Az ember életében számos olyan eseménnyel találkozhat, melyek lelkileg mélyen megrázhatják, megbetegíthetik (fontos személy elvesztése, gyász, válás, halál stb.). Ezekben az esetekben általában arra gondolunk, hogy ezek a történések azért válnak traumatikussá, mert az azt átélő személy lélektanilag eleve képtelen “megemészteni”, feldolgozni a veszteséget. Pszichés világában korábbi életévek fejlődési elakadásai
jelennek meg, esetleg gyermekkori traumák elevenednek fel, érintődnek meg. Az egészséges, lelkileg kiegyensúlyozott életet élő, felnőtt ember sem sérthetetlen, bár korunk narcisztikus kultúrája által megtámogatott, a saját sérthetetlenségünkbe vetetett tudattalan gyermeki hitünk, fantáziánk ezt sugallja. Erre mutatnak az I. és II. világháború, a vietnami háború és az Öböl-háború tapasztalatai, a “háborús neurózis” jelenségvilága vagy a ma divatossá vált poszttraumás stressz zavar diagnosztikai kategóriája.

Judith Herman mostanában megjelent, Trauma és gyógyulás című, feminista ihletettségű könyve alapos áttekintést ad a traumatizáló eseményekről (háború, katasztrófahelyzet, bántalmazás, elszakadás, fogság), azok lélektani értelemben is pusztító hatásairól, mechanizmusairól. Megmutatja, hogy e traumatikus helyzetek milyen mélyen rombolnak az ember pszichoszomatikus – szomatopszichés világában, elementáris fiziológiás, neurofiziológiai-biokémiai változásokat indukálnak, mozgósítják a fight/flight rendszert, mely azonban képtelen megvédeni az egyént az eseménytől, hiszen az váratlan és elsöprő erejű. A védekezésre képtelen emberben hatalmas erejű vegetatív válaszok, agresszív impulzusok ébrednek, melyek gyakran teljesen leválnak a gondolkodás, érzelemszabályozás, emlékezés kognitív funkcióiról. A cselekvés e fenti funkciók által történő integratív koordinációja megbomlik, inkoherensé válik. A traumatizált egyén erős indulatokat, emóciókat élhet át anélkül, hogy bármilyen emléke is lenne az adott eseményről, emlékezhet érzések nélkül, vegetatív idegrendszer működése leválhat a test egészéről stb. Az összefüggő, koherens működés eme szétesését a múlt századi hisztériakutatások során Pierre Janet a disszociáció fogalmával ragadta meg. A poszttraumás stressz zavart három fő tünetcsoport jellemzi: hiperarousal, emlékbetörés, beszűkülés. Vagyis röviden, állandósult szorongásos – konkrét félelmekkel vegyes – vegetatív állapot, az adott esemény tudatba bejósolhatatlanul (flashback) időről-időre berobbanó képei, illetve egyfajta transzállapot, mely utóbbit védekezésül hívja az emberi pszichikum, hogy az elviselhetetlen pszichés sokktól távol tartsa magát (deperszonalizáció, derealizáció, akaratlagos cselekvés, kritikai gondolkodás felfüggesztése stb.).

A pszichoanalitikus traumafelfogás sokáig követte azt a hétköznapi értelemben releváns szemléletet (a seb egyszeri fizikai behatás eredménye), miszerint a gyermekkori trauma olyan, leginkább egyszeri erős “behatás” a gyermek bontakozó pszichikumába, mely alapjaiban rendíti meg azt. Ez volt Freud első traumaelméletének alapja, melyben azt fejtette ki, hogy a felnőtt ténylegesen szexuálisan zaklatta azt a gyermeket, akiből később lelkileg zavart, akár testi tüneteket (pl.: fejfájás, ájulás, bénulás) is megjelenítő hisztériás páciensé vált.

