Interjú Dr. Gócs Viktor gyermekorvossal a Reflektív nevelés c. könyv fordítójával a szülők lehetőségeiről, nehézségeiről, arról, hogy a szülők hogyan kaphatnak segítséget, illetve arról, hogy mit tanult az Anna Freud Központban, Londonban

Dr. Gócs Viktor gyermekorvosként dolgozik, bő 20 éves szakmai tapasztalattal. 1999-ben végzett a Debreceni Orvostudományi Egyetemen. 8 évig a debreceni Gyermekklinikán dolgozott, majd 7 éven keresztül Hajdúnánáson folytatott házi gyermekorvosi tevékenységet. Közben, 2011-től kezdett ismerkedni a külföldi kórházi munkával az Egyesült Királyságban. 2015 óta kizárólag Walesben, jelenleg egy megyei kórház általános gyermek-, koraszülött és újszülött osztályain dolgozik. A külföldi munkahely és Debrecenben élő családja – pszichológus felesége, valamint két nagykamasz gyermeke – között ingázik. Tavaly nyáron integrált szülő-csecsemő/kisgyermek konzulensi képesítést szerzett Budapesten.

Oriold Károly (OK): Hogyan látja gyerekorvosként, mi jelenti a legfőbb nehézséget a mai szülőknek?

Dr. Gócs Viktor (GV): Gyermekorvosként úgy látom, a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy a gyermeknevelés során túl sok elvárás és teher hárul rájuk, kevés a rugalmas, megtartó, elfogadó és aktívan bevonható, segítő társas közeg, közösség. A szociális média támasztotta irreális, „tökéletes” minták és elvárások pedig a problémát még kontrasztosabbá teszik. Sokan felkészületlenül találják magukat a szülői szerepben, mert erről tudtommal nem esik szó az oktatásban, alig láttak megfelelő mintát, nincs személyes kapcsolati élményük más gyerekekkel és az „örökölt sorsuk” nehézségeit is magukkal cipelik. Atomizálódnak a családok és közben túl sok a figyelmet elvonó inger, szegényes a saját indulatok és a konfliktusok kezelésének képessége, közben pedig az empátiát és szolidaritást leépítő társadalmi folyamatok zajlanak.

OK: Nekem úgy tűnik, hogy ebben a felgyorsult világban, ahol az identitás válságba kerül, a szülői szerep kicsit másképpen válik fontosabbá, mint akkor, amikor mi voltunk gyerekek. A szülői szerepben is egy fajta verseny ébred, ki a jó, ki a jobb apa, anya, mintha ezt mérni lehetne. A kiszolgáltatott, bizonytalan szülői szerepet csak a gyerek tudja értékelni, s tudattalanul megfordulnak a szerepek, a gyerek kerül kitűntetett, értékelő helyzetbe, akinek feleadatává válik, hogy megnyugtassa a szülőt és elismerje szerepében. Ez fokozottan kiszolgáltatott szerepbe hozza a szereplőket. Régebben a kis közösségek tudtak támaszt adni ebben a minőségben, de a kis közösségek úgy tűnik, hogy eltűntek. Ön hogyan látja? Így van ez?

