Először is meg kéne határoznunk, mi is az a személyiség- zavar? Milyen egy személyiségzavaros ember?
Pszichológiailag sokrétű problémáról van szó, mivel a mentális működés több régiójára kiterjed a zavar, az ember-ember közötti kapcsolatra éppúgy mint a beteg gondolkodásmódjára, érzelmi életére. Gyakori hogy nincs rálátásuk betegségükre, és nem is érzik magukat betegnek, miközben a környezetüket érzelmileg meglehetősen igénybe veszik. A személyiségzavart nehéz pontosan definiálni, de összességében azt mondhatjuk, olyan emberekről van szó, akik életük során nehezen tanulnak a tapasztalataikból, bizonyos érzések, lelkiállapotok felismerésével és átélésével komoly problémáik vannak, érzelmileg álatalában labilisak, kapcsolataikra pedig az azonos mintázatu konfliktusok rendszeres visszatérése a jellemző. Ezt az ismétlődést nehezen ismerik fel, pont amiatt, mert a tapasztalataikból nehezen tudnak tanulni. A környezet hamarabb méri fel, hogy valami baj van, mint maga a személyiségzavaros, aki az ilyen visszajelzésre értetlenül reagál: ?Miért lenne velem baj, amikor most is pontosan úgy csináltam mindent, ahogy mindig is szoktam!? Alapvetően éppen ez a baj.
Abból, hogy érzéseket, lelkiállapotokat nem tudnak felismerni, és helyi értékükön kezelni adódik, hogy saját érzelmeik-indulataik szabályozása is gondot jelent. Ez az alapvető ok, amiért kimerítik (érzelmileg) a környezetüket. Többnyire nem teljesen tudatosan érzéseket, indulatokat provokálnak a másikból, saját részükre azonban rálátásuk nincs, a folyamatnak erre a részére vakok, azaz a környezet reakcióját úgy élik meg, hogy ők egyáltalán nem tehetnek arról, hogy a másik ingerült, frusztrált, dühös stb. Szerintük ez (a provokált érzés) a másikhoz tartozik, nem pedig annak az interakciónak az eredménye amelynek ők maguk is a részesei. A provokált érzésekből adódó kalamajka a leggyakoribb konfliktusforrás egy ilyen ember környezetében.
Azt szoktuk mondani, hogy a személyiségzavarnál a diagnózis maga az életrajz. Amikor valaki elmeséli részletesen a saját életrajzát, akkor abból komoly sejtéseink lehetnek, hogy itt valami komoly probléma van.
Milyen személyiségzavarok vannak?
Jelenleg kettő diagnosztikus rendszer a BNO, és a DSM-IV-TR alapján szokás a személyiségzavarokat kategorizálni. Ez utóbbi három nagy csoportra osztja a személyiségzavarokat elsősorban a magfigyelt viselkedés alapján: az első csoportba tartoznak az un. különcök, akiknek a viselkedésében rendszerint van valami szokatlan, extravagáns, bizarr elem, ide tartozik a skizotip, a skizoid és a paranoid személyiségzavar. Általában hideg, távolságtartó nehezen barátkozó, magányos emberekről van szó, akik erősen gátoltak, visszavonult, kapcsolatok nélküli életet élnek. Őket tartjuk ebben a spektrumban a legsúlyosabbnak, pszichoterápiával a leghozzáférhetetlenebbek és összességében nem jó a prognózisuk. A következő csoport az un. érzelmileg labilisak, kiszámíthatatlanok, az ő viselkedésük nehezen megjósolható, közös bennük a nagy indulatviharokra való hajlam, és a szembeszökő érzelmi labilitás. Az ő kapcsolatképességük az előző csoporténál sokkal jobb, kevésbé visszavonultak, kapcsolataik inkább kaotikusak, következetlenek, gyakran felszínesek és kérészéletűek, és irigységgel áthatottak. Kifejezetten nehezen tűrik az egyedüllétet. Önértékelésük ingatag, saját magukkal való viszonyuk szésőségek közt imbolyog. Ide tartozik a hisztrionikus, a borderline, az antiszociális és a nárcisztikus személyiségzavar. Ebből a csoportból krül a ki a manapság leggyakrabban adott diagnózisok csokra, hiszen minden harmadik személyiségzavar diagnózis vagy borderline, vagy nárcisztikus személyiségzavart jelöl. A harmadik csoport az un. szorongók az elkerülő, a kényszeres, és a dependens személyiségűek, fő jellemzőjük a szorongás és annak hárítására kidolgozott javarészt tudattalan stratégiák. Ebbe a csoportba tartoznak a legjobb prognózisú, legjobb javulási hajlamú betegek, jóllehet sok személyközi konfliktust szítanak ők is, de összességében sokkal kevésbé kimerítő az ő társaságuk, mint az előző két csoport szereplőié.
