„Ahol a mítoszt mesének tartják, a kultuszt gyermekded játéknak, ott barbárság honol.” (Popper Péter, 2001.)

A mítoszok szent történetek, felölelik egy-egy nép teljes világképét. Foglalkoznak a világ teremtésével, az istenek születésével, egymáshoz és az emberekhez való viszonyukkal, a természeti jelenségek és a kultúrjavak keletkezésével. Emellett minden rokonsági csoport saját családi mitológiával is rendelkezik, ennek kutatása azonban még meglehetősen hiányos. (Horváth T. (1973),12.)
A mitológia nagy része voltaképpen a vallás magyarázata, mert a vallások ismerete nélkül a mítoszok többsége csupán epikus történet lenne csodás elemekkel. (Horváth, 1973.)

A vallás fogalmát nem egyszerű leírni. Ha „Istenben / istenekben való hit”-ként határozzuk meg, akkor sok olyan társadalmat kizárunk, melyben nincsen semmiféle istenséghit, mégis van vallás. Az első antropológiai definíciót E. B. Tylor adta, melyben a vallás egyenlő a szellemlényekben való hittel (animizmus). A modern elképzelések is hitet és valamiféle természetfeletti vagy szellemi erőt neveznek meg a vallás alkotóelemeként.
A „természetfeletti hatalmak” kifejezést két részre kell bontanunk: lényekre és erőkre. A lényeket nem tekinthetjük egyedüli szellemi hatalmaknak, mert vannak olyan népek, akiknek az erő szavával pontosabban leírható hatalomban hisznek. Példaként vehetjük az ősi polinéziai népeket, melyeknél a ‘mana’, egy mindenhol jelenlévő, személytelen, anyagtalan erő. A manának tulajdonították a nem mindennapi sikereket, a természetfeletti képességeket, valamint ez található meg az emberben és a tárgyakban különböző arányban. Általában nincs saját akaratuk, erejük, hogy visszautasítsák azokat, akik parancsolnak nekik. Az erők, szellemek befolyásolhatók, felhasználhatók gonosz és jóindulatú célokra egyaránt. Ez a befolyásolás a hitek szerint annak a kezében van, aki ismeri a helyes rítusokat és a mágikus eljárásokat. Ezzel ellentétben a lények rendelkeznek testformával, megjelenhetnek az emberek előtt, és többnyire megjósolhatóan reagálnak az emberek cselekedeteire. Nekik emberi tulajdonságokat is adnak, melyek teljesen különbözőek lehetnek: szeszélyes vagy következetes, ésszerű vagy makacs. Lehetnek emberi eredetűek, mint az ősök szelleme (ahogy ez a magyar népre is jellemző), vagy nem emberi eredetűek, mint a legtöbb isten és démon. (Hollós, 1995.) A lények egy másik csoportját alkotják a boszorkányok, melyek az afrikai népek körében terjedtek el. Szerintük sok boszorkány él a földön, éjjel röpködnek a testüket elhagyva, tértől és időtől nem korlátozva, bár felölthetnek állati alakokat is. A boszorkányok kizárólag pszichikai eszközökkel élnek. A boszorkányok nem tudnak saját gaztettükről (hogy elsorvasztják áldozataikat) a varázslókkal ellentétben, akik viszont szándékosan, nappal végzik ugyanazokat. A varázslásnál anyagi természetű dologra van szükség, közvetett módon viszont az egyén érzelmi állapotára hatva éri el a kívánt eredményt. A bantu népek a boszorkányoknak és a varázslóknak tulajdonítják a halált, szerintük ugyanis senki nem hal meg természetes halállal. A mágia eszköz a halál elleni védekezésre. Ilyen speciális védő szerepet tulajdonítanak a boszorkánydoktoroknak is. (Horváth, 1973.)