GV: Teljesen egyetértek. Az interjú elején a mai szülők terheivel kapcsolatban éppen a kis közösségek hiányára céloztam. Gyakran emlegetik manapság a régi mondást, miszerint egy falu nevel fel egy gyereket. Irreális ezt az irdatlan munkát egy vagy két felnőttre hagyni. A szenzitív (érzékeny) szülői minőség alapvető a gyermek fejlődése szempontjából. Ez azt jelenti, hogy a szülő észreveszi és értelmezi a csecsemő/ gyermek jelzését, majd többnyire helyesen, megfelelő időben és megfelelő módon reagál arra. Ez a bizalom és az érzelemszabályozás kialakulásának alapja. Erre azonban nem mindig képesek a szülők, mert lehetnek stresszesek, fáradtak, depressziósak, elfoglaltak, vagy a figyelmüket lekötheti az a rengeteg inger, ami manapság mindenkit ér. Erre lenne a „falu”: a nagycsalád, egy jó szomszédság, elérhető barátok és rokonok, szociális segítők, támogató csoportok. Hogy legyen kompetens felnőtt, aki szükség esetén belép a szülő helyére, amikor kell, és szenzitíven reagál a gyermek igényeire, jelzéseire. Ez a hagyományosabb társadalmak nagycsaládjaiban adott. A kicsi, izolált családok más módon kell, hogy megkapják ezt a támogatást, ebben sok feladata van a társadalomnak. A virtuális platformok, bár biztosíthatnak a szülőknek egyfajta társas hálót és van megtartó erejük is, azonban a szülői szenzitivitást a gyermek felé egyelőre nem tudják pótolni. Az érzékeny interakciók során fejlődik a mentalizáció is, azaz a gyermek képessé válik a saját és mások érzelmeinek, gondolatainak a sajátjaitól való megkülönböztetésére, megtanul a másik fejével gondolkodni, ugyanakkor reflektálni a saját érzéseire és gondolataira. Mindez pedig a mentális egészség és a jó társas kapcsolatok alapja. A kérdés identitásválsággal kapcsolatos részével is egyetértek, ez olyan szülői tényező, ami kóros személyiségfejlődéshez vezethet a gyermeknél. Sérült, vagy kialakulatlan felnőtt identitás esetén a szülőség kézzelfogható és a társadalom általános megbecsülését bíró identitást adhat, viszont ha nincs olyan, közvetlen társas közeg, “kis közösség”, amely ebben támogat és aktívan is képes lenne közvetíteni a társadalom elismerését, akkor a gyermek maradhat az egyetlen visszacsatolás. Ez számára nagy teher, teljesítménykényszer: a tökéletes gyermek igazolja a szülő létjogosultságát. Ebből sok konfliktus származhat és úgy alakulhat, hogy a fejlődő gyermek figyel a szülőre, mert mindenképp meg akar felelni neki és nem a szülő figyel a gyermekre (Winnicott hamis szelf koncepciója), elmaradnak a fejlődéshez szükséges szenzitív szülői interakciók, megágyazva például személyiségzavaroknak. 

OK: A szülők nehézségei hogyan hatnak a gyerekekre?

GV: A szülők nehézségei közvetlenül hatnak a gyermekeikre. A kötődéselméleti kutatások kezdetétől a modern idegtudományokig bezárólag könyvtárnyi szakirodalom bizonyítja ezt. A szülő a kisbaba legfontosabb környezeti ingere, akitől a gyorsan fejlődő babaagynak meg kell tanulnia az életben maradás alapjait: a kapcsolatok kialakítását, a környezetbe vetett bizalmat és érzelmei szabályozását. Lényegében azt, hogyan váljon a társadalom tagjává. Ez nagyjából 3 éves korra megtörténik. Nagyon fontos, hogy mit tapasztal meg a gyermek ez idő alatt. Az agy dolga, hogy alkalmazkodjon, hogy életben tartsa gazdáját bármilyen körülmények között, ezért nagyon képlékenyen alkalmazkodik a környezethez. Nem mindegy, hogy milyen ingereket él át a fiatal gyermek (biztonság, képek, fények, hangok, beszéd, érintés, íz, hideg, meleg, puhaság, interakciók, anya arca, reagálások a jelzéseire, figyelem, fájdalom, nedves pelus, vigasztalás, ringatás, bántás stb.), mivel „programozzuk be”, mi az, ami formálja az agyát, a személyiségét ebben a nagyon képlékeny korai időszakban. Rengeteg szakirodalom van – és ez nem érzelgős történetmesélés, hanem modern idegtudomány – arról, hogy például a bántalmazó környezet olyan működési struktúrákat alakít ki, olyan viselkedéshez, érzékeléshez és érzelemszabályozási mintákhoz vezet a gyermekben, amelyek – megfelelő segítség hiányában – egyenes, logikus és bizonyított módokon vezetnek szívszorítóan sikertelen életekhez és korai meghaláshoz. 

OK: Hogy került az Anna Freud Központba?

