Az alternatív, vagy más néven nem-konvencionális gyógymódok jelentősége tehát szakmai és finanszírozási részről is Európa- és világszerte egyaránt jelentősen növekszik, komoly az igény irántuk, és maguk a betegek egyre gyakrabban keresik a szokásostól eltérő kezelési formákat. Az alternatív gyógymódok elismertségi foka és jogi helyzete az egyes országokban nagyon eltérő, az Európai Parlament 1997. május 29-én fogadott el az alternatív gyógymódok státusáról támogató határozatot. Az utóbbi években Európában – s talán még inkább az Amerikai Egyesült Államokban – valóságos fellendülés volt megfigyelhető a nem-hagyományos gyógyítási formák terén.

 

“Medicus curat, natura sanat“[1]

I. Bevezetés

Az alternatív, vagy más néven nem-konvencionális gyógymódok
jelentősége tehát szakmai és finanszírozási részről is Európa- és
világszerte egyaránt jelentősen növekszik, komoly az igény irántuk,
és maguk a betegek egyre gyakrabban keresik a szokásostól eltérő
kezelési formákat. Az alternatív gyógymódok elismertségi foka és
jogi helyzete az egyes országokban nagyon eltérő, az Európai
Parlament 1997. május 29-én fogadott el az alternatív gyógymódok
státusáról támogató határozatot. Az utóbbi években Európában – s
talán még inkább az Amerikai Egyesült Államokban – valóságos
fellendülés volt megfigyelhető a nem-hagyományos gyógyítási formák
terén.[2]

Az Európai Unióban a komplementer és alternatív medicina
terminológia honosodott meg, ez ilyen formában a jelenleg hatályos
jogi normákban nem jelenik meg. A nem-konvencionális eljárások
alkalmazása esetében is cél a minőség javulása, a képzés
fejlesztése, amelyre a tervezetek szövege – elfogadás esetén –
lehetőséget nyújt. A nem-konvencionális tevékenységet végzők egyik
csoportja szakorvosi, szakfogorvosi végzettséggel rendelkezik,
számukra a képzést főszabályként, az egészségügyi felsőfokú
szakirányú szakképzést végző intézmény szervezi és a komplementer
és alternatív medicina orvosa, fogorvosaként tevékenykednek. A
nem-konvencionális tevékenységet végző személyek képzése államilag
elismert képzés, nem tartozik a szakképzés kategóriájába,
távoktatásban nem történhet és kompetencia-vizsgával zárul.

A másik csoportba bármilyen felsőfokú végzettséggel rendelkező,
valamint a középiskolai végzettséggel rendelkező személyek
tartoznak, akik a természetgyógyász megnevezést használhatják.
(Képzésük – az egészségügyi miniszter Komplementer és Alternatív
Medicina Tanácsadó Testülete által kidolgozott szakmai szempontok
alapján minősített képzőhelyen, tanfolyami képzés keretében
történik). Külön kerülnek nevesítésre a homeopata gyógyszerészi
tevékenységet végző szakgyógyszerészek, mert képzésük a
szakorvosokéhoz hasonló, azonban diagnózis felállítására, gyógyító
tevékenység végzésére nem jogosultak.

II. A természetgyógyászati és a nem-konvencionális
gyógyító eljárások jogdogmatikai háttere a XX. század végétől
napjainkig

Egyszerű megközelítéssel élve az ortodox vagy hagyományos
gyógyászat alatt az állam által támogatott, hivatalos gyógyítási
módok összességét tekintik, minden más alternatív gyógymódnak
tekinthető.[3] A
“fejlett világ” országaiban növekszik az igénybe vevők
aránya, ez a trend Magyarországon is érvényesül. A Buda László
által 1999-ben végzett vizsgálat alapján a hazai populáció 23%-a
használt már legalább egyszer valamilyen természetgyógyászati módot
vagy terméket.[4] A
modern és az alternatív medicina összehasonlításakor a számos
lehetséges szempont közül ki kell emelni négyet: az egészségügyi
rendszerben való elhelyezkedést, a képzés különbségét, az
alkalmazott módszerek “minőségének” és a “kutatási
lehetőségének” eltéréseit.[5] A természetgyógyászati szolgáltatások kívül esnek
a kötelező egészségügyi biztosítás keretén. Léteznek természetesen
Magyarországon olyan önkéntes kölcsönös kiegészítő
egészségpénztárak, amelyek biztosítási körébe az alternatív
gyógyászat néhány szolgáltatása (terméke, diagnosztikai, kuratív
eljárása) is része, de ez a biztosítási forma messze nem
általános.[6]