A vallásosság okát két szempontból vizsgálhatjuk meg. Az egyik a teológiai szempont, mely szerint a vallás isteni kinyilatkoztatás. („Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem. Ne imádd, és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok” – Mózes II. :20:2, 3, 5b.) A nem teológiai nézet szerint a létbizonytalanság oldásának érdekében született meg a vallás. Ebben az esetben a valós indíték a félelem és a tudatlanság. Sok más vallással egyetemben az ősi itáliai vallás is a természeti erőktől való félelemből, a megnyerésükre irányuló törekvésükből fakadt. (Horváth, 1973.)

Teremtésmítoszok osztályozása

A következőkben egy szubjektív rendszerben fogok felvázolni teremtésmítoszokat. Az első kategóriába az egy Isten által teremtett világ, ember tartozik. Nagyon sok teremtő hatalom jelenik meg Földanyaként, Földistennőként a természeti népeknél. Afrika-szerte ez az istenanya biztosítja a teremtést, gyermekáldást. Más népeknél is ősi anyaistennő áll a középpontban, ahogy az induvölgyi leletek is erről tanúskodnak. (Horváth, 1973.) Fekete-Afrikában egy érdekes teremtéstörténetről szereztek tudomást. Ebben egy kezdeti őskáoszból indul ki a teremtés, melyben sötétség uralkodott, és az egész földet víz borította. Itt élt egyedül Bumba, aki fehérbőrű volt és hatalmas termetű. Egy napon üresnek és sötétnek találta a világot, és alkotni kezdett. Először megteremtette a napot, majd a holdat és a csillagokat, és világosság lett. Később mikor újra teremteni kezdett, állatokat alkotott, majd számtalan embert is teremtett, melyek közül egy fehér volt az ő képére (Horváth, 1973.).
Ehhez hasonlóan a legősibb kínai mitológia szerint a világ létezése előtt egy tojásban volt az őskáosz, abban aludt Pan-Ku, az óriás isten. Egyszer felébredt, és fejszével széttörte a tojás héját. A tojás fehérjéből lett az ég (jang), sárgájából a Föld (jin). A két fél állandóan eggyé akart válni, Pan-Ku pedig ezredéves erőfeszítéssel igyekezett szétválasztani őket. Amikor végre elegendőnek érezte a távolságot közöttük, meghalhatott. (Giorgio P., 1998.)

A második kategóriába a két isten által teremtett világ tartozik. Ebben vannak ikrek versengéséből vagy összedolgozásából keletkezett világok. Ennek egyik változata, mely Észak-Amerikában ismeretes, amikor anyjuk az égből hull az ősvízre, és megtelepül a teknősbéka hátán nyugvó szárazföldön. Két fia, Tűzkő és Rügyecske már anyja méhében is vitázik egymással. Születésük után mindkettő külön-külön kezdi benépesíteni a földet. Rügyecske úgy találja, hogy a Tűzkő által teremtett világ túlságosan ellenséges az ember számára, aki elpusztulna ebben, ezért például a Tűzkő által teremtett moszkitót a mai nagyságára alakítja. Tűzkő viszont úgy találja, hogy a fivére által teremtett világban túl kövérek az állatok, s ez a jó élet elpuhítaná az embert. A fivérek addig változtatnak egymás művén, amíg a világ olyanná nem válik, amilyen ma: sem túl jó, sem túl rossz (Horváth, 1973.) A másik változatban viszont nem ikrek állnak szemben egymással. Ilyen az iráni vallás, melynek középpontjában a Jó (asa) és a Rossz (durg) ellentéte, illetőleg az embereknek e kettő közötti szabad választása áll. (Horváth, 1973.) Gyakori az a felfogás, hogy a világ a férfi és a női princípium ( Égatya és Földanya) nászából jött létre. Ez úgy is megvalósulhat, hogy az égi férje eső alakjában termékenyíti meg a föld-istennőt. (Horváth, 1973.)