A személyiségzavar sajnos mind a mai napig aluldiagnosztizált probléma, ami azt jelenti, hogy sokkal kevesebb ember kerül kezelésbe, mint ahánynak valójában szüksége volna rá. Hogy manapság több lett-e a személyisgzavaros, vagy a dianosztikus módszereink finomodtak, és ezáltal ismerünk fel többet ? nehéz megmondani.
Miféle módszerekről van szó?
A személyisgzavarok évtizedek óta állnak különböző pszichológiai és pszichiátriai kutatások középpontjában. Az elmúlt évtizedek során olyan interjútechnikákat, mérőskálákat (kötődési kapacitás; szorongástűrés; impulzuskontroll) dolgoztak ki, amelyek segítségével nagy biztonsággal lehet diagnózist alkotni.
A személyiségzavarosoknál többé-kevésbé általános jelenség a kötődés valamilyen zavara: az arra való képtelenség (borderline, paranoid, nárcisztikus betegek java) vagy a túlzott függésre való hajlam: pl a dependens betegeknél. Közös jellemző az identitás, vagyis az önmagunkkal való azonosságérzet folytonosságának töredezettsége, és a pszichológiai én határainak gyengesége, képlékenysége. Például egy súlyosabb állapotban lévő borderline beteget komoly zavarba lehet hozni egy, egyszerű, az első interjúk során kötelező kérdéssel: ?Ki ön? Hogyan jellemezné saját magát?? Ilyenkor egy mondaton belül egymásnak teljesen ellentmondó dolgok merülnek föl, pl.: ?Engem a kollégáim csendes embernek ismernek, bár iszonyatosan haragba tudok jönni és nagyon félnek tőlem a munkahelyen.? Amikor a beteg visszajelzést kap, hogy a mondat első és második fele mintha nem ugyanazt az embert írná le, akkor erre általában értetlenség a reakció: Miért? Mi a baj ezzel?
Milyen jellemzők vannak még?
A már említett pszichológiai én gyengesége azt jelenti, hogy nehezen tűrik a feszültséget, a szorongást, nehezen uralkodnak az impulzusaikon, belső késztetéseiken, nagyon rosszul kezelik a nyílt konfliktusokat. Szeszélyesek, kiszámíthatatlanok a külső szemlélő, és nagyon gyakran saját maguk számára is. Belső világukból többnyire hiányzik az állandóság, gyakran maguk is meglepődnek, hogy ugyanarról a dologról hányféleképp tudnak vélekedni. Kívülről ez úgy látszik, hoyg egyszer ezt gondolják, máskor meg azt, mindkettőt teljes meggyőződéssel. Jellemző, hogy nehezen nőnek föl, nehezen vállalnak felelősséget tetteikért, gondolataikért, érzéseikért, érvelésük sokszor gyermekded, és indulatos. Hajlamosak másokat hibáztatni saját rossz sorsukért, mindenkori élethelyzetükért a környezetet teszik felelőssé, saját részükre rálátásuk nincs, velük a dolgok csak úgy történni szoktak. A pszichológiai én gyengeségével együtt jár hogy, bizonyos érzések átélésére a személyiségzavarosok legjava képtelen, ebben benne van az öröm is.
Mitől függ az örömre való képesség?
Alapvetően a korai kapcsolati élményektől ? az első néhány életév tapasztalatairól van szó. Ha ebben az életkorban megfelelő munícióval látnak el minket, vagyis azt látjuk, hogy a minket körülvevő felnőtteknek, ti a szülőknek örömük telik bennünk, és egymásban, akkor ilyen világot építünk magunkba. Később ezáltal mi magunk is képesek leszünk örülni saját személyünknek, és a másiknak egyaránt. Így tanulunk meg és szeretünk meg saját társaságunkban lenni, és hosszútávon is stabilan jó véleménnyel lenni magunkról. A kapcsoltban rejlő öröm agyi struktúrái mai tudásunk szerint pontosan körülírhatók. Az öröm egyik legnagyobb ellensége a személyisgzavaros betegknél gyakran jelenlévő irigység. Érdekes módon az örömre való képesség, és egy manapság sokat kutatott képesség az affektusreguláció (érzések, lelkiállapotok hosszabb távú szabályozásának képessége) agyi lokalizációja nagy átfedést mutat.
Hogyan gyógyítható a személyiségzavar? Hogyan működik a gyógyító mechanizmus?
