már olyan volt a beszélgetések légköre, hogy saját magatartásával szembesíthetőnek tűnt. Meglehetősen zavartan motyogott valamit a követelménytámasztásról, fegyelemről, de nem volt harsány, nem „nyomta a sódert”, ahogyan korábban magát jellemezte. Már-már úgy látszott L. megbékül új környezetével. Kijárt a kertjébe dolgozgatni. Egyik este alkoholosan ült be a kocsijába és belecsúszott az árokba. Súlyos pénzbüntetésre ítélték, ráadásul ittassága miatt a biztosító nem fizetett és büntetés miatt az év végi pénzét sem kaphatta meg. L. látszólag mélyen megbánta meggondolatlanságát, de súlyosnak találta a következményeket. Szaladgálni kezdett segítségért, de kiderült, hogy kérése teljesíthetetlen. Hazament, inni kezdett, majd két marék gyógyszert vett be. Leánya gyanút fogott, behozták a kórházba. Még időben volt, egy hét alatt rendbe jött a mérgezésből. És tulajdonképpen ekkor szembesült igazán azzal az illúzióval, amivel önmagát és környezetét áltatta és már kénytelen volt belátni, hogy a kemény, vasakaratú, mindent legyőző katona egyenruhájában ön-bizonytalan, gyáva, a nehézségek elől megfutamodó kamaszfiú búvik meg. A kudarcok felgyülemlett indulatát most már nem nyelte le, de mivel nem volt ki ellen fordítania, önmagát bűntette. Ebben a büntetésben azonban volt valami bosszú a környezete ellen, melyben csődöt mondott. Attól is rettegett, hogy fegyelmileg bocsájtják el, hiszen egymás után két rendkívüli eseményt okozott ott, ahol még soha nem volt az intézet fennállása óta. A parancsnoka felháborodása érthető, de nem értette meg L. századost, úgy kezelték, mintha bűnöző lenne. Két évvel korábban a minősítésében csupa felsőfokú dicsérő jelző volt, két évvel később homlokegyenest az ellenkező felsőfok negatív értelemben.
L. végül kénytelen volt belátni, hogy nem is volt olyan jó katona, mint ahogyan ő képzelte magáról. Jelenleg rokkantnyugdíjas.

A beszélgetések még folytatódtak. Utólag belátta, hogy egész katonai pályafutása görcsös erőfeszítés volt, hogy kisebbrendűségi érzéseit leküzdje. Azt is elmondta, hogy felesége tizenöt éve ezt mondogatja neki, de úgy gondolta, hogy a nő nem tudja megérteni, hogy mi a katonai szolgálat. Valahol a lelke mélyén leértékelte feleségét, és akkor fedezte fel igazi jó tulajdonságait, amikor a körülötte kialakult zűrzavarban csak a felesége állt mellette és bátorította.

Forrás: Ozsváth Károly-Kóczán György: Ki is vagyok én? Önismeret a katonai szolgálatban. Zrínyi Katonai Kiadó 1985.