Kisdiák koromban az újsághírek között olvastam először a tragikus halálról. Rájöttem, hogy az öngyilkosság fedőneve. Máig megmaradt egy emlék az 1939-es jászói cserkésztáborból: a főcserkész, gróf Teleki Pál miniszterelnök látogatása. Cserkésztiszti egyenruhában jött, beszélgetett a fiúkkal, együtt énekelt velünk. Közvetlen, mosolygós ember volt. Másnap a Jászói Apátság avatásán a nagytemplom előtt beszédet mondott, mi díszőrséget adtunk. 15 éves voltam, amikor öngyilkosságáról hallottam. A paptanárok szerették, de a hívő ember öngyilkosságát elítélték. Én keserűséget éreztem a főcserkésszel szemben, mert minket is elhagyott. Amikor a búcsúlevél tartalmáról is hallottam, a levél Címzettjére haragudtam. Cserkészparancsnokommal beszélgettük, hogy más megoldást is választhatott volna. A főuraknál ez nem ritkaság, veszteség éri őket – mondotta.

Az egyetemen öngyilkosságról nem hallottam, de újabb megdöbbentő eset történt: a Honvéd Kollégiumban egy heves vitában a kiváló joghallgatót önérzetében többen durván megsértették. Éjjel felakasztotta magát.

Csapatorvos koromban az egység nyári táborozásán délelőtt lövés dörrent: a csapat mókamestere, fiatal százados agyonlőtte magát a sátrában. Annyi derült ki, hogy megígért szabadságát váratlanul visszavonta a parancsnok.

A Központi Katonai kórházban Idegszakrendelésen dolgoztam, minden csütörtökön a Toxikológiai osztályon ügyeltem. E napon minden pesti mérgezettet ide szállítottak be a mentők. Legtöbb a gyógyszeres öngyilkossági kísérlet volt. Akit több napos kóma után sikerült magához téríteni, hálálkodott, hogy életben maradt.

Az egyik sorozó bizottságtól behoztak egy sorkötelest, mert kijelentette, nem fog bevonulni. Jó megjelenésű, jól nevelt fiatal férfi nekem azt mondta, hogy inkább öngyilkos lesz, de nem hajlandó bevonulni. A beszélgetés során kiderült, hogy jó körülmények között élt, otthon minden kérését teljesítették. Elmondtam, ha nem vonul be, a hadbíróság évekre szabadságvesztésre ítéli. A fegyveres szolgálatot megtagadó jehovista fiúk 6-8 éves fegyházbüntetésének példája sem hatott rá. Mivel testileg-lelkileg nem volt olyan baja, visszaküldtem a sorozóbizottsághoz. Néhány hét múlva egyenruhában láttam újra. Csapatorvosa küldte vizsgálatra, ott is hangoztatta, inkább megöli magát, de nem tudja elviselni, hogy parancsolgassanak neki. Újra beszélgettünk, nem tudtam hatni rá. Orvosának könnyebb beosztást javasoltam, és azt, hogy őrségbe ne engedjék beosztani, a fiúnak, hogy jöjjön vissza, ha végkép nem bírja, de parancsot ne tagadjon meg. Két hét múlva a kórház patológusa jött hozzám: most boncoltam azt a fiút, aki kétszer volt a szakrendelésen. Őrségben agyonlőtte magát.