Az ún. hagyományos orvoslás mellett létezik, működik tehát az
alternatív vagy tradicionális gyógyászat is, köznapi nevén a
természetgyógyászat, melyre van, s helyenként még fokozódik is az
igény, amelynek manapság elterjedt megnevezése a
komplementer-alternatív medicina (CAM). Nálunk komplementer, mert
kiegészítője lehet a hivatalos orvoslásnak, s alternatív, nem
azért, mert kiválthatja azt, hanem mert nem a mai fő irányhoz
tartozik, eszközei, eljárásai ugyanis többnyire sokkal régebbiek, s
főleg az ősi keleti gyógyászatban gyökereznek. A kétféle medicina
szembeállítása és éles elválasztása egyaránt helytelen. A világ
népességének többsége számára ma is az alternatív gyógyászat a
domináns, de Európában s az Egyesült Államokban is a felnőtt
lakosságnak becslés szerint 30-40 százaléka (köztük feltűnően sok
középkorú, tanult és jómódú nő) veszi igénybe a
szolgáltatásait.[7]

A természetgyógyászat Magyarországon a 40/1997. (III. 5.) Korm.
Rendelet – A természetgyógyászati tevékenységről – megjelenése óta
az egészségügy részének számít. A rendelet hatálya a
természetgyógyászati és a nem-konvencionális gyógyító eljárások
alkalmazására terjed ki. A nem-konvencionális gyógyító eljárások
alkalmazása olyan egészségügyi tevékenység, amely a konvencionális
gyógyítási módszereket kiegészíti, meghatározott esetekben
helyettesíti. A rendelet megfogalmazása szerint tehát a
természetgyógyászati tevékenyég olyan egészségügyi tevékenység
amely a tudományosan megalapozott gyógyítást egészíti ki. Vagyis
ún. komplementer medicinának számít. Ez azt jelenti, hogy minden
olyan esetben alkalmazhatók a megalapozott természetgyógyászati
gyógymódok, amelyekben a konvencionális medicina nem ismer
hatékonyabb módszert, illetve ha beteg nincs veszélyhelyzetben és
nem igények más sürgős konvencionális gyógymódot.[8]

A nem-konvencionális gyógyító és természetgyógyászati eljárások
célja az egészségi állapot kedvező befolyásolása, a betegségek
megelőzése, valamint az egészséget veszélyeztető, illetve károsító
tényezőkkel szembeni védekezés lehetővé tétele – hangsúlyozza az
egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény vonatkozó rendelkezése
(a továbbiakban: Eü. tv.).

A nem-konvencionális, vagy más néven alternatív eljárások az
egészség és betegség eltérő szemléletén, a konvencionális,
természettudományosan megalapozott eljárásoktól eltérő
megközelítésből eredő módszereken alapulnak, amelyek a
konvencionális gyógyítási módszereket kiegészítő, meghatározott
esetekben helyettesítő eljárások. Nem-konvencionális eljárás
helyettesítő eljárásként csak orvosi ellenőrzés mellett
alkalmazható. Az alternatív eljárások alkalmazása során a
betegjogok, a tájékoztatási és dokumentációs kötelezettség,
valamint az ellátást végző személyek jogai és kötelezettségei
tekintetében szintén az Eü. tv.-ben foglaltakat kell megfelelően
alkalmazni,[9] amely
norma tehát egyértelművé teszi, hogy nem csak a
természettudományosan igazolt eljárásokat tekinti az egészségügy
részének, hanem valamennyi a fent említett 40/1997. (III. 5.) Korm.
Rendeletben felsorolt empirikus módszereket is. A következőkben
tekintsük át – röviden – az egyes természetgyógyászati
módszerek[10]
katalógusát:

Az ún. klasszikus természetgyógyászati módszerek:

• életmód tanácsadás és terápia
• természetgyógyászati táplálkozástan és dietétika
• alternatív fizioterápia
• természetgyógyászati mechanoterápiák[11]

Az ún. hagyományos természetgyógyászati módszerek:

• ájurvédikus gyógyászat
• hagyományos tibeti gyógyászat
• hagyományos kínai orvoslás
• hagyományos népi orvoslás

Az újkori természetgyógyászati rendszerek:

• homeopátia
• kozmo- és bioenergetikai kezelések
• kineziológia
• növényterápiák
• valamint a biofizikai és biokémiai elvekre épülő
  természetgyógyászati terápiák.[12]