Második traumaelméletében a gyermek belső világának tudattalan fantáziái között helyezte el a szülői csábítás tényét, így visszavonta a “valóban megtörténtet”, és pusztán lélektani, fantáziált valóságnak tekintette a felnőtt-gyermek közti szexuális kapcsolatot. Ezt gyakran szemére vetik azóta is, mondván gyáván megfutamodott és nem merte nyíltan vállalni felfedezését, hogy a bécsi nagypolgárság körében nagyon is gyakori a szexuális visszaélés, abúzus. Ebből aztán egyes szerzők odáig is elmennek, hogy tudattalan (esetleg tudatlan) vagy éppen tudatos merészséggel azt állítják, hogy az egész, patriarkák dominálta pszichoanalitikus világ elfordult ezen elmélettől és így hipokrita (szexista) módon az igazságtól is. Judith Herman fent említett könyvében ezt teszi. Nehéz nem arra gondolni, hogy jó esetben talán éppen freudi “tévcselekmény” áldozata lett, elfelejtette, hogy egy magyar pszichoanalitikus, Ferenczi Sándor nem csak felismerte, hogy a felnőtt ténylegesen szexuálisan bántalmazza a gyermeket, hanem bátran ki is dolgozta azt a traumaelméletet, ami Freuddal való barátság megromlásához vezetett. Ferenczi nem pusztán azt állítja, amit a korai Freud, vagyis, hogy a felnőtt kéjvágyát ráerőlteti a védtelen gyerekre, ami aztán traumatizálja, hanem azt, hogy a visszaélést annak hipokrita értelmezése követi. Traumatikus maga a visszaélés, majd az, ahogy a felnőtt az eseményt értelmezi. A felnőtt tovább traumatizál azzal, hogy tettét nem ismeri el, nem vallja be, letagadja, lehazudja, minek következtében a gyermek világának egy nagyon fontos része lehasítódik – disszociálódik. Titok lesz, amiről nem lehet beszélni. A gyermek belső világában kialakul egy intenzív emóciókkal, indulatokkal terhes terület, amivel magára marad.

A felnőttkorban elszenvedett traumatikus élmények következtében kialakulhat a poszttraumás stressz zavar, de ezek az élmények kismértékben hatnak a személyiség egészére. Ezzel ellentétben a krónikus, ismétlődő kora gyermekkori és serdülőkori traumák nemcsak stressz tüneteket indukálnak, hanem súlyosan hatnak az egész személyiségfejlődésre. A különböző súlyosságú személyiségzavarokra jellemző, hogy a folyamatosan traumatizált gyermek egy sor elhárítást (pl.: disszociáció, tagadás, hasítás jó-gonosz ágensekre) dolgoz ki, hogy a stressz mindent átható fiziológiai és interperszonális következményeivel képes legyen valamit kezdeni. Azonban a traumatizáció paradoxona az, hogy a gyermek belső világába tudattalanul szervesen „beépül”, internalizálódik a bántalmazó másik, a vele kapcsolatos emocionális viszonyulás, affektus, illetve szelfjének egy része, ami ebben az esetben „áldozati” énrész (szelftöredék) lesz. Vagyis, egy egész traumatikus interperszonális-kötődési kontextus válik belsővé, melyre súlyos bűntudati és/vagy szégyenélmények rakódnak rá. A viselkedés szintjén ez paradox mintázatokban jelentkezhet: a fájdalomtól való súlyos rettegéssel párhuzamosan komoly sérüléseket igyekszik szerezni. Ennek lélektani értelme az, hogy a személy keresi az eredeti trauma újraélésének lehetőségét, hogy ismét átélhesse a reménytelenséget, rettegést és sérülést. Az újbóli sérülés keresése tudattalan kísérlet arra, hogy a traumát tagadja, illetve, hogy azonosulhasson az agresszorral, a támadóval úgy, hogy saját teste válik az áldozattá (saját test sértése). Így a traumát nem passzív módon szenvedi el, hanem átélheti, hogy aktív, cselekvő ágensként létezik.

Itt a pszichoterápia célja az, hogy a biztonságos, empatikus kapcsolaton keresztül e “zárvány” kinyíljon, beszélni lehessen, nyílttá váljon, oldódjon a titok. A nehézség a trauma jellegében rejlik, hiszen a gyermek a biztos kapcsolatnak hitt szülőtől szenvedi el az abúzust. A szülő által traumatizált gyermek lélektani paradoxona: az a támadó, aki oltalmat ad. Így oltalomért a támadóhoz fordul.

A korai traumatikus élményeket nehéz megközelíteni, miután az intenzív elhárítások távol tartják a tudatosságtól az emlékeket és/vagy az élményeket. Akkor fog tudni a páciens emlékezni és beszélni, amennyiben ezek a beszéd kialakulása utáni időszakban történtek, ha a pszichoterápia során eléggé megerősödött egy „egészséges”, viszonylag intakt szelfmag, ami képes elviselni a traumás „zárvány” súlyos élményvilágát. (Vagyis nem traumatizálódik ismételten azáltal, hogy korán, hirtelen szembesül a benne élő múlttal.)

(A fizikailag és/vagy szexuálisan bántalmazott gyermekek egy részéből súlyos személyiségzavarral küszködő felnőtt válik, amit leginkább onnan tudunk, hogy a klinikumban kezelt főként borderline személyiségzavarban szenvedő páciensek anamnézisében nagyon gyakoriak ezek az események.)

