Az 1972-ben a pécsi honvédkórház ideg és elmeosztályán kezdett magatartásértelmező csoportterápia első, kísérleti tapasztalatai a fejlesztésre ösztönöztek. Grastyán professzor több alkalommal részt vett a foglalkozásokon, gyakran a két ülés között rendszerré vált megbeszéléseken. Videomagnót hozott a csoportnak. A csoporttagok hozzájárulásával a foglalkozásokat felvettük. A megbeszéléseken a videó felvételeken látott-hallott epizódokat elemeztük. Az értékeléseken azok a szakmabeliek is részt vehettek, akik kiképzésen voltak az osztályon. Figyeltük a csoporttagok viselkedését, az érzelmek kimondásával való gyötrődéseiket. A csoportban szerepviselkedések kialakultak, kezdek egymás viselkedésével foglalkozni. A hevesebb indulatok jelei is észrevehetők voltak.

Az érzelmi-indulati állapot és a szívműködés összefüggésének bemutatására az uránbánya mérnökei építettek egy olyan készüléket, amely nyolc csatornán mérte a résztvevők szívverését. Ez a monitoron egyszerre látható volt. Harmadik terapeuta, ha valamelyik résztvevő szívműködése megváltozott, jelzést adott. Példa: amikor már vegyes csoportokkal dolgoztunk, az egyik hölgy az anyjával való konfliktusát mondta el. A mellette ülő hölgy négy ülésen nem szólalt meg. A pulzusa váratlanul felgyorsult. A monitort figyelő terapeuta megszólította:

„Asszonyom, nagyon hevesen ver a szíve!”

Az eddig hallagató csoporttag felkiáltott:

„Most döbbentem rá, hogy nekem ugyanilyen konfliktusom van az anyámmal!”

A csoport többi tagja is sejteni kezdte, hogy a feszült lelki állapot és a szívműködés felgyorsulása között kapcsolat van.

A laikusok is számos kifejezést ismernek az érzelmek és a gyomor-bélműködés kölcsönhatására, Ezért nem mutatható ki szervi elváltozás sok ideges gyomorpanasz hátterében. A csoportvezető utalt arra, hogy a báriumkásával vizsgált gyomor és bélműködés milyen élénken jelzi a belek mozgásának felgyorsulását, ha a vizsgált betegnek az orvos olyan kérdést tesz fel, ami a pácienst érzékenyen érinti. A csoporttagok elmondták, hogy magukon is érzik, de így nem is gondolták végig.

Az egyik belklinika akkori professzora kérésére „érzékenyítő tréninget” szerveztünk pszichológusnő munkatársammal a klinika dolgozói részére. A körbe beült a professzor, fiatal orvosok, takarítónők, nővérek. A tekintélyére sokat adó egyik adjunktus felháborodva utasította vissza részvételét. Ezzel máris témát adott a résztvevőknek.

Hasonló T-groupokat tartottunk, pedagógusoknak, az uránbánya üzemvezetőinek, vasutas tiszteknek, háziorvosoknak. Egy alkalommal volánigazgatóknak három félnap egyedül kellett a csoportüléseket vezetnem. A csoport egy vezetővel is működött.

Egy honvédkórházi csoportülésen részt vett két lipcsei pszichoterapeuta (férfi orvos és pszichológusnő), akik otthon pszichoterápiás csoportot vezettek. Bekötöttük őket is és engem is a szívfrekvenciát kijelző rendszerbe. Egy sorkatona beszélt a megaláztatásairól, felindultan. Az ülés után a német és a magyar pszichiáter (csoportvezető) szívverése egyenletesen alacsony volt, a pszichológusnő, aki szintén nem értette, hogy miről beszél a fiatal katona, szívverésük szinte párhuzamosan változott, emelkedett, majd lelassult mindkettőjüké. A kisfiús megjelenésű sorkatona arcát, beszédjének hangsúlyát érzékelte és reagált rá. A megbeszélésen el is mondta, hogy a fiatalembert valami kellemetlen élmény viselhette meg.