A legtöbb vitát természetesen az alternatív medicina négy
komplex rendszere, azok eljárásai váltják ki. Az akupunktúra lassan
elnyeri európai minősítését; a fájdalomcsillapító és a kemoterápia
okozta hányingert-hányást mérséklő hatását jó minőségű tanulmányok
igazolják. A kiropraktika, a mozgásszervi panaszok manuális
kezelése szabályozott keretek között, már ma is kimeríti a hatékony
gyógymód kritériumait. A fitoterápia vagy herbális medicina, a
növények gyógyító célú felhasználása már több meggondolást érdemel,
a később még bővebben kifejtett homeopátiának pedig az orvosi
zárójelentését kellene nem először megerősíteni.

III. Az Egészségügyi Tudományos Tanács (ETT)
állásfoglalása a természetgyógyászati ténykedésről és eljárásokról,
valamint a nem bizonyított gyógyhatású, gyógyszerként el nem
fogadott szerek orvosi alkalmazásáról[13]

Egészségügyi rendszerünk küszöbön álló megújításának időszakában
az ETT plénuma szükségszerűen foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy
a hazai orvoslás és betegellátás milyen típusú rendszerben működik,
hol van a helye és mi a szerepe a korábbi évtizedekben egyedülinek
elismert és elfogadott tudományos orvoslás mellett döntően csak
fizikai eljárásokat és természetes anyagokat alkalmazó
természetgyógyászatnak. Ez a kérdés az egészségügyi dolgozókat és a
lakosságot egyaránt foglalkoztatja, megítélésében sok a szélsőséges
nézet, a tájékozatlanság és az indulat. A hazai lakosság javításra
szoruló egészségi állapota és egészségügyi kultúrája, a megújuló
egészségügyi szisztéma, s nem utolsó sorban a magyar orvostudomány
és orvoslás presztizse szükségessé teszi a kérdés felvetését, s az
érdekeltek álláspontjának egyeztetését.

Széles körű az egyetértés ma nemzetközi egészségügyi körökben, s
azt a WHO is támogatja, hogy a tudományosan megalapozott medicina
mellett, melyet neveznek még konvencionális, hivatalos, nyugati,
ortodox orvoslásnak is, létjogosultsága van a tradicionális
(alternatív vagy paramedicinális) gyógyászatnak is, a kettő nem
zárja ki egymást, mint ahogyan nem szükségszerű az sem, hogy a
gyógykezelés az orvosok kizárólagos privilégiuma legyen.

Van igény a természetgyógyászatra, mert nem minden betegségre
van gyógyulást ígérő gyógyeljárásunk és gyógyszerünk; a tudományos
orvoslás néhol óhatatlanul elszemélytelenedett, s fokozódott az
igény az emberi kapcsolatot jelentő, holisztikus megközelítést
ígérő természetgyógyászatra, mert eszközeit tekintve olcsóbb és
könnyebben hozzáférhető, s esetenként a vele foglalkozóknak
megélhetést jelent, s – nem utolsó sorban – a fejlődő országok
népei számára egyféle egészségügyi alapellátást és gondozást
biztosít. Az igények mellett a természetgyógyászat térhódításának a
fejlett országokban vitathatatlanul kedveznek a felvilágosítás,
valamint az általános és az egészségügyi kultúra
hiányosságai.[14]

Európában ma kétféle egészségügyi rendszer működik. A
monopolisztikus csak a tudományos orvoslást ismeri el törvényesnek,
kizárja és szankcionálja a gyógyítás minden más módját. Ilyen a
rendszer Franciaországban és Belgiumban, s ez volt a közelmúltig
jellemző ránk és általában a kelet-európai országok egészségügyére
is.

A másik, a toleráns szisztémában is a tudományosan megalapozott
orvoslás az elismert, de bizonyos mértékű hagyományos gyógyítást,
annak különböző formáit is tolerálja a törvény és a jogszabály.
Ilyen az egészségügyi rendszer Európa legtöbb országában, s a
jövőben várhatóan nálunk is. A monopolisztikus rendszerben az
orvos, a fogász, a gyógyszerrész és a nővér jogosult egészségügyi
munkára, de hagyományos beavatkozást, mint kiropraktika, hipnózis,
akupunktura csak orvos végezhet, speciális képesítés birtokában. A
toleráns rendszerben bizonyos beavatkozásokat a kompetens
hatóságtól képzést és felhatalmazást nyert személy (Németországban
a Heilpraktiker) is végezhet. A tudományos és a hagyományos
gyógyítás csak Kínában és Japánban integrálódott igazán.