Az előbb említett affektusreguláció, vagyis az érzelmek, lelkiállapotok indulatok belső szabályozásának elsajátítása alapvetően az elsődleges gondozóval való kapcsolat minőségén múló hosszadalmas, sérülékeny folyamat. Ha ez nagyon hiányosan történik, akkor korai (első néhány életévben történt) sérülést kell feltételezni, erre utalnak a kutatási eredmények. A későbbiekben is a kapcsolati minőség az, ami alapvetően gyógyít. A pszichoterápia során a betegek arról szerezhetnek tapasztalatot, ami a korai évek során elmaradt, vagyis: a lelkiállapotok lelkiállapotok és nem mások, és lehet velük mit kezdeni: például múlékonyak, kibírhatók, megoszthatók és mások által is elviselhetők. Egy példa: borderline betegeknél megfigyelhető az a hajlam, amit acting-outnak nevezünk. Ez azt jelenti, hogy valaki bizonyos feszültségteli helyzetekből egyszerűen kilép, igyekszik a feszültséget keltő helyzetet maga mögött hagyni. Az a belső, nem tudatos stratégia áll emögött, hogyha ő elmegy, akkor a feszültség is megszűnik, mert azt ott hagyja. Nem képes annak felmérésére, hogy ugyan egy adott helyzet provokálja a feszültséget, de ez a feszültég őbenne jön létre, azaz az övé. A létrejött belső változásért (feszültségnövekedés) a külvilágot teszi felelőssé, és azt gondolja, hogy ha pl. egy pszichoterápiás csoportról kirohanva jól bevágja maga mögött az ajtót, akkor a bajt is maga mögött hagyja. Nem szokott az eljárás beválni, de néhány ilyen kirohanás megelőzi ezt a belátást. Ehhez a balátáshoz szükséges a biztonságos pszichoterápiás kapcsolat, amelynek kereti közt képes lesz előbb-utóbb bennemaradni a feszültségkeltő helyzetben, ami ugyan csöppet sem kellemes, de kiderül hogy egyáltalán nem kibírhatatlan és nem átélhetetlen az, ami elől igyekszik elmenekülni. Más kapcsolati minőséget tapasztal a pszichoterápia kiszámítható keretei közt, mint amilyet korai, képlékeny éveiben átélt.
A családban, ahol a személyiségzavaros felnőtt, nem volt olyan érzelmi áramlás, ami számára meggyőző és hiteles módon közvetítette volna azt az információt, hogy a rossz érzések sokasága is hozzátartozik az élethez. Mondjuk az édesanya hasonló természetű volt, aki nem tűrt el semmiféle feszültséget.
Identitás, belső állandóság, éngyengeség egymással összefüggő dolgok: minél stabilabb az identitásunk, annál nagyobb az énerőnk, annál stabilabban tudunk bánni érzéseinkkel, lelkiállapotainkkal, annál kiszámíthatóbbak vagyunk saját magunk és környezetünk számára. Pozitív visszacsatolási kör jön így létre, ami a pszichoterápiában az állapotjavulás (egyik) jele szokott lenni. Nem mindig közvetlenül veszi észre a beteg hogy jobban van, hanem azt ismeri fel, hogy egy hasonló konfliktuson egy éve mennyire ?kiakadt? volna, most viszont nagyobb az érzelmi terhelhetősége.
A személyiségzavarok eredményesen pszichoterápiával kezelhetők, amelynek során az évekig tartó biztonságos terápiás kapcsolat keretei közt igyekszünk pótolni a gyermekkori kapcsolati mintázatok hiányosságait.
Jó volt ilyen világos összefoglalást olvasni azoknak a személyiségzavaroknak a tüneteir?l, jellemz?ir?l, amelyekt?l igen sokan szenvednek többé-kevésbbé, akár mint alanyok, akár mint olyanok, akik érzelmileg labilis emberekkel dolgoznak/élnek együtt.
Egyértelm?, hogy a pszichoterápia a legjobb megoldás gyenge, nem-feln?tt énünk er?sítésére, öröm- és munkaképességünk helyreállítására. De sajnos túl sokan vannak, akik nem tudnak élni vele, vagy épp hallani sem akarnak róla, – az önreflexió, a belátás képessége teljesen hiányzik bel?lük, -vagy környezetük megrögzötten pszichoterápia- (pszichológia-) ellenes. Értük mit tehetünk (azon kívül, hogy az el?bbi téves eszméiket igyekszünk átformálni)? Lehet-e világos szabályokat, alapelveket ajánlani a velük való viselkedéssel, kommunikációval kapcsolatban? Mi az, amivel nem érdemes próbálkozni, s mi az, amit érdemes szem el?tt tartani?
El?re is köszönöm a lelekbenotthon válaszát.
Üdvözlettel: B.E