A harmadik elképzelés három isten közreműködését feltételezik a teremtésben. Az egyik leghíresebb mítoszt is ide sorolhatjuk. A görög mitológiában Zeusz rendeli el az ember megteremtését, de nem ő valósítja meg. Prométheusz lesz az, aki sötét agyagból formázza meg az embert, majd harmadik szereplőként Athéné kelti életre, aki különféle tulajdonságokkal is felruházza. (Giorgio P., 1998.) A mai nagy világvallások közül a hinduizmus tartozik még ebbe a kategóriába. E vallás szerint három isten befolyásolja az ember sorsát. Brahma, a világteremtő, Visnu a megtartó és Síva a pusztító. Hármuk közül Visnu kötődik a legjobban az emberi természethez: több alakban is megjelenik, így sebezhetetlen. (Giorgio P., 1998.) A germánok hitvilágáról maradt írásos emlékekből is három főistenre lehet következtetni: Mercurius, Hercules, Mars. (Horváth, 1973.) A bibliai teremtéstörténetet is ide sorolom, mivel a Szentháromság „alkotta” az embert. Isten kigondolta, Jézus formázta meg porból, majd Isten a Szent Lelkét lehelte bele, mellyel életre keltette. (Móz. I. : 2.)

A negyedik csoportba a több istent hívők kerültek. A sumér vallás az első időszakban csak termékenységistenekkel, csak helyi isten-rendszerekkel rendelkezett. Minden vallásos képzet közvetlen vagy közvetett kapcsolatban áll a termékenységgel, az ország életét fenntartó vegetációval és a vízzel. Ez a kapcsolat gyakran úgy jön létre, hogy valamely ‘funkció’ ellátására a termékenységistenek analógiájára teremtenek új istenségeket. A sumérok kereken 3600 istent tartottak számon, de valószínű, hogy a temérdek istennév mögött csupán néhány isten –„típus” található. (Horváth, 1973.) A maják teremtésmítosza szerint kezdetben mindenütt víz volt. A teremtő istenek földet kiáltottak, és megjelent a föld. Az istenek beültették fákkal, kijelölték a folyók helyét, és állatokkal népesítették be azt. Az állatok nem tudtak beszélni, nem tudták az isteneket imádni, ezért a teremtők készítettek egy agyagfigurát is, és az agyagfigura beszélt. Mivel ez könnyen szétmállott a vízben, elpusztították őket, és fából faragtak újabb élőlényeket. De ezzel sem voltak elégedettek, mert az arcuk kifejezéstelen maradt. Rájuk vízözönt zúdítottak. Csak pár maradt életben, akik majommá változtak. A harmadik korszakban sárga és fehér kukoricából gyúrtak embert az istenek. Majd feleséget alkottak a számukra. Az emberek tisztelték az isteneket. Ők voltak a maják ősei. (Horváth, 1973.)