A honvédkórházi csoportokat polgári nők és férfiak részére is megnyitottuk. Húsz hetes, egyenként 90-120 perces csoportokat szerveztünk. A vegyes csoportok tagjai hasonlóan viselkedtek, mint a kísérleti csoportban a katonák. A férfiak, kezdetben az urán és szénbánya mérnökei elégedetlenek voltak a vezetőikkel. A tanárnők az iskolaigazgatóra panaszkodtak. Az első tíz ülés a tekintélykonfliktus kezeléséről szólt. Egymás után mondták magukról, hogy mindig a legjobb teljesítményt akarják elérni, a társaik maximalistának, túl lelkiismeretesnek tartják őket. A megszólaló nők a túlterhelésről beszéltek, a főnöküktől elismerést, az elfoglalt férjüktől támogatást alig kapnak. A csoportvezető -társ megkérdezte, hogy ki kényszeríti őket a túlteljesítésre. Fokozatosan rájöttek, hogy valójában saját maguk. Van, aki becsvágyból, van, aki kisebbrendűségi érzéséből hajszolja magát. Elmondtam, hogy ezt a szakmában „a kellek zsarnoksága” jelenségként emlegetik. „Ne dolgozzunk annyit?” Válasz: „Ugyanazt a teljesítményt a belső erővel takarékoskodva lehet elérni.” Az egyik fiatal orvosnő elmondta, hogy felnézett imádott professzorára, mindenképp meg akart felelni neki, de a főnöke ezt nem honorálta. Mindnyájan függőségek között létezünk, de nem válhatunk kiszolgáltatottá.

A terápiás folyamat második felében a személyes kapcsolatok kezdtek előtérbe kerülni. Az egyik középkorú nő felháborodottan mesélte, hogy az anyja őt felpofozta, durva szavakkal illette, mert későn ment haza. A kamaszodó gyermekekkel való bánásmód került az eszmecsere középpontjába. Két üléssel később az anyjára panaszkodó hölgy felháborodottan mesélte, hogy a 16 éves lánya bulizik, piros kendőt köt a nyakába, amit megtiltott neki. Egy másik anya megkérdezte: „Mit csináltál vele?” „Leszidtam és megpofoztam.” Egy harmadik nő megszólalt: „Emlékszel rá, hogy két héttel ezelőtt mit mondtál az anyádról?” „Jesszusom, pont úgy viselkedtem, vele, amiért az anyámnak máig nem tudtam megbocsájtani.” Zokogni kezdett. Egy jogásznő könnyeivel küzdve mondta el, hogy az anyukája minden héten elvárja őt ebédre a családjával. Szombaton már összefacsarodik a gyomra, hogy megint el kell menni ebédelni. „Hány éves kegyed?” kérdi az egyik férfi. „Negyven.” A terapeuta: „Mondott-e valaha nemet az anyukájának?” „Hogy képzeli? Egy anyának nem szabad ellentmondani.” A többiek arra biztatták, hogy tudjon nemet mondani. A következő ülésen elmondta, hogy nem is gondolta, hogy a minden vasárnapi ebéd anyjának is gondot okozott, de ő sem merte leányának ezt jelezni. Megbeszélték és mindketten megkönnyebbültek. Ilyen hasonló szembesítések és szembesülések jellemezték a csoporttagok viselkedését, már a betegségről csak múlt időben esett szó.

A bányamérnökök kérésére munkatársaimmal harkányi üdülőjükben egy hetes érzékenyítő tréninget tartottunk. A velük való találkozás nagyon hasonlított a katonatisztekkel tartott első csoportunk menetére. Hat napra is érvényes volt a függőség és az együttműködés kidolgozása.
Később, már a klinika pszichoterápiás osztályán a csoportülésen részt vevők beleegyezésével az átpillantó tükör segítségével a megfigyelők, hallgatók követhették élőben a csoporttörténéseket. Egyik csoportunkba csupa pánik-beteg került. A legbátrabb elmondta, hogy ő pánikbeteg, a rohama heves szívdobogással, rossz közérzéssel, halálfélelemmel jár. Egy másik beteg felkiáltott: „Azt hittem csak nekem vannak ilyen súlyos szívrohamaim.” Sorra egymás után mondták el panaszaikat, amelyek csaknem egyformák voltak. (A csoporttagok nem ismerték egymást és nem tudták, hogy a többiek milyen betegséggel fogadták el a felajánlott csoportterápiát.) Fokozatosan felszínre kerültek a rohamot kiváltó körülmények. Halálfélelmet csaknem mindnyájan éreztek és rettegtek a következő rohamtól. Egymáson felfedezték, hogy milyen aggodalmaskodók, milyen hajlamosak a váratlan dolgoktól való megrettenésre, milyen nehezen tudnak dönteni és milyen kicsi az önbizalmuk. Így a második szakaszban az önértékelés volt a központi téma.