A seregben „hegedűsnek” hívták az önsértő sorkatonákat, akik zsilettel az alkarjukon akartak eret vágni. Szimulánsoknak tartották őket, de a fegyelmező zászlóalj helyett előbb vizsgálatra küldték őket. Volt közöttük debilis, kóros személyiség (pszichopátia) és olyan is, aki megrémült a kísérlet várható következményeitől és visszament az alakulatához. Egy nap egy „hegedűst” a sebészeti ambulanciáról -ellátás után–elküldtek az idegszakrendelésre. A kísérő szerint az egyik legjobb katonájuk. Szakmunkás cigány fiú, de öregebb katonák, tisztesek nem alázták meg jobban, mint a többi „kopaszt”. (Az elsőéveseknek lenyírták a haját.) Felvettem az osztályra. Értelmes, érzelmileg megnyitható fiú volt. Bántották-e, kérdeztem. A seregben nem. Otthon ki akart törni a cigány sorsból, a szakmatanulás és szakmunkás léte miatt nem fogadták el társai. Összetalálkozott egy leánnyal, aki nevelő intézetben nőtt fel, szüleit nem ismerte. Összeházasodtak a bevonulás előtt. A fiú hazavitte feleségét a cigány tanyára. A fehér leányt nem szerették, megalázták, mint a nevelőintézetben. Kétségbeesett leveleket írt, majd otthagyta ezt a környezetet. A férj azért akart meghalni, mert nem talált megoldást a helyzetükre. Behívtuk a feleséget, hármasban is beszélgettünk. Végül abban egyeztünk meg, hogy a katonaság után mindketten elmennek abból a közegből, amelyik nem fogadja be őket. Az ablakból még integetett a távozó feleségének. Mintha megnyugodott volna. Két nap múlva a WC magasan lévő ablakának kilincsére a pizsamájával felakasztotta magát.

Egy középkorú nőt depresszióval kezeltünk. Szépen javult. A beszélgetések során felismerte, hogy a férje viselkedése keserítette el. A férjét – akivel szintén beszélgettünk- vájárból emelték ki adminisztrációs munkakörbe. Elismerte, hogy sokszor veszekedtek, ittasan meg is verte a lusta feleségét. Látszólag elfogadta, hogy az ő durva beszédje, viselkedése benne lehet abban, hogy érzékeny felesége ilyen rosszkedvű lett. A feleség járóbetegként visszajárt, a férje viselkedése is elviselhetőbbé vált. Miért maradt benn ebben a házasságban? Elmondta, hogy nincs szakmája, hozzátartozói sincsenek. A bányásztelepen nem szokás a válás, több asszonynak hasonló a helyzete. Két beszélgetés között a férje ittasan bántalmazta. A bányaorvostól tudtuk meg, hogy megmérgezte magát.

Mezőgazdasági munkára vezényelt sorkatonák a sofőr mögött sörösüveget találtak, kortyolgatni kezdtek belőle. Órák múlva fulladásos tünetekkel egymás után tíz katonát hoztak be. Kiderült, hogy foszfát tartalmú növényvédő szert ittak a sörösüvegből. Az egész sebészeti osztály intenzív ellátásra állt át. A belosztályról önkéntes sorkatonák is részt vettek az ápolásban, és élték át a személyzettel együtt a fuldokló fiatalok szenvedését és halálát. Az egyik segítő katona két hét szabadságot kapott. Egy nap múlva kétségbe esett telefonhívását éppen én vettem fel: doktor úr, összevesztem a feleségemmel, dühömben a szőlőben egy decit ittam abból a méregből. Behozták, a mi osztályunkra került. Sírva könyörgött. mentsük meg az életét. Két nap múlva meghalt. A mérgező növényvédőt kivonták, neve azonban nagy nyilvánosságot kapott. A szerrel való öngyilkosságok száma váratlanul emelkedni kezdett. Az utánzás megjelent a statisztikában. A szépségkirálynő bizonyos gyógyszerrel mérgezte meg magát, ugyanazzal a gyógyszerrel elkövetett öngyilkosságok, különösen fiatal nők között megszaporodtak, a róla szóló, könyv megjelenése hasonló kiugrást mutatott. Az utánzás szerepe fiatal férfiak öngyilkosságának növekedésében régóta ismert. (Werther-effektus).Bizonyos helyek gyakoriak pl. a két háború között a Ferenc József híd turulmadara. A vonat elé ugrásnak is vannak ilyen helyei. Pestre utaztam a motorvonattal. Vészfékezés, csontok szétvágása alattunk borzasztó élmény volt. Egy fiatal férfi vetett véget életének ily módon.