Az állásfoglalás alapján orvosi diplomával nem rendelkező
személy orvosi tevékenységet nem folytathat, a jelenlegi jogszabály
azt kuruzslásnak minősíti, de mint természetgyógyász segítőtársa
lehet az orvosoknak. Ténykedésének határait jogilag szabályozni
kell. Képzését megfelelő (orvosokból és természetgyógyászokból
álló) intézménynek, illetve bizottságnak (a félreértések
elkerülésére a plénum határozott véleménye szerint nem
“szakmai kollégium”-nak kell irányítania). A
természetgyógyászt csak az a bizonyítvány jogosíthassa felelős
gyógyító tevékenységre, melyet a mielőbb szabályozandó módon és
formában az arra illetékesektől, mint képesítést elnyer.
Alkalmazhasson gyógynövényeket, végezhessen fizioterápiát,
általában olyan beavatkozásokat, melyek nem parenterálisak, nem
tesznek szükségessé szervekbe, szövetekbe való behatolást, (nem
adhat injekciót, nem végezhet műtétet, akupunkturát). Az orvosi és
a természetgyógyászati ténykedésnek koordináltnak, együttműködőnek
kell lennie, mindkettőnek el kell határolódnia az anyagi haszon
ellenében végzett, nyilvánvalóan hatástalan beavatkozásoktól, a
kuruzslástól, a varázslástól, a szemfényvesztéstől.

A nem tudományosan megalapozott, természetes gyógymódok a
televízióban, a rádióban és a sajtóban nagy és egyoldalú
publicitást kaptak a múltban, ezáltal több eljárás és kezelésmód
aránytalan népszerűségre és indokolatlan elterjedtségre tett szert.
Az orvostársadalom, a tudományos vagy éppen a hivatalos szervek nem
reagáltak vagy nem reagálhattak e jelenségre érdemileg. Kapjon
helyet a tárgyilagos tudományos vélemény is a médiában, lehetőleg a
természetgyógyászati eljárás bemutatásával párhuzamosan. Általában
kapjanak nagyobb teret a bizonyítottan hatékony gyógyeljárások és a
megelőzés módjai. Tudatosítani kell, hogy a természetgyógyászat nem
alkalmas eszköz a mai egészségügyi gondok megoldására, elterelheti
ugyan róluk a figyelmet, de ez aligha szolgálja a jövő hatékonyabb
és gazdaságosabb egészségügyét.

Az ETT nézete szerint tudományosan megalapozott orvoslás is a
természetgyógyászatból nőtt ki, bevált módszereit mint a múltban,
jelenleg is alkalmazza. Ez az orvoslás sem mindig racionális, nem
valamennyi eljárása hatékony bizonyítottan, használ empirikus
módszereket és eszközöket is. A tradicionális természetgyógyászat
sem feltétlenül irracionális, tudománytalan, induktív (az egyes
megfigyelésből az általánosra következtető). Megkívánható, hogy a
terápiás eredményeket mindkét oldalon tudományos módszerekkel
bizonyítsák, s csak a hatékony eljárásokat és szereket alkalmazzák.
A jövő természetgyógyásza az orvossal együttműködő, speciálisan
képzett szakember legyen.[15]

IV. Az alternatív gyógymódok végzésének
feltételei

A nem-konvencionális gyógyító tevékenységek egy része kizárólag
orvos vagy más felsőfokú egészségügyi képzésben részesült személy
által végezhető, azonban az orvosi diploma vagy felsőfokú
egészségügyi végzettség mellett is szükséges az adott területre
vonatkozó nem-konvencionális szakirányú tanfolyam elvégzése és
sikeres vizsga letétele.[16] A természetgyógyászati tevékenység végzéséhez előírt
szakmai követelményekről és a vizsga letételéről jogszabály
rendelkezik (11/1997. (V. 28.) NM rendelet).

Ezen jogszabály szerint a vizsgát az Egészségügyi Szakképző és
Továbbképző Intézet (ETI) folytatja le, és közzéteszi a
vizsgaszabályzatot.[17] Minden kétséget kizáróan megállapítható tehát, hogy a
nem-konvencionális tevékenység csak az adott területre vonatkozó, a
jogszabály által előírt tanfolyam elvégzését követő sikeres vizsga
letételét igazoló bizonyítvány birtokában gyakorolható. A
tevékenység folytatásához az ÁNTSZ-től működési engedély beszerzése
szükséges. Jogszabály írja elő, hogy az Állami Népegészségügyi és
Tisztiorvosi Szolgálat illetékes intézete rendszeresen ellenőrzi a
tevékenységet végző személyek működését.