A traumát elszenvedő személy sorsa jó esetben a pszichoterápiás rendelőben folytatódik. A pszichoterápia alapját – mint minden egyéb lelki zavarnál, de talán a traumatizált páciensek esetében különösen hangsúlyosan- a biztonságot és támpontot nyújtó terápiás szerződés képezi. Ez azért nagyon fontos, mert e páciensek esetében a bizalom alapjaiban sérült és várható, hogy e probléma intenzív indulatok, emóciók (gyűlölet, harag) formájában megjelenik a kezelés folyamatában. Ez csak akkor kezelhető, ha a pszichoterápiás keret megadja azt a (potenciális) teret, ahol e probléma (pl.: az oltalmazó támadóvá válhat) megérthető és átdolgozható. A páciens azt vállalja, hogy őszintén beszél (igazmondás), együttműködik, illetve azt, hogy rendszeresen megjelenik a megbeszélt időpontokban. A pszichoterapeuta tudását és készségeit adja. A keretek határozottan rögzítettek: ülések pontos időtartama, gyakorisága, a munkadíj összege, valamint az, hogy vészhelyzetben miként veszik fel a kapcsolatot.

A trauma azonban nemcsak egyszeri “nagy” trauma vagy szexuális és fizikai abúzusok lehetnek, hanem mikroesemények sorozata, melyből traumatikus folyamat áll össze. A korai anya-csecsemő interakciók során az anya nemcsak biztonságot ad külső veszélyekkel szemben, hanem a csecsemő érzelmi-affektív világát is szabályozza, voltaképpen metakommunikatív módon (arckifejezésén, gesztusain, hangtónusán- és színén keresztül) “megnevezi” a csecsemő primer érzelmi állapotait. Egy ilyen, a csecsemő igényeire, szükségleteire jól ráhangolódó anyai érzelemreguláció lehetővé teszi a későbbi felnőtt számára, hogy érzései automatikus módon szabályozódjanak, illetve azt, hogy az emberi kapcsolat alapélményét megkapja. Továbbá, a biztos, “elég jó” anyai gondozás kialakítja a csecsemő veleszületett készségéből azt a képességet, hogy a másik embert úgy tekintse, mint elmével, tudattal bíró ágenst, létezőt (mentalizáció). Ez egy kölcsönös szabályozás, hiszen a csecsemő is szabályozza az anya működését. Winnicott így írt: ‘Mit lát a csecsemő, amikor anyja arcára néz? … rendszerint az anya is a csecsemőre néz, és ahogyan néz, az kapcsolatban van azzal, amit ott lát… [de mi van akkor, ha] az anya a saját hangulatát tükrözi vissza, vagy ami rosszabb, saját elhárításainak merevségét … Egymásra néznek, és nem látják önmagukat … ami látható, az az anya arca’.” 1
Ha ez a korai folyamat valami oknál fogva sérül, akkor messzemenő kihatásai lesznek, ugyanis “bármely olyan interperszonális helyzetben, ahol a kapcsolati reprezentációk működésbe lépésére van szükség, az elsődleges kötődési kapcsolat mintái fognak életbe lépni. 2”

Az érzéseit, érzelmeit szabályozni képtelen, interperszonális kapcsolataiban torzult, a másik embert gyakran tárgyként használó személy belső káoszával gyakran kerül pszichiátriai vagy pszichoterápiás ellátásba, kezelésbe. A korai, preverbális kori kapcsolati traumatizációs folyamat természetesen a szülő(k) feldolgozatlan traumáiban, feldolgozatlan veszteségeiben gyökerezik. A depresszív anya képtelen a csecsemő jelzéseit adekvátan kezelni, belső válságával van elfoglalva. A pszichotraumák generációkon keresztül történő “átadását” a Holocaust túlélők másod- illetve harmadgenerációjában megjelenő problémák jelzik, illetve a kötődéskutatások kimutatják, hogy a saját érzéseivel, affektusaival, belső állapotaival nem bíró anya a fent említett mechanizmusok mentén a későbbiek során valamilyen személyiségzavarral (pl.: narcisztikus személyiségzavarral vagy borderline személyiségzavarral) küszködő gyermeket nevel föl.

E zavarokkal pszichoterápiába kerülő páciensek pszichoterápiája gyakran az affektusszabályozást és a mentalizációt állítja fókuszba a fent említett pszichoterápiás keretek között.

1 Target, Mary: 1998. 1. p. 44–55. A kötődés reprezentációja súlyos személyiségzavarban szenvedő betegeknél: szempontok a terápiás gyakorlathoz. In: Thalassa
2 Fónagy – Target – Gergely: A kötődés és a borderline személyiségzavar. Thalassa, 2001. 1 p. 35.

Irodalom:
Judith Herman (2003) Trauma és gyógyulás. Bp., Háttér Kiadó – Kávé Kiadó – NANE Egyesület.
Target, Mary (1998) A kötődés reprezentációja súlyos személyiségzavarban szenvedő betegeknél: szempontok a terápiás gyakorlathoz. Thalassa (9) 1. 44-55
Fonagy, P. – Target, M-Gergely, Gy. (2001): A kötődés és a borderline személyiségzavar. Thalassa, (12) 1. 21-51