Napjainkban úgy tűnik, egyre nehezebb elfogadnunk azt a tényt, hogy az idő nem áll meg a fiatalság éveinél, hanem bizony telik tovább, mi pedig az idő múlásának nyomait kénytelenek vagyunk magunkon viselni. Az orvostudomány, a kozmetikai ipar és persze a természettudományok eredményei elhitetik velünk, hogy mindent irányíthatunk, manipulálhatunk, még az öregedés folyamatát is.
A tömegtájékoztató eszközök, a média, a filmipar mind-mind azt a reményt ébresztik bennünk, hogy még a természet felett is uralkodhatunk, és valljuk be, valóban egyre több lehetőség adódik, hogy a korábban elképzelhetetlennek tűnő beavatkozásokat manapság megtegyük.
Ilyen például a születésszabályozás, a hormonok alkalmazása a fiatalság megőrzésére, az élet mesterséges meghosszabbítása, a plasztikai sebészet, vagy a potencianövelő szerek alkalmazása idősebb korban.
Mindezek a módszerek főleg a test fiatalon tartását célozzák meg, ugyanakkor a lélek életkoráról nem szólnak.
Lelki értelemben az idő múlása korántsem egy veszélyes, elkerülendő folyamat. Sokkal inkább egyfajta érésről beszélhetünk, melynek során az ember tapasztalatokat gyűjt, majd azokon keresztül bölcsebbé, érettebbé válik. Gondoljunk csak a régebbi kultúrákra, ahol a bölcs öreg köztiszteletnek örvendett, és a fiatalok tisztelettel tekintettek rá, és a tanácsait lesték.
A fent felsorolt beavatkozások ugyanakkor lehetőségek csak, amelyekkel bárki élhet, ha úgy dönt, ő még szeretne többet tapasztalni az élet „fiatalos” oldalából. Mindenki felteheti magának a kérdést: megpróbáljon-e élni mindeme szerekkel, hogy megfiatalítsa magát, vagy elfogadja a természetes biológiai folyamatot, és megpróbálja olyanná formálni, hogy úgy érezze, értelme van.
Persze sokan úgy érzik, hogy ők még szellemileg, életvitelükben, és akár a lelkükben is fiatalok, fiatalosak, akkor miért kéne elfogadniuk a testük biológiai öregedését. Hiszen egyre több lehetőségünk van formálni a sorsunkat, nem csak passzívan beletörődni a sorsunkba. És valóban, abból, amit régen sorsnak neveztek, ma már sok függ tőlünk magunktól. Éppen ezért a felelősségünk is sokkal nagyobb, hogy mit kezdünk az életünkkel, milyen irányba tartunk. A mai dinamikus korunkban, ahol valóban a fiatalság, a dinamizmus nagyobb érték, mint a bölcsesség, a lassú megfontoltság, egy ideig megpróbálhatjuk „kitolni” az öregedéssel való foglalkozást.
Paradox módon, aki lépten-nyomon azzal van elfoglalva, hogy hogyan maradhatna tovább fiatal, éppen a lelke öregedéséről tesz bizonyságot. Hiszen képtelen az életének úgy- és akkor örülni, amilyen életkorban éppen van, átélni az életszakasz adta lehetőségeket, tapasztalatokat, hogy aztán újult erővel lépjen tovább egy következő szakaszba. Az élet természetes áramlását ezzel leállítja, és ragaszkodik az állandóhoz, a fiataloshoz, összetévesztve a változásokra való nyitottságot az öregedés passzív elviselésével. Bizonyos típusú embereknek különösen nagy gondot okoz, ha érezni kezdik, hogy „eljárt felettük az idő.
Vannak emberek, akik nagyon nehezen fogadják el a változásokat, és görcsösen ragaszkodnának, kapaszkodnának a megszokottba – akár az idő megállítása árán is. Nekik az öregedés, az idő múlása szinte krízisként jelentkezik, és pánikszerű meneküléssel próbálnak ellene tenni. Nehezen képesek a változást, mint lehetőséget felfogni, ehelyett reménytelen szélmalomharcba fognak.
Mikor vezethet tehát komoly lelki válsághoz az öregedés tudatosulása?