GV: Az Anna Freud Központra 2016-ban találtam rá, akkor hallottam róla és Fónagy professzor munkásságáról először. Kapcsolatom a Központtal kimerül a szakmai rajongásban és néhány rövid tanfolyam látogatásában. Nagyon jelentős munkát végeznek a gyermekkori mentális egészség megőrzése és javítása területén. A pszichológia mindig érdekelt, jobban, mint egy átlagos gyermekorvost, de korábban inkább az önismerettel foglalkoztam, ahelyett, hogy konkrétabb szakmai síkra tereltem volna ezt az érdeklődést. 2016 decemberében egy Anna Freud Központ szervezte szakmai programot látogattam meg Londonban, ami a gyermekbántalmazásról szólt, gondoltam gyermekgyógyászként hasznos és szükséges, de a közönség csupa pszichológus és pszichiáter résztvevőkből állt. Az ott látottak-hallottak teljesen megrengették az addigi világomat, kb. olyan érzés volt, hogy mi a fenét is csináltam én az elmúlt 20 évben? Ezen a konferencián ismertem meg a Reflective Parenting könyvet, amit pár hónappal korábban adtak ki. Az Anna Freud Központban azóta látogattam egy tanfolyamot a reflektív nevelés témájában, illetve egy baba-mama csoportok vezetéséről szólót. 2018-20 között végeztem el a Semmelweis Egyetem két éves szülő-csecsemő konzulensi képzését, hogy szakmailag is közelebb kerüljek a gyermeklélektanhoz, strukturált tudást szerezzek és hivatalból is támogathassam a szülő-gyermek kapcsolatot. A képzés során jöttem rá igazán, hogy mennyire fontos ez a könyv és hogy itthon még szakmai körökben is jórészt ismeretlen, s a magyar nagyközönséggel való megismertetésének vágya a szenvedélyemmé vált. Ezért kerestem aztán kiadót és nagyon hálás vagyok önnek, Oriold Károlynak, aki azonnal vállalta a megjelentetést és lehetővé tette, hogy lefordítsam a könyvet.

OK: Miben segíti a szülőket a könyv?

GV: A Reflektív nevelés könyv szülőket megszólító, kézikönyvként is használható segédlet a harmonikus szülő-gyermek kapcsolat kialakításának támogatására, útmutató a gyermeknevelés kapcsán felmerülő érzelmi nehézségek, buktatók kezelésére. Abban segít, hogyan próbáljuk megérteni, mi zajlik a gyermekeink fejében, s közben próbáljunk a saját érzéseinkkel és gondolatainkkal is tisztában lenni. Alapja elsősorban a kötődéselmélet és a mentalizációs elmélet. A szakmai hátteret alapos, de rövid és érthető formában kínálja. A szerzők konkrét módszereket dolgoztak ki arra, hogyan lehet a mindennapi életbe beépíteni a legújabb kutatások eredményeinek szempontjait, kezelni az indulatainkat, kapcsolódni a gyermekhez és jól kijönni a konfliktusokból. 

OK: Miben újszerű a könyv?

GV: A könyv újszerűségét az adja, hogy a mentalizációs elmélet szempontjait a szülői nevelés gyakorlatába ülteti és konkrét módszereket kínál a laikus olvasók számára ahhoz, hogy azokat a mindennapi életbe építhessék. Ez segíti a gyermekekkel való jó kapcsolat kialakítását, hosszabb távon pedig minden emberi kapcsolat javítását. Tudtommal ez az első magyar nyelvű, bővebb terjedelmű írás, ami a mentalizáció elméletén alapuló módszert a szélesebb, laikus közönséghez igyekszik eljuttatni. Ugyanakkor nagyon fontos a szakemberek számára is, hiszen nagyon sok rászoruló családhoz csak az ő közvetítésükkel válik elérhetővé ez a fajta segítség.

OK: Önnek személy szerint mit jelent a könyv?

GV: Számomra a könyv számos személyes tanulsággal szolgált és bizonyos pontjait már alkalmaznom is sikerült, jó lett volna, ha létezik, amikor még sokkal kisebbek voltak a gyerekeim. Büszkeség, hogy „elhozhatom” a magyar közönségnek, hisz érzékelem, hogy szakmai körökben egy nagyon várt és hiányolt mű és biztos vagyok benne, hogy minden szülőnek, aki olvassa, valamilyen módon hasznára lesz. Gyermekorvosként a napi munkában több mindent látok meg a szülő-gyermek kapcsolat minőségéből és ezáltal több lehetőségem van támogatni azt. A gyermekorvos kollégák körében is igyekszem terjeszteni a szemléletet, akik külföldön hasonló távolságra vannak a pszichológiától, mint a hazaiak: szeretik eltávolítani, szakemberre bízni a nehéz helyzeteket és sokszor nem észlelik, hogy épp benne vannak a közepében. Azt gondolom, ha elég sokan ismerik ezeket az elveket és módszereket, és valamennyire alkalmazniuk is sikerül, az békésebb világhoz segít minket.

OK: Köszönöm az interjút.