Az ötödik kategóriába azok tartoznak, akik nem isten által teremtett világban hisznek. Ilyenkor nincs teremtés, csak keletkezés. Elég gyakori, amikor a káoszból keletkezik a világ. Hésiodos szerint kezdetben volt a Khaos. Azután keletkezett a széleskeblű Gaia, szilárd és örök székhelye minden istenségnek, azoknak, akik magasan, fenn az Olympos hegyén laknak, vagy benne, magában a földben. Erós is Gaiához hasonlóan keletkezett, és uralkodik minden ember és minden isten értelmén. Khaostól származik Erebos, a mélységek fénytelen sötétsége, és Nyx az Éj. (Kerényi K., 1977.) Az egyiptomi természet-megfigyelésen alapuló egyik elképzelés szerint a kaotikus ősállapotot a Végtelenség, a Sötétség, az Elrejtettség, illetve az Ősóceán képviselte. Ezek a fogalmak testet is öltenek a földhöz kötöttséget jelképező kígyó és a vízből keletkezettnek hitt béka alakjában. A vízből kiemelkedő ősdombon általuk létesült az őstojás, és abból emelkedett ki az ősmadár vagy a napból jövő első fénysugár, mely az élet kezdetét jelenti. (Horváth, 1973.) Egyes termékenységistenek eredetileg egy őselemmel álltak szoros kapcsolatban, vagy abból alakultak ki. Ilyen Őselem a víz, tűz, föld stb. A szíriai és föníciai teremtésisten, Dagan is ilyen, akinek eredeti szerepe valószínűleg az esővel áll kapcsolatban (Felhős Ég; Köd). (Horváth, 1973.) A kánaáni Alvilág istene, Resep neve (Láng) a tűzzel van összefüggésben. (Horváth, 1973.) A kínai mitológiában Pan-Ku halála után nem fejeződött be a teremtés, de már tudatos közreműködése nélkül folytatódott. Testrészeiből keletkeztek a hegyek, a világtájak, a Nap, a Hold, a termőtalaj, a folyók, a tengerek, az eső, a csillagok, a bolygók. S nem utolsó sorban a rajta lévő bolhákból keletkeztek az emberek. (Giorgio P., 1998.) Egy másik érdekes elképzelésben a dél-afrikai ngonik még őseiknek tulajdonították az emberek és az állatok mocsárból való előhívását, holott már ismertek égi zivataristent és termékenység-istennőt. (Horváth, 1973.)

Az utolsó kategóriába azok a népek tartoznak, akiknél valamilyen totemállat van a teremtés középpontjában. A nyugat-szudáni mandigók totemállattól származtatják magukat, hitük szerint a halál után a lelkük a megfelelő állatba költözik. (Horváth T. 1973, 23.) A nyugati eszkimók a sast vagy a hollót tekintik világteremtőnek és kultúrhérosznak. (Horváth T. 1973, 61.) Az állatalakban való megjelenés egyik jelét egy farkastotemban találjuk. Az itáliai népek pásztorkodással foglalkoztak, érthető tehát, hogy legveszedelmesebb ellenfelüknek a nyájukat pusztító állatot tartották, ezt akarták lekötelezni. Tisztelete Faunuséval, a nyájak védőjével kapcsolódott össze, így kapta Faunus a Lupercus (Farkasűző) melléknevet. (Horváth, 1973.)

Létbizonytalanságunk oka

Ebben a részben egy csokorban próbálom felvázolni mindazon okokat, melyek létünk bizonytalanságáért felelősek. Foglalkozom azokkal a nagy kérdésekkel, melyek valószínűleg minden olyan ember fejében megfordulnak, akik elgondolkodnak életükről, halandóságukról, a dolgok miértjére kérdezve rá. Mivel soha sem juthatunk teljes bizonyosságra ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, ezért két felfogást vázolhatunk fel, melyben minden ember elhelyezhető. A kételkedők vannak az egyik végén az egyenesnek, a fanatikusok a másik végén. Más szavakkal a Neofita (újonnan megtért) az, aki a belső bizonytalanságának megszüntetéséhez külső kapaszkodót keres. A Megszállott (a monomániásan küldetés tudatú) az, aki külső bizonytalanságának megszüntetéséhez belső kapaszkodót keres. (Popper, 2001.) Szó lesz a mindennapi életet megnehezítő dolgok elfogadásáról is, mely azt befolyásolja, hogy tudunk-e biztosan továbbhaladni az életünkben, vagy megrekedünk valahol. Valamint azokról a külső és belső ritmusokról, melyek normális működés esetén szabályozzák, rendben tarják életünket, felborulásuk, zavaruk, késésük viszont erősen kihat minden más működésre.