Ha egyszer csak azt vesszük észre, úgy érezzük, mintha az élet, amit élünk, nem is a miénk lenne. Mikor feltesszük magunknak a kérdést: Hát csak ennyi volt? Mi értelme volt/van így az életemnek? Egyfajta elidegenedettséget kezdünk érezni a saját sorsunkkal kapcsolatban, és azt érezzük, valami lényegeset kihagytunk belőle. Bármelyik életkorban ránktörhet a mérlegkészítés ijesztő élménye, aminek a kimenetele termékeny is lehet, ha nem a depresszió és az önsajnálat felé veszi az ember az irányt, hanem a konstruktív változást választja.
Az idő múlásának fájdalma tudatosulása nagyobb veszéllyel fenyegetheti azokat, akik sikereiket egyoldalúan a fiatalságuknak, testi vonzerejüknek, a szépségüknek köszönhették.
Nemcsak azért, mert ezek az értékek jórészt szerencsés adottságaik miatt voltak birtokukban, és nem komoly erőfeszítés, tanulás, belső értékek útján szerezték őket, hanem azért is, mert elmúlásukkor üresség, csalódottság, kiábrándultság lép a helyükre. Ami eddig szinte az „ölükbe hullott”, és azt gondolták, hogy természetesen jár nekik, az egyszer csak nincs már. Követelővé vált tehát az élettel szembeni alapállásuk, amit a korai, megerőltetések nélküli sikerek váltottak ki, majd stabilizáltak. Az olyan életszemlélet, amelyet jórészt az elvárások és az igények jellemeznek, ha a fiatalkori eredményekért kicsit sem kellett megszenvedni, az élet későbbi szakaszaiban komoly válsághoz vezethet, ha az egyén képtelen mindezekről lemondani.
Nehezebb ugyanakkor azoknak is a dolga, akik – bár nagyon is megdolgoztak a sikereikért – de túl korán eljutottak a „csúcsra”, ahonnét már csak lefelé vezet majd az út.
A túl korán jött siker folytatása nem lehetséges már a továbbiakban, ezért az egyén úgy érezheti, hogy neki már semmi újat nem tartogat a sors, csak a visszafejlődés, és a lemondás vár rá. Ha a folyamatos siker hajszolásáról képesek lemondani, és elfogadni azt a tényt, hogy az élet nem csak a sikerről szól, akkor ismét termékeny és értelmes életet tudnak a továbbiakban kialakítani.
Az öregedés miatti krízis harmadik oka lehet, ha az ember megreked, beleragad egy rossz élethelyzetbe, egy rossz kapcsolatba, egy unalmas munkahelybe, bármibe.
A rutin és a szokások uralják az életét azért, mert jobban fél a változtatástól, mint az unalomtól. A megszokott régi még midig elviselhetőbb, mint a bizonytalan új – mondják ők. Csakhogy ennek a biztonságos életnek ára van: az enerváltság, a „besavanyodás”, és az öregség depresszív hangulata. Aki képes új célokat találni, új fejlődési távlatokat elképzelni, az belülről képes megfiatalodni, életre kelni, és legyőzni az öregedés miatti félelmüket. Valamilyen új tevékenység, hobby sokat segíthet, hogy ne az elmulasztott lehetőségek, elrontott élet felett siránkozzunk, hanem új értelmet találjunk az életünknek.
Nehéz elfogadnunk , hogy öregszünk , megöregedtünk. Ez különösen akkor van így, ha fiatalon rosszul mértük fel képességeinket , lehetőségeinket . A szakmai karrier és a család ellátása a nőknél nagy gond. Mindkét oldalon kell engedni, nehéz megfelelő egyensúlyt kialakítani. Aki csak külsejére alapítva éli meg az öregséget, szerencsétlen , mert bár önmagának sem vallja be, hogy hiába végeztetett plasztikai műtéteket , az időt megállítani nem tudja.
Nem, sokkal szerencsésebb az sem, aki , nőiességét elfojtotta munkahelyén, ezzel elejét véve különböző konfliktusoknak. Szegényebb lett olyan visszajelzésekkel, melyek női öntudatát erősítették volna. Szerencsére a nagyszülői feladat sokat segít érzelmei hiányunk helyrebillentésében