A háziorvosoknak szervezett foglalkozásokon három doktornő jött rá arra, hogy ők tulajdonképen szoronganak. Megbeszéltük, hogy a szorongás hozzátartozik a mindennapi életünkhöz, Figyelmeztet a veszélyre. Segíti a leküzdését, vagy elkerülését. A túlzott szorongás korlátozza a cselekvőképességet, megnehezíti a konfliktus kezelését. Meghívást kaptam a pécsi Tanárképző Főiskolára mentálhigiéné tárgy előadására. Interaktív beszélgetéseket folytattunk. Itt is a tekintély és az önértékelés témái bukkantak fel, csak kérdésekkel segítettem a megoldás keresést. Hasonló két féléves mentálhigiénás témát adtam elő a pesti Gyógypedagógiai Főiskolán. A lélektani krízisről jegyzetet írtam számukra., Előadás helyett az első órán a csoport tagjai beszélgetését beleegyezésükkel videó felvételen rögzítettük. A második órában együtt végig néztük az előző órán mondottakat. Meglepődtek a saját megnyilvánulásaikon. A csoport foglalkozott a függő helyzettel, a tekintély konfliktusukkal. A következő hetekben sikerült az egymásra való odafigyelés, felismerték a visszajelentés fontosságát az önismeret fejlesztésében.

Az ezredfordulón meghívást kaptunk a magas katonai parancsnokok továbbképzésre. Munkatársaimmal a pszichoterápiás hétvége mintáját vettük alapul. Nagycsoportot vezettem egyenruhás tábornokok és ezredesek részére. Itt én civil professzor úr voltam köztük. Éppen el akartam kezdeni a csoportfoglalkozást, amikor kivágódott az ajtó és az altábornagy lépett be. A főtisztek felpattantak, én leültettem őket. Bemutatkoztam és a mellettem levő üres székre invitáltam. Kérdezte, hogy mivel foglalkozunk. „ Most kezdenénk a bemutatkozást.” Az altábornagy megszólalt: „Akkor én elkezdem.” Beszélt a családjáról, a katonai pályafutásáról, kudarcairól és sikereiről. Én ránéztem a mellette ülő tisztre, aki szintén hasonló stílusban elkezdett önmagáról beszélni, hogy hányszor helyezték át miközben egyre magasabbra lépett. Ezután emlékezetem szerint még 16 magas parancsnok beszélt ülve a saját katonai és családi pályájáról. Éreztem, hogy milyen kényes szituációt hoztam létre. A terem megtelt érzelmi feszültséggel, hiszen nem volt alkalmuk, hogy a legmagasabb elöljáróik előtt személyes dolgaikról beszéljenek. Az altábornagy is meglepődött, hogy a tisztjei, hogy érzik magukat a seregnél. A zárszóban együttérzésem és nagyrabecsülésem fejeztem ki a résztvevőknek. Délután 5-7 fős kiscsoportokban a munkatársaim foglalkoztak a főtisztekkel. Az volt a szerencsénk, hogy a főtisztek egy része Amerikában hasonló foglalkozásokkal már találkozott.

Ebédnél az altábornagy felidézte egy páncélos őrnagy viselkedésének megszelídülését, aki a „pécsi bolondórákra” járt. Nem tudták elképzelni, mit csináltak vele, hogy fél év alatt ilyen kedvező változás következett be a viselkedésében. Válaszom: „ A magatartás értelmező foglalkozásokat 30 évvel ezelőtt katonai parancsnokokkal végeztük először, a páncélos őrnagy köztük volt.”