Az első a véges és végtelen viszonya. Ezzel szinte minden vallás foglalkozik. Az emberi halandóságot, mely szerint időnk véges, megpróbálják kitágítani egy örökéletben, vagy azzal, hogy lélekhalhatatlanságot hirdetnek vagy reinkarnációt, mely által újabb és újabb életet kezdhetnek. Mivel nem vagyunk képesek a végtelen elképzelésére és feldolgozására, ezért hangsúlyozzuk a szakaszokat mindenben, melyek a végtelent osztják fel a könnyebb megértés érdekében. Tehát egyszerre végtelenítjük is életünket, mert nem akarjuk, vagy nem tudjuk elfogadni egyszerű haladóságunkat, ezzel együtt szakaszokra bontjuk, mert képzeletünk nagyon is véges.

A következő nagy kérdés a keletkezés vagy teremtés titkát próbálja kutatni. Ezt most – önkényesen – eredetfeltárásnak fogom nevezni. Sokakban „tyúk-tojás” kérdésként vetődik fel, elrugaszkodva már az eredeti problémától. Ahogy láttuk az előző részben, nagyon sokféle megoldás adódott a világ és az ember eredetét kutatva. Keletkezhet az ember mocsárból, porból, tűzből és földből. Születhet a világ csak úgy, a ’káoszból’, de teremtheti egy vagy több isten egyszerre. A világot és az embert egy mítoszon belül teremtheti két különböző lény is, de meg is egyezhet e kettő teremtésének, keletkezésének „oka”. Az viszont mindegyikben megegyezik kimondva vagy kimondatlanul, hogy az ősisten eredetét titok fedi.

A harmadik kérdés a világ fenntartását firtatja. Gondolhatunk rögtön a deista felfogásra, mely szerint Isten csak a világ megteremtője. E nézet képviselői tagadják a személyes Isten létezését, mivel most a természet és társadalom törvényei uralkodnak fenntartva a világ működését. (Bakos Ferenc, 1973.) Az egyik kínai mítosz is valami ilyet sugall. Pan-Ku teremti meg a világot, de nem uralkodik rajra, mert még az ember megjelenése előtt meghal. Beszéltünk már a szellemekről is, akik nem uralkodnak az emberek felett, de parancsra, vagy egy rítus elvégzésének hatására változtatni tudnak dolgokon. Nem szabad kifelejtenünk azokat az isteneket sem, akik a saját szolgálatukra, a dicsőítésükre teremtették az embert. Ők uralkodnak az embereken, szabályozzák életüket. Ez nem mindig önös szándékból történik. Az azték teremtésmítosz történetében egyszer az istenek így szólnak egymáshoz: „Az emberek mindig szomorúak lesznek, ha nem teremtünk a számukra valamit, amivel felüdíthetik a szívüket, hogy örömük teljék az életükben a földön, és minket dicsőítsenek, énekeljenek és táncoljanak” (Trencsényi-Waldapfel I. 1968, 28.). Tehát valahol a kérdés az, hogy ki az ura az életünknek, ki alakítja, van-e véletlen, van-e teremtő.

A negyedik csoportba azokat soroltam, melyek a mindennapi élettel foglalkoznak. Az életünk törékenységét bizonyítják a betegségek, a krízisek és a halál. Ezek a „megpróbáltatások” jelentik gyakran az előző három kérdés felvetésének okát. Van, aki valóban megpróbáltatásnak veszi ezeket, például a hit próbájának („Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek, / Tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez.” – Jak: 1: 2-3), van, aki büntetésnek. („Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben, / S elsújtád villámidat / Dörgő fellegedben” – Kölcsey Ferenc: Himnusz) A hinduizmus szerint, mikor a lélek az „isteni útra” (dévajána) átkerül, értékeli elmúlt életét, és megteremti azokat a helyzeteket, amelyekbe kerülnie kell, hogy rendezze azt, amit az előző életében elrontott. Tudja, ha valamilyen rossz dolog, kudarc, csapás éri, az nem egyéni „pech”, hanem a köztes életben önmaga által vállalt sors, tehát értelme van. (Popper P. 2001, 94, 98.) Van, aki a jelen körülményeit úgy alakítja, hogy a szeme előtt mindig a „carpe diem” szelleme lebeg, vagy legalábbis minden életen túlit, emberfelettit figyelmen kívül hagy. Az effajta élet sokszor középpontba állítja a boldogságot (nem feltétlenül a saját boldogságát) és az anyagi biztonságot.