Tapasztalataink szerint a tett és a kísérlet között egyetlen éles határ van: a kimenetel. Az öngyilkosság legjelentősebb kockázati tényezője az előrement öngyilkossági kísérlet. A hazai és a mi baranyai kutatásunk szerint az öngyilkosok egy harmada korábban egyszer vagy kétszer megkísérelt már öngyilkosságot. A nemzetközi elemzések az öngyilkosságot megkísérlők halálozását tíz százalék körül becsülik. Az öngyilkos cselekmény nem egyetlen jelenség. Az öngyilkosság gondolatával való foglalkozás – ami bárkinél előfordulhat- arra figyelmeztet, hogy az egyén problémamegoldó mechanizmusai között jelen van és több körülmény kedvezőtlen együttes előfordulása esetén működésbe léphet. A kísérlet és a tett inkább folyamatnak fogható fel. Azokkal értek egyet, akik az öngyilkosság minden jelzését, a gondolatot, a szándék közlését, a kísérletet és a halálos végű cselekményt az öngyilkos magatartás részjelenségének tartják. Bármelyik van jelen a veszélyeztetettség kockázatát jelenti.

A klasszikus időben az öngyilkosság tragikus döntés volt az emberi méltóság megmentésére. Évszázadokig bűn volt, majd betegség, a modern időkben szabad választás az élet és a halál között. Az öngyilkosság nem betegség, de nem tartom tudatos cselekvésnek, még akkor sem, ha látszólag minden megtervezett volt. Véleményem szerint a torlódó indulat áttöri a tudatos mérlegelést és közvetlenül cselekvésbe megy át. Nevezték rövidzárlati cselekménynek, primitív reakciónak. Hasonló értelmű az „acting out” kifejezés a tudattalan konfliktus öngyilkosságba, gyilkosságba fordulása. Noha nem betegség az öngyilkosok között sok a depressziós, szorongásos egyén, akik nagy része előzően már volt orvosnál, a többségük idegrendszerre ható gyógyszert szedett. A boncoltak ötven százalékában alkoholt, illetve alkoholos elváltozásokat találtak. Az elhunytak hozzátartozói szerint ideggyógyászati, pszichiátriai kezelés több, mint egy harmaduknál szerepelt. A lelki betegségek önmagukban az öngyilkosság okaként nem fogadhatók el. Szerintem nincs olyan lelki működés zavar, betegség, amelynek szükségszerű következménye az öngyilkosság. A lelki zavarok öngyilkossági kockázata azonban magas, amit a megfelelő kezelés csökkenthet.

Azok az okok, amelyeket a kísérletezők megjelöltek, a búcsúlevelek tartalmaztak, vagy amelyeket a hozzátartozók feltételeztek, szokványosak. A kísérletezőkkel végzett mélyinterjúinkban 95 %-ban valamilyen konfliktus szerepelt, főleg a szülőkkel, családdal kapcsolatosan. Az alkoholizmus az egyik fő konfliktus forrás.