Mindezek alapján hazánkban a komplementer gyógyítás jogilag
szabályozott, a működéshez szükséges feltételek meglétének
ellenőrzése azonban – különösen a természetgyógyászat
vonatkozásában – nem valósul meg maradéktalanul. Ezt igazolja az
is, hogy sok nem orvos szakképzettségű személy a kezelés megkezdése
előtt egyáltalán nem konzultál a kezelőorvossal.

A betegség megállapítása és a terápiás terv elkészítése, a beteg
egészségi állapotának figyelemmel kísérése orvosi feladat. Az orvos
vagy a beteg kezdeményezésére a tevékenység végzésére képesített –
nem orvos – személy részt vehet a beteg ellátásában, és a
nem-konvencionális gyógymódot bizonyos kivétellel, a
természetgyógyászati képesítésének megfelelően, előzetes orvosi
vizsgálat, illetve szakellátás után vagy azzal párhuzamosan, a
beteg rendszeres orvosi ellenőrzése mellett – kiegészítő
tevékenységként – önállóan végezheti. Amennyiben a nem orvos, de a
tevékenység végzésére képesített személy bevonását az orvos
kezdeményezi, ahhoz a beteg beleegyezése szükséges.

A tevékenység megkezdése előtt az azt alkalmazni kívánó orvos is
elvégezheti az előzetes szakorvosi vizsgálatot, amennyiben
rendelkezik olyan szakorvosi képesítéssel, amely feljogosítja a
beteg szakorvosi vizsgálatára és ellátására.[18] A szakorvos – gyógyítói szabadságával
élve – saját szakterületén belül megválaszthatja, hogy azon
nem-konvencionális tevékenységek közül, amelyek elvégzésére
jogosult, melyiket alkalmazza kiegészítő és melyiket helyettesítő
gyógymódként.

V. Természetgyógyászat és felelősség

Általános tétel, hogy az alternatív medicina követőinek jóval
ritkábban kell felelni kártérítési ügyekben.[19] A kártérítési
perek száma Magyarországon is nő, beépült a társadalmi köztudatba,
hogy “orvosok ellen” peres eljárást lehet indítani és
nyerni.[20] Érdemes
megvizsgálni, hogy az egészségügyi ellátásnak ezt a területét miért
kímélik a betegek. A válasz megadásához át kell tekinteni a
természetgyógyászat szabályozásának néhány elemét, illetve a
kártérítési felelősséggel kapcsolatos jellemzőket, problémákat.
[21]

Mint korábban említésre került, Magyarországon a
természetgyógyászat gyakorlásának egyes alapkérdéseit a 11/1997.
(V. 28.) NM rendelet határozza meg. A jogszabály értelmében az
orvos vagy a beteg kezdeményezésére, a tevékenység végzésére
képesített – nem orvos – személy részt vehet a beteg ellátásában,
és a nem konvencionális gyógymódot a beteg rendszeres orvosi
ellenőrzése mellett – kiegészítő tevékenységként – önállóan
végezheti. Ha a beteg saját gyógykezelésébe természetgyógyászt
kíván bevonni, azt a kezelőorvos nem akadályozhatja meg [2. § (1)].
Az egészségügyi dolgozókra vonatkozó jogszabályok és etikai normák
kötik az alternatív praktizőröket is. Ez azt jelenti, hogy
természetgyógyász által elkövetett műhiba ugyanúgy peresíthető. Az
azonban rögzítendő, hogy a beteg károsodása esetén a
természetgyógyász által elkövetetett hibáért kizárólag ő vonható
felelősségre, polgári jog, illetve büntetőjogi eszközökkel. (Ez
utóbbi esetben a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés
tényállásáról beszélhetünk.)

A kártérítési felelősség megállapításához négy elem együttes
megléte szükséges: az egészségügyi ellátó, orvos jogellenes
magatartása, a bekövetkezett kár, okozati összefüggés a jogellenes
magatartás és a létrejött kár között, valamint a károkozó felróható
magatartása.[22] A bírósági gyakorlat hajlik az objektív
(felróhatóságtól független) felelősség alkalmazása felé. Vagyis, ha
jogellenes magatartás miatt kár következik be, akkor felelni kell
érte. A kezdeti kártérítési igényeket diagnosztikus tévedésre vagy
terápiás mulasztásra alapozták, ám a kilencvenes évektől, a
nemzetközi trendeknek megfelelően, egyre gyakoribbak a tájékoztatás
elégtelenségére, a beteg bele nem egyezésére alapított eljárások. A
hazai bíróságok álláspontja (és az egészségügyi törvény) szerint a
betegek rendelkezésére kell bocsátani azokat az információkat
(például beavatkozás kockázata, alternatív terápia lehetősége),
amelyek a megalapozott döntéshez kellenek.