Popper Péter szerint csak egyetlen fontos kérdés létezik: ki vagyok én? Karinthy Mennyei riportjának hősét a túlvilágon egy kozmikus robbanás a kilenc hierarchián át röpíti fel az Isten közelébe. Tudja, hogy csak egyetlen másodperce van, azután visszazuhan, s belőle is az örök kiáltás szakad ki: ki vagyok én? S felel neki egy nyugodt férfi hang: végtelen számú álmaim közül az egyik. Erre a válaszra fejet hajt az ember. Mert nagy dolog, hogy egyszer is ilyet álmodott az Isten, s ha örökké emlékszik minden álmára, akkor ez lehet a halhatatlanság. (Popper P. 2001, 131-132.)

„A tudás határai egyfelől végtelenül tágak, másfelől túlságosan szűkek. Ám épp ott tágasak, ahol szűkebbek lehetnének, és ott szűkek, ahol a végtelenben kellene lenniük. Vagyis amiről semmit sem érdemes tudni, az a tudás számára könnyen elérhető, amit azonban fontos lenne tudni, elérhetetlen. Így például elég sokat tudunk már az anyagi világról, de még mindig nem tudunk semmit önmagunkról. A tudás korlátai tiltott területet őriznek. Átszakíthatatlanul és örökké, hogy az ember soha semmit ne tudjon önmagáról.” (Popper P. 2001, 14-15.)

Ennek ellenére az ember felteszi magának a kérdéseket, hogy kik vagyunk, hogy hogyan boldoguljunk, hogyan éljünk, és hogyan haljunk, hol voltunk az életünk előtt, és hol leszünk utána? (Popper, 2001.) Vegyük sorra, hogy milyen megoldásokat találtak az emberek e megválaszolhatatlan kérdésekre, melyek csökkentik létének bizonytalanságát vagy kihozzák egy reménytelen helyzetből, reménységet adnak egy betegségben, vagy legalább megmagyarázzák azokat.

A véges és végtelen harcában a kezdetet a születés jelenti. Ez az indulópontja annak az – egyszeri földi- életnek, melyet oly sok minden szakaszokra bont, egészen a halálunkig. Minden ember életét életszakaszok osztják fel. Egyfelől a beavatási rítusok segítenek elválasztani egymástól az épp aktuális szakaszokat. Ismerünk egészen élesen elválasztó rítusokat is. Egyes törzsi közösségekben a beavatandót az eredeti anya-gyerek azonosság legmélyebb szintjére viszik vissza, így kényszerítve őt a szimbolikus halál átélésére. A jelölt identitása ezáltal feldarabolódik, majd szertartásosan megmentik az új születés rítusa során. Bonyolultabb társadalmaknál is megtalálható a halál és az élet rítusa, ami az egyik életszakaszból a másikba történő „átmeneti rítusát” kínálja a beavatónak. Ezek közül kettő jut erőteljesen kifejezésre társadalmunkban: a 35-40 évesek életközépi válsága és a serdülőkori kritikus időszak. Ha ezek jó időben történnek, akkor sem biztosítják a további szabályos fejlődést. A konfliktusokat is ki kell békítenie. Erre való a beavatás folyamata, mely az önalávetés rítusával kezdődik, majd a tartózkodás rítusával folytatódik, amit a felszabadulás rítusa követ. Ezen az úton haladva lesz az ember képes összebékíteni személyisége konfliktusos elemeit. Olyan egyensúlyra tehet így szert, amely révén valódi emberré, önmaga urává válik. (Henderson)