Következtetéseim szerint is az öngyilkos cselekmény emberközi jellegű, a legtöbb esetben van címzett, akivel szemben a kiváltott agresszió elfojtásra kerül, a másikat azzal bünteti, hogy megfosztja őt magától. Ezért olyan nehéz az öngyilkos racionális szinten való megértése: nem tudatos döntés eredménye a cselekvés. Én nem hiszek a világos, tiszta tudattal elkövetett öngyilkosságban. A környezet viselkedésével hozzájárulhat a cselekmény létrejöttéhez. A cselekmény alanyában a jelentős személy elleni agresszió többnyire tetten érhető, de ez a kritikus helyzet ennek a torlódó indulatnak a kimondatásával oldódhat. Az is nyilvánvaló, hogy egy adott esemény nem mindenkiből azonos érzelmi reakciót vált ki. A reakció hevessége nem csak az eseménytől, hanem az egyén értelmezésétől is függ. Az egyéni felfogásmód torzulásai játszanak közre abban, hogy az emberek többsége számára banális események is válthatnak ki öngyilkosságot. Ez az egyén sebezhetőségére adhat támpontot. Azok a kísérletezők, akik jól teljesítők, önérzetesek, fel nem ismert kisebbrendűségi érzésüket túlteljesítéssel kompenzálják, az önérzeti sérelmekre különösen érzékenyek. Pszichoterápiás tapasztalataim szerint, aki rávezethető erre a magatartására, a kamaszkorra jellemző viselkedésén változtatni tud. Mások a mindennapi, szokványos kellemetlen élethelyzetben nagyfokú érzelmi feszültséggel, agresszív magatartással, elkeseredett visszahúzódással reagálhatnak. Az előtörténetükben az önértékelésük szélsőségesen labilis. Olyan ember benyomását teszik, akik megtartották gyermekkori érzelemvilágukat, keresik az elfogadást, de a kapcsolat megtartására kevésbé képesek, többségükre a krízis karrier jellemző. A terápiás kapcsolatban a terapeutától várják a segítséget, de az én részességet nehezen vállalják. Könnyen kilépnek a terápiából. A legnehezebb a foglalkozás azokkal az egyénekkel, akiknek a beilleszkedni nem tudásuk szinte életformájuk. A mélyinterjúból kiderül, hogy zavaros a világképük, az életcéljuk, az indulatok szabályozására nem képesek. Miközben várják az elfogadást, viszonozni nem tudják. A szokásostól eltérő viselkedésük a gyermekkortól jelen van, a környezet is deviáns. A kisgyermekekre jellemzően nincsenek éles határok a vágyaik és a realitás, a szeretet és a gyűlölet, a fellelkesedés és a letörés között. Ezek a fokozatok mind a mélyinterjúk analíziséből, mind az elhunytak hozzátartozóival készült interjúkból kibogozhatók.

A leírt esettanulmányaimban fokozatosan jöttem rá, hogy az öngyilkosságban (és minden más beilleszkedési zavarban) a központi mag az önértékelés elégtelensége, szélsőségessége, egyszóval identitásbizonytalanság. Az öngyilkos magatartást úgy értelmezem, mint az önértékelési válságokra adott egyik lehetséges reakciót, a válság célszerűtlen eszközökkel való kifejezése azok felé, akiktől segítséget remél.

Megelőzhető-e az öngyilkosság?

Véleményem szerint a pszichiátriai ellátórendszer fejlődése kevés befolyással volt az öngyilkos magatartás gyakoriságára. A korszerű szorongás oldó és depresszió ellenes terápiák hozzájárulhatnak az öngyilkosságok csökkenéséhez. Megelőzésükre egyértelműen eredményes módszereket nem ismerek. Társadalmi szinten a deviancia kutatás alapján három lehetséges szintet gondolok:

• általános, nem devianciára irányuló megelőzés a gazdasági és szociális feltételek javulásától várható;
• a magas kockázatú csoportok segítésére a családgondozó, humán segítőszolgálatok és a szociális háló általános deviancia ellenes megelőzést valósíthatnak meg;
• a specifikus deviancia típusokra (így az öngyilkosságra is) speciálisan képzett szakértők és intézmények tevékenysége, a hatékonyság folyamatos elemzése mellett.

Az egészségügyi rendszerben az életmentő beavatkozások ellátása után közvetlenül megkezdett krízis intervenció. A krízishelyzet oldása után az öngyilkos magatartás alapját képező pszichológiai vagy pszichiátriai zavar korrekciója. A terápiás cél az újabb kísérlet, az ismétlődés megelőzése. Az öngyilkos ellátás nem kizárólagos pszichiátriai feladat, a terhek zömét mégis a pszichiátria kénytelen vállalni.