„A nyomdafesték, csakúgy, mint a karbolsav, jóra és rosszra is felhasználható: megfelelően alkalmazva mindkettő betegségtől óvhat, helytelen módon használva azonban mindkettő halálos méreg! Míg azonban a karbolsav, azonnali halált okozó méregként, gyakran a gyilkosság és az öngyilkosság közvetlen eszköze, addig a nyomdafesték lassabban ható, alattomos méregként ösztönözhet ugyanezen tettek elkövetésére.” (Phelps 1911 nyomán[1])

Az öngyilkosság közérdeklődésre számot tartó esemény, még akkor is, ha nem kap sajtónyilvánosságot! A hátramaradott családtagok – de a barátok, ismerősök, kollégák (és osztálytársak) – fájdalmát is sokszor súlyosbítja a társadalmi környezet spontán reakciója, amely a lehetséges magyarázatokban leegyszerűsítő, a minősítésekben egyoldalú és stigmatizáló is lehet: azaz okokat keresnek (legtöbbször egyetlen okot) és felelősöket neveznek meg. Ilyen helyzetben az újságíró tényszerű híradással, a hátramaradók fájdalmát enyhítő tapintatos „bánásmóddal” sokat segíthet a gyász feldolgozásában. A közvélekedést kielégítő romantikus, az öngyilkosságot hősies tettként bemutató, az okok keresésében leegyszerűsítő, a módszer ismertetésében részletező híradás azonban ellenkező hatású lehet: számos pszichológiai és szociológiai vizsgálat bizonyítja, hogy az ilyen és hasonló híradások nem csak a gyász egyéni feldolgozását akadályozzák, hanem hogy azok jelentős utánzási hatás gyakorolhatnak mind a szűkebb családi-rokoni körben, mind a szélesebb társadalmi környezetben (a jelenség „Werther effektus” néven vált ismertté a társadalomtudományok, főként a szociológia világában).

 

Szomorú tény, hogy Magyarországon:

• évente kb. 2.500 öngyilkosság történik, azaz naponta több, mint 6 ember követ el öngyilkosságot;
• évente durván 25.000 öngyilkossági kísérlet történik;
• azok a személyek, akiknek a hozzátartozói öngyilkosságot követtek el, 26-szor jobban veszélyeztetettek, mint a többi ember (Kopp, Skrabsky and Magyar 1987[2]).

 

A hírértékkel bíró öngyilkosságok megfelelő módon történő bemutatása tehát olyan társadalmi érdek, amely a helyi érdekek (pl. populáris közönségigény kielégítése) felett kell, hogy álljon! A tényszerű, kiegyensúlyozott tájékoztatás ugyanis hozzájárulhat:

 

• a gyász egyéni feldolgozásához;
• az öngyilkosság okozta egyéni, családi ill. társadalmi veszteségek bemutatásához;
• az öngyilkossághoz kapcsolódó mítoszok leleplezéséhez;
• a probléma társadalmi súlyosságának bemutatásához;
• a megelőzésre vonatkozó felhívások közléséhez;
• az illetékes segítő szervezetek megismertetéséhez.

 

Társadalmi érdek tehát, hogy a média tudományosan megalapozott irányelvekhez igazodva tárgyalja az öngyilkosságot. Nemzetközi tapasztalatok bizonyítják, hogy az ilyen irányelvek alkalmazása beváltja/beválthatja a hozzájuk fűzött reményeket: az 1987-es osztrák médiaajánlás pontjainak alkalmazásával pl. a bécsi metróban elkövetett öngyilkosságok száma minimálisra csökkent. Azóta több országban megfogalmaztak már médiaajánlásokat, a WHO-n kívül – csak az ismertebbeket említve – az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Új-Zélandon, Svájcban és Angliában is.

 

A hazai sajtóajánlás megfogalmazása sem új keletű igény, nemzetközi tapasztalatokra hivatkozva Fekete Sándor már 1994-ben felvetette annak szükségszerűségét, hogy „az újságírói szabadság lényegi korlátozása nélkül alakuljon ki egy közös, felelősségteljes álláspont a médiumok, a pszichiátriai és a szuicidológia képviselői között a gyakorlati kérdéseket illetően”[3].

 

A szakmai fórumokon azóta többször megfogalmazott igényt 2011-ben, a Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány karolta fel „AKCIÓTERV AZ ÖNGYILKOSSÁGOK MAGYARORSZÁGI MEGELŐZÉSÉRŐL” című programjával. Az akciótervben olvasható egyik programpont szerint elengedhetetlenül szükséges „Az érintett szakmákkal egyeztetve egy médiának szóló irányelv megírása és közzététele, amely azt tartalmazza, hogy az öngyilkosságot az írott és elektronikus média miként mutathatja be – tájékoztatási kötelezettségének és jogának csorbítása nélkül – úgy, hogy tiszteletben tartsa az elhunyt emberi méltóságát, és figyelembe vegye azokat, akik az öngyilkosság szempontjából veszélyben vannak.”[4].

 

Jelen médiaajánlás tehát hiánypótló munkaként, komoly nemzetközi előzményekre és kutatási tapasztalatokra alapozva, a Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány támogatásával készült. Tekintve azonban, hogy a média teljes spektrumát átölelő médiaajánlás – mely foglalkozna a filmekben, művészi dramaturgiával megrendezett fiktív történetek, szuicid tematikájú könyvek, zeneművek, vagy éppen az internet terjedő információk hatásával – jelentősen túllépte volna az egyszeri „emészthetőség” határát, ebben az összeállításban a média egy szegmensére, a valós történeteket feldolgozó hírvilágra koncentráltunk. Ennek megfelelően a médiaajánlást személyes hangvételű, kimondottan újságíróknak és hírszerkesztőknek szánt „ready-to-use” tanácsokkal láttuk el. Ezen túl a médiakódex mellékleteként az etikai kódex újságíróknak szánt kiskátéját is elhelyeztük, hogy a korábban elhangzottak felelevenítésével az ismeretek készségszintű tudássá válhassanak.

 

A fentieket szem előtt tartva bízunk abban, hogy az érintett szakemberek nem hatósági szabályokat, hanem sokkal inkább  hasznos, a hírkészítésben alkalmazható – a szó szoros értelmében vett – JÓTANÁCSOKAT látnak a gyűjteményben.

 

Ennek reményében bocsátjuk nyilvánosságra alapítványunk médiaajánlását.

 

 

Oriold Károly

Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány elnöke