Másfelől az ismétléses rítusok adnak támpontokat az életben. Az ősi zsidó vallás 613 isteni parancsolatot tart számon. Ez úgy szervezi meg a hívők mindennapjait, hogy a nap minden órájában van dolguk Istennel. Ezek között van jópár, mely évenként ismétlődik. Ilyen például a páska ünnepe, a pünköst, az újév, az engesztelési ünnep, a sátoros ünnep (Móz. III: 23) Rítusokat, illetve parancsolatot kaptak bizonyos betegségek kezelésére. Két teljes fejezet szól Mózes harmadik könyvében a poklosságról. Sok szertartás az újszövetségben már nem található meg, mivel értelmét vesztette, mert Jézus betöltötte küldetését, az őt szimbolizáló rítusokat. Helyettük viszont új ismételhető cselekedeteket mutatott be, például az Úrvacsorát (Máté: 26: 17-35).

Összefoglalva a rítusok által megújul a világ, férfi válik a fiúból, ezáltal szabadítható ki a lélek a halott ember testéből. Vannak rítusok, melyeket egyes emberek végeznek, másokat rokoni csoportok, egy korosztály tagjai vagy egész közösségek adnak elő. Az osztályozás alapja lehet az is, hogy a rítusokat mikor tartják; szabályos időközönként, vagy csupán akkor, ha a csoportnak vagy néhány tagjának éppen szüksége van rá. A szabályos időközönként tartottakat naptári vagy szezonális rítusoknak nevezzük. Krízis rítusokat akkor szerveznek és jelenítenek meg, amikor egy csoportnak vagy néhány személynek arra van szüksége. (Hollós M. 1995/5, 113.)

A második kérdéscsokor az eredetünk és a világ eredetének feltárására vonatkozik. A vallások először magyaráznak, válaszolnak a létezés kérdéseire. Fő kérdése az, hogy az emberek miért érzik szükségét annak, hogy az érzékekkel megragadható világot érzékeken túli dolgokkal magyarázzák. (Hollós, 1995/5.) A mítoszok és a vallások válaszokat adnak, s mi dönthetünk, hogy hiszünk-e valamelyikben, illetve, hogy melyiket valljuk magunkénak, de ki is okoskodhatunk egyet, ahogy Darwin is tette. Ha elvetjük a teremtésmítoszokat, az „Ősrobbanás” feltételezését is elfogadhatjuk helyettük.

Ha az előző kérdésen már gondolkodnunk, akkor tovább léphetünk, s a világ fenntartására is kereshetünk elméleteket. A vallások ellenőrizni képesek a világmindenség erőit, amelyek fenntartják az emberek erkölcsi és társadalmi rendjét. Az ősök, a szellemek vagy az istenek megerősítik a szabályokat, érvényességet, értelmet adnak az emberi tetteknek. (Hollós M. 1995/5, 115.) A cselekedet értelmet kaphat úgy is, hogy részese lesz Isten művének. A hinduizmusban a fejlődés célja az, hogy az ember leoldódhasson „a lét kerekéről”, ne kelljen többé megszületnie. Legtöbbször mégis visszatérnek a Földre, hogy segítsenek a többieknek, mivel a köztes létben már nincs tennivalójuk. (Popper, 2001.) A vallások a vitathatatlanság fölé emelik a földöntúli szabályokat és kapcsolatokat, melyeket az emberek alkotnak, azoknak abszolút és örök jelleget adva. (Hollós M. 1995/5, 113.) Minden tudományos tételnek bizonyíthatónak és elvileg cáfolhatónak kell lennie, a tudományban ezért nem létezik abszolút igazság. A vallásos gondolkodás nem vezet olyan eredményre, ami cáfolja saját kiinduló axiomatikus igazságát. A vallás igazság fogalma nem tudományos, hanem kijelentett. A kijelentett igazságok nem kisebb értékűek, nem kevesebb valóságtartalmúak a tudományos igazságoknál, bár logikai úton nem bizonyíthatók, nem cáfolhatók. A kijelentett igazság érvényessége az elfogadáson múlik. (Popper, 2001.) E szerint, ha valaki hisz a buddhista újratestesülésben, vagy a hinduista lélekvándorlásban, vagy abban, hogy Krisztus „az út, az igazság és az élet”, akkor számára ez megdönthetetlen igazság lesz.