Műhibaperek esetén az elsők között vizsgálják, hogy az orvos
(egészségügyi ellátó) úgy járt-e el, ahogy az adott helyzetben
elvárható, az általa végzett terápia megfelelt-e a standardoknak, a
szakma által elfogadott normáknak. Ha nemleges a válasz, akkor
merülhet föl a kártérítési igény érvényesítése. Jelentős gond, hogy
természetgyógyászati eljárásoknál gyakran nincsenek kiforrott
standardok.

VI. A nem-konvencionális eljárások gyakorlásának
egyes kérdéseiről szóló új szabályozás[23]

A vonatkozó Tervezet alapján komplementer és alternatív medicina
orvosa megválaszthatja, hogy azok közül a nem-konvencionális
tevékenységek közül, amelyek elvégzésére jogosult, melyiket
alkalmazza kiegészítő, és melyiket helyettesítő gyógymódként.
Amennyiben a tevékenység megkezdése előtt szakorvosi vizsgálat
szükséges, azt a tevékenységet alkalmazni kívánó komplementer és
alternatív medicina orvosa is elvégezheti, ha rendelkezik olyan
szakorvosi képesítéssel, amely feljogosítja a beteg szakorvosi
vizsgálatára és ellátására.

A kezelőorvos vagy a beteg kezdeményezésére, a tevékenység
végzésére képesített természetgyógyász – képzettségének megfelelő
területen – részt vehet a beteg ellátásában. Amennyiben a
természetgyógyász bevonását a kezelőorvos kezdeményezi, ehhez a
beteg beleegyezése szükséges.

Amennyiben a természetgyógyász bevonása a kezelésbe a beteg
kezdeményezésére történik, a kezelőorvos – szükség szerint –
felhívja a beteg figyelmét a természetgyógyász által végzett
nem-konvencionális eljárás lehetséges kockázataira,
következményeire. A természetgyógyász a nem-konvencionális
tevékenységet képesítésének megfelelően előzetes orvosi vizsgálat,
illetve ellátás után, vagy az orvosi ellátással párhuzamosan, a
beteg rendszeres orvosi ellenőrzése mellett végezheti.

A Tervezetben foglaltak alapján a természetgyógyász a
kezelőorvos által rendelt terápiát nem módosíthatja, és a kezelés
alatt álló beteg esetén köteles konzultálni a kezelőorvossal. A
Tervezet garanciális szabálya tehát, hogy a szakorvosi vizsgálat
kötelező, ettől eltekinteni csak speciális esetekben lehet. A
nem-konvencionális tevékenység gyakorlását továbbra is az ÁNTSZ
engedélyezi, és ellenőrzi. A Tervezet másik garanciális szabálya,
hogy kizárólag a Tervezetben foglaltak alapján gyakorolt és az
abban felsorolt tevékenységekre alkalmazható a nem-konvencionális
megjelölés.

Az új szabályozás alapján természetgyógyász a nem-konvencionális
tevékenységet abban az esetben végezheti önállóan, ha a
tevékenységet igénybe vevő panaszmentes, és a nem-konvencionális
tevékenységet életmódjavító céllal veszi igénybe. Amennyiben a
természetgyógyász a betegség gyanúját észleli, a beteget
szakorvoshoz küldi. A természetgyógyász – amennyiben a beteg,
illetve a tevékenységet igénybevevő hozzájárul – speciális
állapotfelmérést és kezelési tervet készít, amely az egészségügyi
dokumentáció része. A nem-konvencionális eljárásokon alapuló
pszichoterápiás tevékenységet, illetve módszereket,
pszichodiagnosztikus eljárást csak pszichiáter szakorvos és
pszichoterápiás klinikai képesítéssel rendelkező orvos, valamint
klinikai szakpszichológus (klinikai gyermek szakpszichológus )
végezhet. Fontos garanciális szabály továbbá, hogy a
természetgyógyász nem végezhet invazív beavatkozást, kivéve a
fülakupunktúrás addiktológiai kezelést.