Végül a vallás, a mítosz megerősíti azt a képességünket, hogy szembenézhessünk az emberi élet törékenységével, halállal, betegséggel, éhínséggel, árvízzel és sikertelenséggel. Felvetődik az a kérdés, hogy van-e haszna a vallásnak, annak, hogy nem „csak úgy”, hanem (esetleg) teremtve lettünk. Az életben való eltévedés nem betegség! Az útkeresés nem identitás zavar. Az ember belső küzdelme önmagával, a saját lelkében lévő sötétséggel nem krízis. A misztikus élmény nem skizofrénia. A vallás és a hit segíthet abban, hogy az ember lelkileg szilárd talajra álljon. De valóban, a patológia körébe tartozó lelki zavarokat, ideg- és elmebetegségeket nem tud gyógyítani (legalább is ma nem. v.ö. Máté: 8-9.) (Popper P. 2001, 130.) A vallás az embereket a tragédiák és krízisek idején pszichikailag megerősítheti, biztonságot és értelmet adhat egy olyan világban, amely tele van bizonytalansággal. A teremtésmítoszok is segítenek e bizonytalanságok oldásában. Meggyőzhetnek minket arról, hogy nem a véletlennek köszönhetjük létünket. Azt közvetítik felénk, hogy volt célja a teremtésünknek. Igaz ugyan, hogy e cél pontos megnevezésében kétségek között hagynak.

Végezetül egy kicsinyke csodával szeretném lezárni és bizonyítani a vallások életformáló szerepét. Itt azért írok vallásról, mert kicsit tovább lépek a példában a teremtés történeten. Isten mivel – egyes értelmezések szerint- előre tud mindent, már a teremtéskor elrendelte a megváltás tervét, melyben Jézus keresztre feszítésével váltja majd meg az embereket bűneiktől, és ad ezzel még egy lehetőséget az örök életre.

Egy nyári éjszaka egy fiú barátaival a tengerparton koncertezett. Váratlanul barátnője, aki szintén velük volt, bejelentette, hogy elhagyja őt. A fiú úgy érezte, hogy itt vége van az ő életének és kisétált a sziklákhoz. Teljes elkeseredettségében már majdnem leugrott a szikláról, hogy véget vessen életének, mikor egy távolabbi szigeten meglátott valamit. Azon a szigeten egy ünnepet tartottak és minden ki volt világítva, egy nagy kereszt is. Ezt vette észre a fiú, és gondolkodni kezdett… Most két gyermeke van, attól a lánytól (mostani feleségétől), akit még aznap este ismert meg, miután visszasétált a szikláktól.

Hivatkozott irodalom:

Bakos Ferenc (1973) Idegen szavak és kifejezések szótára. Akadémia Kiadó, Budapest.
Giorgio P. (1998) Mitológiai atlasz. Elektra Kiadóház, Budapest.
Henderson Az ősi mítoszok és a modern ember from http://radnoti.vac.hu/munkak/pszicho/mitosz.htm
Hollós Marida (1995/5) Bevezetés a kulturális antropológiába. Szimbiózis.
Horváth Tibor (1973) Mitológiai Ábécé. Gondolat, Budapest.
Kerényi K. (1977) Görög mitológia. Gondolat, Budapest.
Popper Péter (2001) Van ott valaki? Saxum Kiadó, Budapest.
Szent Biblia ford.: Károli G. Magyar Biblia Tanács, Budapest. 1990.
Trencsényi-Waldapfel I. (1968) Mitológia. Gondolat, Budapest.